Forrás: Tűsarok

Politikusként mindig gazdasági kérdésekkel foglalkozott, tudatosan kerülte a nőknek szánt sztereotíp területeket, sokáig elutasította a nőkkel szembeni pozitív diszkriminációt. Ma már másképp gondolja. Politikusnő-interjú sorozatunk első darabja Ungár Klárával készült.

Ungár KláraUngár Klára, közgazdász, az SZDSZ volt parlamenti képviselője, 2005 tavaszáig a párt ügyvivője és nem mellesleg a Tűsarkot kiadó Anyahajó Egyesület egyik alapító tagja. Klára egyike annak a mindössze hat nőnek, akik 2006-ban az SZDSZ 32 budapesti képviselő-jelöltjeként indulnak a választásokon. Politikusként mindig gazdasági kérdésekkel foglalkozott, tudatosan kerülte a nőknek szánt sztereotíp területeket, sokáig elutasította a nőkkel szembeni pozitív diszkriminációt. Ma már másképp gondolja.

Alig túl a harmicon, kutatóként mi vezetett a politika felé?

Már az egyetemen érzékeltem, hogy a szocialista gazdasági rendszer nem működik. Persze tudtam, hogy elképesztőek a társadalmi különbségek és szó sincs demokráciáról, a sorrendben mégis a gazdaság állt az első helyen. Ez nyilván abból fakadt, hogy reformközgazdászok tanítványa voltam. Bauer (Bauer Tamás, közgazdász, az SZDSZ egyik alapítója) szakszeminárium vezetőm volt, Tardos (Tardos Márton, közgazdász, az SZDSZ egyik alapítója ) az egyik kedvenc tanárom volt, Antal Lacit (Antal László, közgazdász) imádtam.

Nagyon jó időszakban voltam diák. A közgázra járni akkor azt jelentette, hogy az ember olvasott pszichológiát is, szociológiát is, áthallgattunk a bölcsészkarra. Később a Kopint-Datorgban dolgoztam, ott is nagyon sokat tanultam. A húszas éveim elején tehát csupa olyan felnőttel voltam körülvéve, akik erős reform-vonalat képviseltek és nagyon olvasottak voltak. Rengeteg szamizdat irodalmat kaptam, de a bátyám és a volt férjem is efelé terelgettek.

A politikai szerepvállalásod tehát tudatos döntés volt?

Ágy van. Illetve, nem az volt tudatos, hogy politikus leszek, hanem az, hogy csatlakozni fogok ahhoz a szövetséghez, amit én a leginkább hitelesnek tartok és amelyik a legkomolyabb garanciát nyújtja arra, hogy ténylegesen létrejön egy magántulajdonon alapuló piacgazdaság és többpárti demokrácia. Amikor fölbukkantak a politikai mozgalmak, pártok evidens választás lett volna az SZDSZ, mivel a baráti körömhöz, a kulturális környezetemhez ők álltak a legközelebb. Mégsem tetszett. A Hálózat (Szabad Kezdeményezések Hálózata, az SZDSZ előd-szervezete) deklarációja 1988-ban ugyanis azzal az ambícióval íródott, hogy minden ellenzékit összegyúrjon. Nekem pedig az volt az elképzelésem, hogy ha tényleg többpártrendszert akarunk, akkor ne fogjanak mindenkit össze. A Fidesz első nyilatkozatával viszont teljesen egyetértettem. Amit a magántulajdonról, a jogállamiságról, és a demokráciáról írtak, tökéletes volt számomra, így gondolkodás nélkül döntöttem a Fidesz mellett.

Egyedül léptél be, vagy valaki vezetett?

