Forrás: Heti Válasz. évfolyam . szám,
Szegény olvasó, hallgató, néző, akinek nincs idege, érkezése, készültsége, hogy elvégezze ezt a mindennapi ténytisztogató, valóságrekonstruáló munkát! Mit tudhat az szegény, aki még nem képezhette át magát a hermeneutika hivatásosává, jelentéstanásszá? Mindez arról jut eszembe, hogy kitartóan zajlik immár hetek óta a huzavona afölött, hogy voltaképpen kitől és mi hangzott el Gyurcsány Ferenc Bush amerikai elnöknél tett látogatásán az előző magyar kormány Amerikához való viszonyának bírálataként. Valamint ezzel szoros összefüggésben az afölötti nem kevésbé kusza, szertelen vita, hogy milyen következményei voltak egykor, illetve vannak máig annak, hogy Orbán Viktor nem határolódott el anno Csurka István több mint négy éve, az Amerikai Egyesült Államokat érő 2001. szeptember 11-i terrortámadás után elhangzott nyilatkozatától. Cikkem írásakor a legfrissebb fejlemény, hogy két országgyűlési képviselő a Külügyminisztériumban betekintett azokba a washingtoni nagykövetségünkről érkezett titkos táviratokba, amelyeket a 2001. szeptember 11-ét követő időszakban küldött haza az akkori nagykövet, Jeszenszky Géza. Az MSZP-s Hárs Gábor és az MDF-es Csapody Miklós nyilatkozatából ítélve kétségtelen, hogy valóban léteztek olyan nagyköveti jelentések, amelyek az amerikai-magyar viszony hűvösebbé válásáról tanúskodnak, alátámasztva annak a bizonyos, Bársony András, a tárca államtitkára által jegyzett Tájékoztatónak az állításait, amelyet a minap tettek fel a Külügyminisztérium honlapjára. És ezek azt is kétségtelenül alátámasztják, hogy a viszony romlásában szerepet játszott a Csurka-nyilatkozat kapcsán várt, elvárt orbáni elhatárolódás elmaradása. Noha valószínűleg igaza van Jeszenszky Gézának, aki a Tájékoztató olvastán azt mondja az október 26-i lapokban, hogy a szöveg egyoldalúan mutatja be az amerikai-magyar viszony alakulását 2001-2002-ben. Ő már csak tudja, hiszen tőle érkeztek azok a követségi jelentések, amelyekre hivatkozva készítették a Bársony által aláírt összefoglalót. Jeszenszky azt nyilatkozza, ő sohasem tagadta, hogy „2001. szeptember 11. után volt egy visszaesés a magyar-amerikai kapcsolatokban, de ezt elsősorban a Gripenek vásárlása okozta. A Csurka-nyilatkozat sokkal inkább egy hangulati elemet játszott az ügyben, de az amerikai adminisztrációban többen – leginkább Charles Gati – szorgalmazták a MIÉP-elnöktől való elhatárolódást. Miután az Országgyűlés ezt határozatban megtette, nagyjából 2002 februárjára helyreállt a szívélyes viszony a két ország között.” Jeszenszky szerint ezt bizonyítja, hogy ekkor Bush elnök telefonon felhívta Orbán Viktort, és gratulált neki a Tufts Egyetem által adott díszdoktori címhez. Ágy van, ez a diplomáciai gesztus is kétségtelen tény, csak az a baj vele, hogy valami helyett volt. Az elmaradt személyes találkozás helyett, amelyet a magyar diplomácia megpróbált létrehozni, de az amerikai illetékesek elhárították a kezdeményezést. És ez tagadhatatlanul a korábban történtek következménye volt, még ha diplomáciai udvariassággal kellőképpen meg is volt okolva, az amerikai elnök elfoglaltságára, illetve a magyar választási kampány közelségére történő hivatkozással. Emlékezzünk csak, akkor is meglehetős visszhangja volt ennek a nyilvánosságban. A hazai baloldali liberális ellenzék a véleményformáló sajtó hathatós támogatásával nem jelentéktelen hasznot húzott e félremagyarázhatatlan kudarcból. Ha jól értem a helyzetet, Jeszenszky Géza – látva azt a kisebb-nagyobb csúsztatások, torzítások sorozatából felépülő hamis képet, amelyet Gyurcsány Ferencnek a Vasárnapi Hírek október 9-i számában közreadott interjúja kezdett el felrajzolni az amerikai