Forrás: Magyar Hírlap

Noam Chomsky szerint a legeredményesebb terrorellenes küzdelem az, amikor egyszerűen nem veszünk részt a terrorban

A meglehetősen zajos és vicces vita – amely most már hetek óta folyik parlamentben, sajtóban – arról szól, hogy Orbán Viktor kihúzta-e négy éve (vagy azóta bármikor) a gyufát az USA aktuális vezetőinél, vagy továbbra is fiaként szereti a Bush-adminisztráció. Ez külügyminisztériumi szürreálban annyit jelenthet, hogy ha éppen Washingtonban jár, akkor odaülhet-e George W. térgye kalácsára, vagy csak a mosókonyhába kaphat bebocsátást, ahol kizárólag a hamis eskün rajtakapott és az igazságszolgáltatást akadályozó Libby főtanácsadó van büntiben, de odavárják mellé a kelet-európai renitenseket is.

Miért tabu

az USA-kritika?

Orbán, aki az utóbbi 16 évben átesett jó néhány pofátlan marketinges fazonigazításon attitűd, frizura, szakáll, ruha, vallás, gyermekkeresztelés és politikai filozófia szempontjából, a nap minden percében bátran és eredményesen verbális pergőtűz alá vehető (pártjának posztkádárista gesztusaitól a Pozsgay-Szűrös-Csintalan-barátságon át a náci eszméket hirdető Demokrata támogatásáig, a parlamenti munka durva hanyagolásán át az autodaféhangulatba hozó tömeggyűlésekig), de ez a vád vagy micsoda – vagyis hogy Orbán négy éve nem határolódott el kellőképpen az éppen szeptember 11-e apropóján az Egyesült Államokon „nagyot ütő” Csurka Istvántól -, már elnézést, de baromság.

Mert nem Orbánról és nem is a magát már hosszú évekkel ezelőtt a semmibe katapultáló MIÉP-elnökről szól ez a polémia, hanem sokkal inkább arról, hogy jelenlegi kormányunk és a mundér becsületét védő ellenzéke a terrorizmus ellen alapvetően terrorista módszerekkel harcoló, érdekeit erőszakos módon megvalósító, a terrorellenes ENSZ-határozatokat meg nem szavazó, a világnak hadat üzenő Egyesült Államok közönséges vazallusa. És ez nem éppen szívderítő. Ahogy az sem, hogy a szalonképes hazai sajtóban az USA-kritika tabu. Olybá tűnik, hogy aki ma az Amerikai Egyesült Államok aktuális politikáját kritizálja, az Nyugat-ellenes, a civilizáció és az egyetemes emberi kultúra ellensége, antikeresztény, az ördög követe; aki Bush-elnök penetráns Izrael-politikáját állítja pellengérre, vagy a nemegyszer rasszista döntéseket hozó közel-keleti állam belpolitikáját veszi górcső alá, az antiszemita, pont. Pedig miért is ne lehetne Izraelt kritizálni liberális oldalról? Miért engedik át a baloldali véleményformálók ezt a fontos és aktuális feladatot eszement rasszistáknak? Miért nincs a hazai balliberális sajtóban tere a független, baloldali Amerika-kritikának? Vagy: miért lenne a világ legszabadabb országának ellensége az, aki a hatalmat aktuálisan birtokló rezsim elkötelezett kritikusa.

Politikánk gyáva, alkalmazkodó

Csak egyetlen példa: baloldali emberként határozottan azt gondolom – s velem több millió honfitársam -, hogy Amerikának semmi keresnivalója nincs Irakban, s a közvélemény-kutatások szerint erről a világ nagyobbik részének is ez a meglátása. Ergo: ha kormányunk foglalkozna választóinak akaratával, soha nem küldött volna katonákat Irakba, minden ellenkező híresztelés porhintés. Ráadásul abba a hazugságba, hogy a terror ellen védjük hazánkat a messzi Irakban, normális helyzetben simán bele kellett volna bukni. Baloldaliként úgy látom, hogy gyáva és alkalmazkodó politikát folytatunk, függetlenül attól, hogy éppen melyik „ugyanaztmondomkicsitmásképp” arc van kormányon a magyar kétpártrendszerben. Nincsenek eredeti elgondolásokat megjelenítő karizmatikus politikusaink egyik oldalon sem, ugyanaz a vazallusattitűd van reálpolitika címén eladva, mint amikor Bárdossy Berlinben vagy Szűrös Moszkvában jópofizott. Ugyanazok vagyunk persze, miért is lennénk nagyon mások, csak a hűbérúr személye változott meg közben, vagy ahogy a Védegylet-vezető Vay Márton fogalmazott nem éppen finomkodva, „évszázados külpolitikai hagyományainknak megfelelően megint egy olyan fenék mögött térdelünk, amelyhez véres kezek tartoznak”.

Az iraki szerepvállalás

a terrort támogatja

Ez persze árulkodik a terrorról való torz gondolkodásunkról is. Vay szerint „nincs lényeges különbség a között, hogy valaki elegáns egyenruhában, sokmilliós helikoptereken terrorista vagy hogy egy utasszállító gép fülkéjében. Hogy bombát robbantanak a metróban, vagy hogy tankkal ledózerolják a menekülttábort, a vetést, a vízvezetékeket. Lehet elmélkedni, hogy melyik és miért aljasabb, de az aljasság fokozatait egy bizonyos mélység alatt nem kell méricskélni.” Elgondolkodtató, megfontolandó vagy éppen vitára késztető gondolatok, melyeket nem lehet egyszerűen lesöpörni az asztalról.

Noam Chomsky, a magyar sajtóban szintén nem különösképpen sztárolt baloldali tudós és aktivista, mellesleg az elmúlt század egyik legnagyobb nyelvésze szerint a legeredményesebb terrorellenes küzdelem az, amikor egyszerűen nem veszünk részt a terrorban. Például nem megyünk idegen országba katonákkal, repülőkkel, harckocsikkal, mert az nem éppen barátságos gesztus. Éppen ellenkezőleg, a terror eszkalálódását segítő lépés. S ne legyenek kétségeink: aki Irakban vállal szerepet George W. Bush oldalán, az a terrort támogatja. Ez az igazán fontos, mai napig kibeszéletlen, súlyos kérdés, és nem az, hogy Washingtonban Gyurcsányt vagy Orbánt várják szélesebb mosollyal uzsonnára.

Prieger Zsolt

újságíró