Hú, ez nehéz. A baráti körömből elég sokan az SZDSZ-hez csatlakoztak, sőt sokan mind a két szervezetbe beléptek. Többször is kértem Hegedűst (Hegedűs András, 1988-tól a Fidesz tagja, 1994-ben lépett ki a pártból), hogy hozzon nekem belépési nyilatkozatot a Fideszhez. Ez mindig elmaradt, végül egyedül mentem a Jurtába és be is léptem. Ezután nagyon hamar létrejött az Eper utca 56-os csoport, többek között Bozókival (Bozóki András, jogász, szociológus, 1988 és 1993 között a Fidesz tagja, jelenleg kulturális miniszter) Hegedűssel, Körösényi Andrással (politológus, egyetemi tanár, a Magyar Politikatudományi Társaság elnöke), Vágvölgyivel (Vágvölgyi B. András, író, újságíró, a Magyar Narancs egyik alapítója). Sok nő is csatlakozott a csoporthoz, például Czike Bernadett, Vajda Júlia, Gém Erzsébet, de többségük elég hamar kiszállt a politikából. Hegedűs annyiban vezetett, hogy a politikában nagyon járatlan voltam, és sokat okosított rajtam. Később pedig Bozóki vetette fel, hogy nem akarnék-e képviselőként elindulni.

Hogyan reagáltál erre?

Magamtól valószínűleg nem jutott volna eszembe, de tetszett. Volt egy elképzelésem arról, hogy mi is ez, és volt némi remény, hogy a Fidesz eléri az öt százalékos küszöböt. Ezt nem vettük teljesen komolyan, de készült a jelölt-lista.

A képviselő-jelöltek kiválasztásában volt valami szerepe a férfi-női egyensúlynak?

Nem. Szigorúan szakmai volt, illetve a személyes ambíció játszott szerepet. „88-90 között ezek az egyenjogúsági kérdések föl sem merült, még pr-szempontból sem.

A fideszes fiúk támogattak, segítettek nőként, politikusként?

Abszolút. Nagyon hamar kiderült, hogy Orbán (Orbán Viktor, a Fidesz egyik alapítója, majd elnöke) és Fodor (Fodor Gábor, a Fidesz egyik alapítója, 1993-ben lép ki a pártból, azóta az SZDSZ képviselője) is támogat, mint képviselő-jelöltet. Később ugyanez történt a főpolgármester-jelöltség esetében is. Akkor egy elég heves, kiabálós vita kerekedett, mert amikor Orbán azt javasolta, hogy én legyek a jelölt, én azt válaszoltam, hogy egy elvált, zsidó nőt indítani maga a bukta. Fodor pedig minden rosszindulat nélkül azt mondta, hogy egy nőnek sokkal kisebb az esélye. De mivel az MDF Barsynét (Barsyné Pataki Etelka, az MDF tagja) indította, ez már nem volt érdekes. Sőt, neki ott volt az életkora, a tapasztalata, a szakmai felkészültsége, de mégis, sok szempontból, nálam volt a helyzeti előny.

Akik 90 körül kezdtek politizálni kevesen voltak politikailag képzettek. Kitől lehetett ellesni, eltanulni a politika játékszabályait?

Nagyon komoly norma volt a Fideszben, hogy nem lehet fölkészületlenül elmenni soha, sehova. Úgy nem lehetett egy költségvetési vitában részt venni, hogy az ember ne tudta volna fejből a számokat. Egyszer fordult elő velem, hogy egy zárszámadásnak elnéztük a dátumát, és hétvégén derült ki, hogy erről hétfőn beszélni kell. Igazi blattolás volt. De ez volt az egyetlen. Később sem fordult elő soha, hogy úgy mentem volna el, hogy ne olvastam volna el az előterjesztést, ne néztem volna meg a számokat. Ezt alapvető politikusi hozzáállásnak tartom. Emellett nagyon sokat olvastam, és persze nagyon sokat tanultunk egymástól. Például Orbántól, amíg liberális politikus volt, sokat lehetett tanulni.

Volt olyan politikus, ad abszurdum politikusnő, aki mintául szolgált?