látogatása tapasztalatait, tanulságait előadva, értelmezve – a legfontosabbnak most azt érzi, hogy a balliberális beállításban aránytalanul eltúlzott jelentőségűvé emelt témát – a bizonyos amerikai kormányzati körök által várt, elvárt orbáni elhatárolódás elmaradását – az ellenfél által feltüntetettnél reálisabb és ezért szükségképpen szerényebb politikai jelentőségű ügynek mutassa be. Ez a mai helyzetben már szinte óhatatlanul Orbán Viktor mentegetésének hat. Pedig hát egykor valóban leírta a követi jelentésében, hogy: „A szeptember 11-i terrorcselekmények utáni Csurka-nyilatkozatokkal kapcsolatban hiányzott kormányfői megszólalás megerősítette a republikánus vezetésben azt a benyomást, hogy a magyar miniszterelnök számára a belpolitikai megfontolások s konkrétan a jövő évi választások megnyerése bír abszolút prioritással, s ennek minden mást kész alárendelni.” Jeszenszky is említi, mások is megírták már korábban, hogy az amerikai-magyar viszony hűvösebbé válásában komoly szerepe volt a Gripen-üzletnek. Állítólag nem is csupán a ténynek, hogy nem az amerikai F16-osok mellett döntött a magyar kormány, hanem a döntés váratlanságának, annak, hogy biztató tárgyalások után az amerikaiak végül a sajtóból szereztek tudomást a számukra hátrányos döntésről. Az említett Tájékoztató szerint szerepe volt továbbá az afganisztáni akcióban való részvétellel, illetve a pénzmosás elleni törvény elfogadásával történő magyar késlekedésnek is. Ha emlékezetünkbe idézzük, milyen készséges együttműködő partnerévé vált Magyarország az Egyesült Államoknak Medgyessy Péter idején az iraki részvétellel kapcsolatos vitákban, nincs azon mit csodálkozni és pláne fölösleges igyekezet tagadni, hogy a szocialista-liberális kormányzat szívélyesebb viszonyt alakított ki a Bush-kormányzattal, mint amilyenbe az Orbán-kormány keveredett a ciklusa második felére, harmadik harmadára. Gondoljunk csak a nyolcak levelére, Medgyessyék szerepére a régi Európának minősített hatalmakkal szemben az USA oldalára állt új Európának nevezett csoportban. Később pedig az iraki csapataink kinttartózkodásának meghosszabbításáról folyó vitában elfoglalt álláspontjukra. Az a kérdés persze a dolog természetéből következően igen nehezen megválaszolható, hogy e csomagban mi volt végül is a valóságos súlya a Csurka-nyilatkozat amerikai szemmel nem elfogadható orbáni kezelésének, illetve a vele valószínűleg együtt értelmezett hasonló hangulatrontó történéseknek. Például a Népszabadság tudósítója szerint szintén nehezményezett miniszterelnöki hallgatásnak, amikor Nancy Goodman Brinker nagykövet asszonyt – a Bush család közeli barátját – érték indulatos megjegyzések, bírálatok, támadások Fideszhez közeli újságíróktól, illetve lapokban az egyébként valóban szerencsétlen belépője nyomán, a magyarországi antiszemitizmus mértékéről, jelentőségéről tett megalapozatlan s ezért méltánytalan nyilatkozata kapcsán. Például Kondor Katalintól, a közszolgálati rádió elnökétől, aki egy nyilvános rendezvényen felindultságában nem átallta antiszemitizmusról brekegőnek minősíteni a nagykövet asszonyt. A történések idején is azt gondoltam, és ma is azt hiszem, hogy az amerikai-magyar viszony hűvösebbé válása részben elkerülhető lett volna. Az amerikai érdekekkel, szempontokkal, kérésekkel szemben tanúsított magyar álláspontok, illetve az ezek nyomán támadt feszültségek korántsem következtek minden esetben szükségképpen a magyar nemzeti érdekek határozottabb külpolitikai érvényesítésének szándékából. Amit az előző, szocialista-szabad demokrata kormány működésének ismeretében egyébként nagyon is indokoltan hangoztatott az Orbán-kormány. Ezért aztán Jeszenszky Géza idézett szavaira utalva, sem