Gavra Gábor 2005. november 10. 07:27
Ha így megy tovább, a 2006-os kampány központi eleme lesz a választók megkövetése.
Gyurcsány Ferenc november 4-én a Klubrádióban azt mondta: mivel „a gyalázatos tettek elkövetői ezt már nem teszik meg”, ezért kéri, fogadják el tőle a bocsánatkérést mindazok, „akiket elüldöztek, meghurcoltak azokban a napokban vagy az azt követő időben”. Annak ellenére, hogy Gyurcsány Ferenc 1961-ben született, a bocsánatkérés helyénvaló volt a szocialista miniszterelnök szájából. És korántsem a Fidesz Apró-családra, még kevésbé Csurka István Apró-Klein-családra vonatkozó célozgatásai miatt.
Az MSZP a legutóbbi időkig (nagyjából a tavalyi miniszterelnök- és pártelnök-cseréig) furán viselkedett, amikor saját állampárti múltjához kellett viszonyulnia. Horn Gyula egy „na és?”-sel látta elintézhetőnek karhatalmista múltjának kilencvenes évekbeli emlegetését; Medgyessy Péter pedig büszke volt D-209-esként végzett munkájára. De a szocialisták rendszerváltás utáni vezetői akkor is érdekes dolgokat mondtak erről az időszakról, ha sem az átvilágítóbírák, sem a koalíciós partner holdudvara és a jobboldali sajtó nem szorongatta őket.
Kovács László a reformkommunisták rendszerváltásban betöltött szerepéről a következőket bírta mondani a szocialisták 2004-es kampánynyitóján: „Mi tettük a legtöbbet a békés rendszerváltásért. Azért mondtunk le a hatalomról, hogy Magyarország parlamentáris demokrácia legyen. Mások viszont csak azért akartak rendszerváltást, hogy hatalmuk legyen.”
Mindehhez képest Gyurcsány november 4-i bocsánatkérése adekvát gesztusnak tűnik, főleg, hogy egy olyan kormányfő tette, akit személyében nem lehet felelőssé tenni a Kádár-rendszer hajnalának „gyalázatos tetteiért”.
*
A bocsánatkérő és önkritikus gesztusok sűrűsödnek a legnagyobb ellenzéki párt vezetőinél is. Mint a környezetünkben „civil kezdeményezésre” kihelyezett narancssárga pöttyökbe írt fogadalmakból megtudtuk, „vannak hibák”, amelyeket a Fidesz nem akar még egyszer elkövetni. Pokorni Zoltán szerint ezek egy része a Fidesz-vezetők gőgjére vezethető vissza, Deutsch Tamás pedig azon merengett el a minap, hogy bohó fiatalemberként, friss diplomájával a hóna alatt a miniszteri bársonyszékbe ülve nem vette figyelembe, „hogy vannak dolgok, amiket nem lehet az erő pozíciójából megoldani – csakis megértéssel”.
Orbán Viktor a Fidesz hétvégi szövetségi gyűlésén azzal igyekezett csökkenteni a pártjával szembeni ellenérzéseket, hogy megosztotta hallgatóival felismerését: „Kevesebb energiát kell a meggyőzésre, és sokkal több energiát a meghallgatásra és a megértésre fordítani. Több türelem, elvégre nem vagyunk már olyan fiatalok, hogy mindenre tudjuk a választ.”
Nagy kérdés persze, hogy mit remélhet az a párt a néhány hónap múlva sorra kerülő választástól, amely – legalábbis stiláris kérdésekben – a kormányzása idején elkövetett hibákért történő vezeklésre építi mondandóját, ráadásul a rendszerváltozás kisiklott vonatáról értekezve voltaképpen saját rendszerváltó szerepét és kormányzását köpi szembe nagy lendülettel.
Ha a rendszerváltó elit, benne az őszinte és komoly fiatal demokraták, majd a négy évig kormányzó magyar polgárok olyan gyászos teljesítményt nyújtottak az elmúlt tizenöt évben, mint amilyen bizonyítványt Orbán Viktor az Összegzés Napján kiállított többek között saját teljesítményéről, ugyan miért nem merül föl a Fideszben, hogy az ebből adódó legelső következtetés a rendszerváltó elit utolsó mohikánjainak, azaz Orbánnak és társainak nyugdíjazása lenne?
*
Ráadásul a többnyire szigorúan stiláris kérdésekben bemutatott rituális meaculpázás nem ad választ egy tartalmi kérdésre, amellyel a Fidesznek kormányzása utolsó évében, majd az elmúlt napokban ismét szembesülnie kellett. Ez pedig az a tény, hogy 1998 és 2002 között a Fidesz kormányon zavarba ejtően könnyen megtalálta a hangot szélsőjobboldali ellenzékével;
önkormányzati szinten a legutóbbi időkig reális lehetőség volt a Fidesz számára a MIÉP-es és a még a csurkistáknál is kínosabb koalíciós partnerekkel való együttműködés.
Dunakeszi ex-MIÉP-es, jelenleg a Magyar Nemzeti Front nevű, olykor világhírű holokauszt-tagadók mellett demonstráló szervezethez tartozó alpolgármestere három évig zavartalanul látta el hivatalát fideszes és egy helyi „civil” szervezethez tartozó kollégájával együtt, mígnem lapunk kiderítette, hogy október 23-án részt vett egy, a Vér és Becsület társszervezésében megtartott demonstráción. Értékelendő, hogy az eset napvilágra kerülése nyomán a Fidesz „a leghatározottabban elítélt minden rasszista, antiszemita és a nemzet bármely részét kirekesztő megnyilvánulást”, és lemondásra szólította fel a Fidesz-támogatással megválasztott polgármester által egy nappal korábban még a szocialisták és liberálisok „üres vádaskodásával” szemben megvédett alpolgármestert.
Csakhogy: a Fidesznek fel kellene tennie magának a kérdést, hogy mi lehet az a határ, amin a Vér és Becsület túl van, a Nemzeti Front pedig (megalakulása óta) innen? A Fővárosi Átélőtábla jogerős ítélete?
Egy feloszlatott náci szervezet rendezvényén felszólalni szalonképtelen dolog jobbközép polgári körökben, egy nemzetközileg ismert holokauszt-tagadó mellett demonstráló szervezet elnökségi tagjának lenni, a Front központi lapjában időről időre uszító cikkekkel jelentkezni viszont szalonképes, mert (nagyon helyesen) legális magatartás?
Mint láttuk, 2004-ig az MSZP nem húzott kellően erős határt állampárti múltja és jelene közé; generáció-váltással egybekötött pártelnök- és kormányfőcserére volt szükség e lépés megtételéhez. A Fidesz nem küzd hasonló problémával, illetve ha mégis, azt nem vezetői 1990 előtti ténykedésének, hanem Pozsgay, Szűrös és Csintalan legújabb kori importálásának köszönheti. Ezzel szemben évek óta küszködik azzal, hogy 1998 után nem húzott éles határt önmaga és a tőle jobbra elhelyezkedő alakulatok közé, hanem inkább – az egy a tábor, egy a zászló doktrína jegyében – az érintett szervezetek leszalámizásával és szavazóik képviseletének verbális vállalásával próbálta megszüntetve megőrizni a rendszerváltás utáni magyar szélsőjobboldalt.
Vajon megúszhatják-e az ezzel történő szembesülést kisebb áldozattal, mint ellenfelük a múltjával való szembenézést?