Nem emlékszem rá, hogy bármelyik európai vagy amerikai politikusról azt éreztem volna, hogy minta. Biztos, hogy voltak olyan irodalmi élményeim, a XX. század elejéről, Vass Istvántól Kassákig, vagy Lesznai Anna Kezdetben volt a kert című könyve, ami adott egyfajta irányultságot, hogy hogyan lehet Magyarországon progresszív politikusként működni. De persze van a politikának egy más vetülete is, a megszólítás, a megjelenés, vagy az a mód, ahogy a választókhoz kell szólni. Ezt nem tanultuk, végtelen spontaneitás és természetesség volt bennünk. A főpolgármesteri kampány viszont már más volt. Profi kampánymenedzser állt mellettem, aki napokig magyarázta, hogy nem emeled a kezed a hajadhoz, nem gesztikulálsz. Annyira belémsulykolta, hogy amikor a főpolgármester-jelöltek vitáján fel akartam emelni a kezem, visszatettem. Rájöttem, hogy a testbeszédnek tényleg van jelentősége.

Már parlamenti képviselőként ért-e bármiféle hátrány a politika köztudottan férfivilágában?

Nem, sőt éppen az ellenkezőleg. 1990-ben, már képviselőként sok külföldi újságíró keresett meg és nagyon nehezen értettük meg egymást abból a szempontból, hogy ők kérdeztek a nők hátrányos helyzetéről. Én meg azt válaszoltam, hogy ez tévedés, nekem konkrétan előny a nőiségem és nem hátrány. Persze általánosságban is szó esett a nőket érintő diszkriminációkról, de erre az volt a válaszom, hogy az egész ország hátrányos helyzetű a rendszerváltozás és a piacgazdaság szükségszerűségei miatt.

Soha nem is ért hátrányos megkülönböztetés? A parlamentben, a Városházán, vagy a költségvetési bizottságban, ami a politikai palettán kimondottan férfias területnek számít?

Soha. Tény, hogy én nagyon férfiasan is tudok viselkedni. Pontosan értem a férfinyelvet, a férfibeszédet, és nem vagyok hajlandó elfogadni azt a viszonyulást, amit a férfiak előszeretettel próbálnak alkalmazni a nőkkel szemben.

Volt rá példa?

Hogyne. Schamschula György (1990-94 között MDF-es képviselő, 1993-1994 között közlekedési miniszter) a költésgvetési bizottság harmadik ülésén azt mondta nekem, hogy Klárika. Erre én azt mondtam neki, hogy Gyurika, ezt nem fogja még egyszer nekem mondani, mert problémái lesznek. Hihetetlenül meglepődött.

A bizottságban megpróbáltak háttérbe szorítani?

Alkatilag engem nagyon nehéz háttérbe szorítani. Ráadásul elég hamar felmértem, hogy tartalmi kérdésekben nem volt ott olyan sok szakember. Nem éreztem, hogy szakmailag gyengébb lennék bárkinél. Mondok egy másik példát. A bizottság alelnöke, Bethlen gróf (Bethlen István, MDF-es képviselő 1990-1994) azzal az attitűddel állt hozzám, hogy Németországból jöttem, én vagyok a kulturált nyugat, nagyon tudom, hogy mit kell csinálni, és ez az itthon maradt kis magyar, ráadásul nő, hogy képzeli, hogy egyáltalán beleszólhat. Nagyon világosan tudtára adtam, hogy ez nem működik. Ráadásul nem sokkal később volt egy szakmai konfliktusunk, ahol három kérdésben mattot adtam neki. A Csak a narancsban elmondtam (Petőcz György: Csak a narancs volt, Irodalom Kft, 2001.), hogy a legkeményebb sérelem nőként az első ciklusban Kunczétól ért (Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke). Nagyon jóban voltunk és neki valószínűleg más emlékei vannak erről, de én elég pontosan emlékszem egy rossz mondatára.

A Fideszben is megtaláltak ezek konfliktusok?A fiúkra is rá kellett szólni?