akkor nem éreztem jó mentségnek, sem ma nem tartom annak, hogy eme állítólagos belpolitikai érdekből szükségképpen maradtak el bizonyos hiányolt gesztusok az amerikai-magyar viszonyban. Nem mondom, hogy vele ellentétben, hiszen a nagyköveti jelentés idézett mondataiból nem tudható, a szerző maga mennyire érezhette meggyőzőnek e belpolitikai érdekre való hivatkozást. Több, pontosabb érvelés, némi rugalmasság, előzékenységet jelző több gesztus, szorosabb személyes kapcsolatok az amerikai kormányzati körök vélekedését magyar ügyekben meghatározó fél tucat, tucat ismert, részben magyar származású személyiséggel – és a felhők egy része (azok legalábbis, amelyek nem érintenek húsba vágóan amerikai gazdasági, politikai érdekeket) eloszlatható lett volna. A legkevésbé éppen a MIÉP-pel, illetve általában a hazai radikális jobboldali nézetekkel, illetve az alkotmányos szélsőjobbal kapcsolatban felmerülő ügyekben véltem és vélem a nemzeti érdekképviseletből szükségképpen következőnek a nagyobbik kormánypárt vezetőinek vitatott megnyilatkozásait vagy épp azok elmaradását. Ez persze már nálam is csak következmény. Ama meggyőződésemből ered, hogy ezeknek az ügyeknek a kezelése, sőt általában a jobboldali térfélen található vetélytársakhoz való viszony alakítása már belpolitikai megfontolásból, vagyis a 2002. évi választások megnyerésének kívánatos célját szem előtt tartva sem volt helyes, okos, gyümölcsöző a Fidesz, illetve meghatározó döntéshozói részéről. Nekem legalábbis elég meggyőző bizonyíték volt erre nézve a Fidesz választási kudarca. És hogy ez a pálya nem jó pálya, abban csak megerősít mindaz, amit az elmúlt három év során tapasztalni a jobboldali térfélen. S aminek logikus eredménye a jobboldal mai állapota. Mindenekelőtt az a tény, hogy bár a Fidesz még erőteljesebben képviseli vezetőinek már 2002 előtt is érzékelhető szándékát a jobboldal teljes lefedésére – és ezen igyekezetének kétségtelenek a hátrányos következményei az ideológiájára, nyelvhasználatára, politikai stílusára és mindezekből származóan az úgynevezett politikai közép integrálására való képességét illetően -, e törekvése a jobboldali térfél monopolizálására fél évvel a következő választás előtt éppen a jobbszélen látszik kudarcba fulladni. A radikális jobboldali választási alternatíva vonzerejének megerősödése, a MIÉP és a Jobbik szövetségének létrejötte, illetve a hozzá csatlakozó radikális jobboldali töredékpártok, politikai csoportok mozgása félreérthetetlenül ezt jelzi. E ponton elkerülhetetlen, hogy ne utaljak futólag Tőkés Rudolfnak az imént átfutott írására épp a Heti Válaszból. Kapóra jön nekem, mert pontosan ide akarok kilukadni. Amint a példáiból is világosan kitetszik, nem az Orbán-kormány idejében szerzett a magyar jobbközép először félreérthetetlen bizonyítékot azokról a szemléleti hangsúlyokról, arról a hatvan évvel ezelőtti múltunkban gyökerező sajátos érzékenységről, amely az amerikai kormányzati köröknek a térségünkkel, illetve országunkkal kapcsolatos véleményét döntően befolyásoló – jó részben éppen innen elszármazott – értelmiségi, véleményformáló körök felfogását, beállítottságát jellemzi. Nem kétséges, adottság, hogy ez a véleményformáló kör fogékonyabb a baloldali liberális értékfelfogásból, történelemszemléletből következő politikaértelmezésre. Ha előítéletes, jellemzően az ő előítéleteiket osztja. Nyugodtan óhajtozhatunk, sóhajtozhatunk, sőt akár protestálhatunk is. A szigorú politikai racionalitás azonban csak azt mondathatja az elemzővel, hogy a nemzeti érdekeket eredményesen képviselni akaró politikusnak nem lehet más a dolga, mint hogy adottságként vegye számba azokat a körülményeket, amelyeket nem tud megváltoztatni.
