Forrás: Népszava

Keleti-pályaudvar, tizes vágány, a marhavagon mellett a zsidók böröndjeire tessék vigyázni. A beszállás mától ingyenes, a vagon reggel 8-tól este 6-ig nyitva, kérjük, álljanak a lábnyomokra. Kisgyerekek a kicsikre, felnőttek a nagyobbakra, a marhavagonba most 80-100 ember fér, festékszag van, a fény is kevés, az ajtó dördülve bezárul, fékcsikorgás, egy gőzmozdony hangja hallatszik, és már indul is a meghökkentő holokauszt-tárlatvezetés.

„1944. június 29-e. Forrón tüzel a nyári nap. A debreceni gőztéglagyár udvarán egy fiatal SS katona korbácsát suhogtatva ordít: – Gyerünk, gyerünk!

A tömegből egy fiatal lány kétségbeesetten kiált: – „Anyám, apám, hol vagytok?

Csendőr: – Nincs itt helykeresés. Gyorsan fel, mert közétek lövök! Van még hely bőven a vagon belsejében. Nem kell olyan kényelmesen utazni. Ne féljetek, a fogadtatásnál nem fogják vizsgálni, hogy a ruhák szépen vannak-e vasalva. Ingyen és bérmentve utazhattok. A magyar állam gondoskodott kocsikról, de luxusutazással nem tudunk szolgálni. Szökésre ne merjen senki gondolni! A vagon ajtaját most bezárjuk és aki az ajtót feszegetni meri, azt agyon lőjük…” (Részlet az A-17 854-es holokauszt túlélő, Schwarz Sándor feljegyzéseiből.)

Keleti-pályaudvar, tizes vágány, a vagonajtó bezárul, de most nem pecsételik le, plomba sem kerül rá. A marhavagon belseje szurokfekete, a lábnyomok színesek, a tárlatvezető, Novák Ilona szerint azért, mert minden ember színes és értékes egyéniség. A falakon fotók. A Magyar Nemzeti Múzeum huszonöt korabeli fotóján ott az egész nyilas Magyarország: a parlamentben megszavazott zsidótörvények, megkülönböztető jelek a házakon, a melleken sárga csillag. Az első fotó egy újság címlap, azon az akkori Budapesti Nemzetközi Vásár meganagy transzparense: „Zsidómentes Magyarországot!”

„Fiatalember: – Ahogy számoltam, több mint 40 vagonos szerelvényben lehetünk úgy 3 500-an.

Mérnök (halkan): – A gettózás előtt majdnem minden este hallgattam az angol rádió adását, amiben arról számoltak be, hogy a németek Európa több országából a Lengyelországban működő gázkamrában pusztítják el a zsidókat, majd százezer számra égetik el őket a krematóriumokban. Talán nekünk is ez lesz a sorsunk (!?)

Mérnök: – Egyre fullasztóbbá válik a meleg. A vagon fém teteje csak úgy ontja magából a meleget.

Asszony (lekiabál az őrmesternek): – Drága Őrmester úr! Két gyermek anyja vagyok, ha Istent ismer, ne hagyja szomjanhalni és szenvedni gyermekeimet, vagy lője őket agyon!…” (Részlet az A-17854-es holokauszt túlélő, Schwartz Sándor feljegyzéseiből).

Keleti-pályaudvar, tizes vágány, a legmegrendítőbb az, amikor a holokauszt múzeum marhavagonjába túlélők, vagy azok leszármazottai lépnek, és nézik a debreceni és a pesti nagy gettó sokkoló képeit, zsidó kisgyerekek hulláit, temetetlen holtakét, akik elrettentésül szolgáltak. Van túlélő, aki követ, kavicsot tesz a tárlatvezető kezébe, hogy adja majd át a 94 éves Schwarz Sanyi bácsinak, akit harminchárom évesen vagoníroztak be, s aki túlélt négy év munkaszolgálatot, öt koncentrációs tábort, és mivel debreceni futballista volt, hát játszhatott az auschwitzi halálválogatottban is.

„Mérnök (leszól): – A vagonban egy halott asszony fekszik. Nyissák ki az ajtót, hogy letehessük!

Csendőr: – A vagon ajtaja le van plombálva, és azt csak az érkezési helyen lehet felnyitni. Nem kell olyan finnyásnak lenni, megengedjük a kölnivíz használatát.”

Keleti-pályaudvar, tizes vágány, a holokauszt marhavagonra november 30-ig – akárcsak tavaly – most is egy német katona és egy kakastollas magyar csendőr vigyáz.

S. E.