Nem, nem igazán. A fideszes fiúknál a szexuális jellegű humorizálás sokkal visszafogottabb volt. Valószínű, hogy ez abból is fakadt, hogy nem a pesti, szabadabb szájú humorban nőttek föl. Tradicionális házasságban éltek, és egyértelműen a self-made-man/woman kategóriában gondolkodtak. A korai Fideszben a macsóságnak semmilyen megnyilvánulása nem volt. Mindehhez az is hozzátartozott, hogy én egy érett, gyerekkel bíró, elvált nő voltam. Az alapítók pedig többnyire nálam fiatalabbak voltak, így én vindikáltam magamnak az érett asszony jogosítványát és ezzel mindent. Sőt, néha én voltam igazságtalan. Wachslernak (Wachsler Tamás 1988-1998 a Fidesz tagja) egyszer azt mondtam egy vitában, hogy na, Tomika most elég. Akkor Viktor nagyon jó érzékkel azt mondta, hogy Tamás. Teljesen igaza volt. Lehetnek szakmai vitáink, de nem kisfiúzhatom le.

Később, az SZDSZ-ben hogyan alakult a férfi-nő viszony?

Már fideszes koromban voltak kisebb-nagyobb problémák az SZDSZ-es férfiakkal. Néhányan közülük azt gondolták, hogy nekünk tegeződünk kell, kizárólag azon az alapon, hogy ellenzékben vagyunk. Kerekre nyílt szemmel néztem, hogy miért. Én döntöm el, hogy kivel tegeződöm. A biztosítékot igazából az ütötte ki, amikor KISZ-táboros lendülettel a szocialisták is elkezdtek tegezni. Jónéhányukra kénytelen voltam rászólni. Suchmann Tamás (1990 óta az MSZP tagja, 1994-1998 között ipari miniszter) még évekkel később is panaszkodott, hogy ez rettenetes, hogy nem tegeződünk.

Fontosak neked azok a hagyományok, tradíciók, amelyek, mint nőt megilletnek?

Szeretem, ha előre engednek. Ha egy férfival megyek, és egy csomagot viszek, elvárom, hogy megkérdezze, hogy vigye-e. Ezek a hagyományok vannak és jó, hogy vannak. Engem így neveltek.

A politikai életben a férfiak tiszteletben tartották, tartják ezeket a hagyománykat, vagy inkább férfiasítják a nőket?

Vagy mi magunk férfiasítottuk magunkat. Mondok egy példát. Amikor először került a Parlament elé az a kérdés, hogy NATO gépek átrepülhetnek-e Magyarország légterén, elképesztően sokáig tartott a szavazás. Dávid, a fiam nyolc éves volt, és már nagyon szerettem volna hazamenni. Egy ponton mondtam, hogy én elmegyek, de akkor még nem volt világos, hogy ki hogyan szavaz. Kövér Laci (Kövér László, a Fidesz egyik alapítója, jelenleg frakcióvezető-helyettes) nagyon komolyan azt kérdezte tőlem, hogy ugye nem azért akarok hazamenni, mert galamb vagyok és a háború ellen vagyok.

A női mivoltodból azt feltételezte, hogy pacifista vagy?

Igen. Tehát előjött, hogy milyen sztereotípiák kapcsolódnak a nőkhöz, de nagyon érintőlegesen. Sokkal inkább az volt a helyzet, hogy azok a nők, akik férfiszakmának nevezett szakmába csöppentek bele, maguk férfiasították magukat a munkabírásban, az életvitel alakításában…

a kommunikációban…

Ágy van, a kommunikációban, az érdekérvényesítésben. De nem teljesen, mert a kommunikációban én például nagyon keményen használtam a női trükköket és a női előjogokat. Ugyanakkor minden gizikézést csípőből utasítottam vissza, bárkitől jött. A férfiak viszonyulása szempontjából pedig az volt egy érdekes eset, amikor a Hócipő kilenc parlamenti képvislőnő képét betette a lapba és az olvasóknak kellett szavazniuk, hogy ki a legszebb nő a Parlamentben.

Én nyertem, Csehák (Csehák Judit, MSZMP, majd az MSZP politikusa, egészségügyi miniszter) lett a második, és ha jól emlékszem Büky Dorka (Büky Dorottya, 1989-tól az SZDSZ tagja, 1998-ig a párt parlamenti képviselője) lett a harmadik. Nagyon felháborodtam azon, hogy rólam mint parlamenti képviselőről, a megkérdezésem nélkül, a külsőm alapján bármilyen szavazás történjen. A Nap-Kelte meghívott bennünket, hogy erről beszélgessünk, de én egyből azt éreztem, hogy ezt nem. A Parlamentben elmondtam Cseháknak, hogy ez nekem nagyon nem tetszik és ne menjünk el. Elképesztő szeretettel és melegséggel nézett rám. Az egyetértés és a köszönöm is benne volt, ahogy azt mondta: jó. Nem is mentünk be a televízióba, megmondtuk, hogy nincs szépségverseny, mi parlamenti képviselők vagyunk. Tehát minden olyan törekvést igyekeztem letörni, ami arra irányult, hogy nőként ítéljenek meg.

Volt más hasonló eset?

Egyszer szintén egy reggeli műsorban Juszt Lászlóval beszélgettünk városházi ügyekről. Egyszercsak azt mondja nekem: hogy van az, hogy a magánéletéről nem tudunk semmit. Ezt a kérdést férfinak soha nem tette föl egyetlen riporter sem. A mai napig sem.

Azt mondod, hogy soha nem találkoztál hátrányos megkülönböztetéssel, de az eddigi példáid alapján mégis voltak olyan esetek, amikor a férfiak valamilyen sztereotípia alapján megpróbáltak besorolni, vagy igyekeztek háttérbe szorítani.

Persze, beúsztak ezek a „hogyan kell a nőkkel bánni” című dolgok, de amikor arról beszélek, hogy férfiasítottam magam, akkor ezt arra is értem, hogy ezeket a női sztereotípiákat visszautasítottam. De tény, a politika világa nagyon sokszor férfi-szabályok szerint működött, amihez így vagy úgy alkalmazkodni kellett. Ennek ellenére keményen betartottam azt, hogy este hét után csak a gyerek létezett, és amíg el nem aludt, addig senkit nem hívtam vissza. Ha lehetett, szabaddá tettem a péntek délutánomat, évekig mentem érte edzésre, hogy együtt legyünk. Nem tudom, mennyire női-férfi kérdés ez, de az anyaság és az ezzel járó életritmus nem volt respektálva. Nekem kellett leverni azokat a cövekeket, amikből nem engedtem. Ugyanakkor nem voltam hajlandó az anyaságot, vagy a nőiséget arra használni, hogy ez kisebb terhelést jelentsen, vagy teljesítményben kevesebbet nyújtsak.

Jó politika az önmagad férfiasítása, vagy az, hogy a női politikusok önmagukat férfiasítják?

Nekem nem esett nehezemre. A társadalmi sztereotípiák alapján nagyon nő és férfi is vagyok. Valószínűleg nagy szerepe van ebben annak, hogy bátyám van, aki mellett már nagyon hamar én is focizni akartam, 12 éves koromig verekedtem is, de csak fiúkkal. Ugyanakkor egy percig nem fordult meg a fejemben, hogy ne legyen gyerekem. Tehát nőnek vagyok szocializálva, de nem fogadtam el, hogy ne tehessek „fiús”dolgokat.

Tágabb értelemben, a politikusnőket tekintve is jó módszer az, hogy alkalmazkodnak a férfiak játékszabályaihoz?

Nem állítom, hogy ez minden esetben így van. Ami a tartalmi kérdéseket illeti, sokan maradtak a nőknek kiutalt témáknál. Viselkedésmódban sem mindenki olyan, mint én. Mondok erre is egy példát. Egy frakcióülésen az egyik nőtárs valamin megsértődött, és kirohant. Szerintem joggal sértődött meg, de ezt a kirohanást én soha nem tettem volna meg.

Nem tudom, hogy az én reagálásom férfias, vagy nőies lett volna, inkább más. Ez nem nemi kérdés, hanem inkább kulturális norma, hogy milyen viselkedést várunk el egymástól. Tehát nem is biztos, hogy jó az a megfogalmazás, hogy férfiasítottuk magunkat, inkább úgy mondanám most, hogy a társadalmi szerepeket másképp rajzoljuk. Nem a férfiakhoz, hanem a politikához igazodott a viselkedésmód.

A Fideszben, vagy később az SZDSZ-ben törekedtél-e valamiféle női platform létrehozására? Téma volt-e egyáltalán a női szerepek változása, egyenjogúság, a nők mint társadalmi csoport problémái?

Haladjunk visszafelé! Néhány évvel ezelőtt pár gender-ügyekre érzékeny csajjal csináltuk meg az Anyahajó Kulturális Egyesületet. Arra alakult, hogy a Magyar Narancs mellékleteként adja ki a Tűsarok magazint. Ez jelentős változás volt az életemben, hogy ennek a szükségességét nem csak elfogadtam, hanem szorgalmaztam is. Korábban, sem a Fideszben, sem az SZDSZ-ben nem vettem részt a „mi nők” típusú szervezkedésekben.

Mégis, úgy tudom, hogy 1989-ben létrejött az Esélyegyenlőség Társaság, azzal a céllal, hogy elősegítse az értelmiségi és vállalkozó nők esélyegyenlőségét. A társaságot bemutató televíziós beszélgetésen te is részt vettél.

Életem első politikai szereplése volt, de nem voltam tagja a társaságnak. Azért mentem én, mert a diplomamunkámat a közép-kelet-európai női foglalkoztatásról írtam, és végigolvastam a nyolcvanas évek elején magyarul megjelent összes szociológiai, gazdasági témájú könyvet, beleértve a nőmozgalomról szóló irodalmat is. Vagyis felkészült voltam. A beszélgetésen többen kardoskodtak a női esélyegyenlőség megteremtése mellett, amit én akkor nagyon erőteljesen elutasítottam.

Azt képviseltem, hogy megálljuk a helyünket, és nincs szükség semmiféle pozitív diszkriminációra. Annak ellenére gondoltam ezt, hogy magam is megéltem, hogy ha enni akartam adni a gyerekemnek, akkor dolgoznom kellett. Sajnáltam, hogy csak másfél évig lehettem otthon vele, mert az életemben ez egy nagyon békés időszak volt.

Tehát érzékelted a problémákat, de úgy gondoltad, hogy a gazdasági változások önmaguktól megoldják ezeket a gondokat?

Ágy van. Egyrészt nem ezt tartottam a fő problémának, és tényleg azt hittem, hogy ez a fajta diszkrimináció önmagától megoldódik.

Mitől változott meg a hozzáállásod?

Szembesültem azzal, hogy naivitás volt azt hinnem, hogy egyenlőek az esélyek.

Volt valami konkrét kiváltó ok?

Ezen már sokat töprengtem, hiszen magammal kapcsolatban most is azt állítom, hogy semmilyen hátrányom nem volt abból, hogy nő vagyok. Talán azt lehet mondani, hogy magamhoz engedtem ezeket az emberi jogi kérdéseket, amit felesősített a Fidesz 1998 és 2002 közötti tevékenysége. Azt hirdették ugye, hogy a nők maradjanak otthon és szüljenek sok gyereket. Ez eddig rendben van, de csak addig működhet, amíg ezt a nők is így akarják. De ha már kötelezővé válik, vagy ha normaként kezd működni, és aki nem ezt teszi, annak szégyellni kell magát, azt már nem tartottam elfogadhatónak.

Tehát egyértelmű, hogy a Fidesz tevékenyéségnek hatására kezdtem el komolyan venni az emberi jogi kérdéseket. Az első konkrét politikai lépésem ezen a területen 2001-ban az Élet és Irodalomban megjelent cikkem volt, Dávid Ibolya (az MDF elnöke, volt igazságügy miniszter) nyilatkozatára tettem fel azt a kérdést, hogy ki is járhat emelt fővel. Akkor felsoroltam minden olyan társadalmi csoportot, akiket szerintem sértett a kijelentése. Később, amikor felkértek, hogy vegyek részt az Anyahajó létrehozásában, gondolkodás nélkül mondtam igent. 2003-ban pedig, amikor az SZDSZ-ben is felvetődött a kvóta bevezetésének gondolata, én megszavaztam volna. Pedig tíz évvel ezelőtt nagyon ellene lettem volna.

Az SZDSZ-ben ma mennyire hangsúlyos a női esélyegyenlőség?

Azt hiszem, hogy az SZDSZ az a párt, amelyik tényleg a legkövetkezetesebben képviseli az emberi jogi és az esélyegyenlőségi kérdéseket. Példásak a cigány gyerekek felzárkóztatására tett kísérletek, az antidiszkriminációs intézkedések. A női jogok kérdésében azonban megakadt a tagság. Sándor Klára (az SZDSZ ügyvivője) gyakran szólal fel ezzel kapcsolatban, s örülök, hogy hagyják.

A kvóta kérdése mégis megbukott.

A férfiakban borzalmas volt az ellenállás. Amikor az előterjesztést tárgyaltuk, láttam azt a makacs ellenállást, a földre szegezett férfi-tekinteteket, hogy nem akarom. Viszont deklarációtól függetlenül, az Európai Parlament képviselő-jelöltjei között már csaknem fele-fele arányban voltak a nők és a férfiak. Látok pozitív jeleket, de azt hiszem az SZDSZ egésze még nem érett meg a kvóta bevezetésére.

Változtak-e a férfi-női szerepmodellek a politikában?

Talán, de nagyon lassan. Még a Népfrontos időből maradt itt az a szemlélet, hogy a nők szociálisan érzékenyebbek és ez predesztinálja őket arra, hogy ma is a legtöbb női politikus a szociális ügyek területén dolgozik. Dávid Ibolya és Lamperth Mónika az elsők, akik nem a szokványos női szerepekben lettek miniszterek. Áttörések tehát vannak, de még nagyon sok idő kell ahhoz, hogy nők például pénzügyminiszterként, hadügyminiszterként vagy gazdasági miniszterként lépjenek elő. Az európai normákhoz igazodni kell, ami gyorsíthatja a szerepek változását, de olyan emberek, nők is szükségesek, akik belülről feszegetik a korlátokat.

A mai politikusnők közül kit tartasz példamutatónak a jövő politikusnői számára?

Többségüket fel lehetne sorolni, ami a felkészültségüket illeti. De nehéz egy parlamenti képviselőt megítélni, hiszen többnyire frakcióálláspontokat ismerünk, nagyon kevés arc jelenik meg. A választások közeledtével pedig a „vezérbikák” harca folyik, mellettük a többség háttérbe szorul, a nők és a férfiak egyaránt. Szerintem annak kell politizálni, akinek van elképzelése arról, hogy valamilyen területen változtatni akar, viszonylag szilárd értékrenddel bír, és hajlandó írni, olvasni, beszélni. Ezeknek a kritériumoknak a férfi-nő viszonylattól függetlenül, ma kevesen felelnek meg. Mégis úgy látom, hogy a női politikusok a saját szakterületükön többnyire felkészültebbek, mint a férfiak.

( Az interjú a „Rendszerváltó nők – motivációk, életutak és szerepek a politikában” című, készülő tanulmány része.)

Rimay Andrea

[info@tusarok.org]