Forrás: Magyar Hírlap

Lehetséges volna, hogy Ön a túlvilágon naponta kiolvassa a mai jobboldal napi- és hetilapjait? Nyilván, hisz másként honnét tudná, hogy egyre-másra hazaárulóznak

Tisztelt kolléga úr, bármilyen nagy költő volt is Ön, nem értem, hogy publicistaként honnét ismerte olyan zsigerekig hatoló módon a mostani jobboldalt? Olvasom például az 1905 októberében elhunyt Bartha Miklósról szóló cikkeit, s egyfolytában úgy érzem, nem is őróla ír, hanem a mai Barthákról, és azt mondja ki, amit mi is mondanánk, csak persze mi nem írhatnánk le, hogy az illető „közéleti sakál”, „fekély a nemzet testén”, „denunciáns, gyáva, talpnyaló, gonosz”, és azt sem, hogy „aki Bartha Miklósba botlik, bepiszkítja magát” (kéretik a nevet egy mostanival helyettesíteni).

Lehetséges volna, hogy Ön a túlvilágon naponta kiolvassa a mai jobboldal napi- és hetilapjait? Nyilván, hisz másképp honnét tudná, hogy egyre-másra hazaárulóznak. Pont ahogy a csak függetlenségi Bartha lehazaárulózta Eötvös Károlyt, amiért az liberális függetlenségi, s a megtámadott önérzetes válasza után is, mint Ön jósolta, „piszkolódni fog tovább, mert a piszok az ő eleme”. Ez mai szokás, Ady kolléga, s ne is mondja nekem, hogy a jobboldal már akkor se volt tekintettel sem emberi értékekre, sem alkotói minőségre! Bár látom, hogy Bartha még a kiváló jogtudós Pikler Gyulát is megvádolta – igaz, nem a (Jókai Mór szerkesztette) Magyar Nemzetben, hanem a (Holló Lajos szerkesztette) Magyarországban azzal, hogy egyetemi előadásain a haza és a vallás ellen uszít. A jobboldalnak ezt a saját ujjából szopott rágalmát ténynek feltüntetve, hadjáratot indított ellene: „Azt ajánlom az ifjúságnak, hogy ne tegye magáévá Pikler Gyula tanár úr tanításait. Jegyezze meg, hogy akinek nincs hazája: sehonnai, akinek nincs nemzete: bitang, akinek nincs vallása: szamár.” Már másnap kiderült, hogy a tudós természetesen nem hirdetett semmi effélét, de Bartháék ettől nem zavartatták magukat: Pikler liberális, tehát tüntessenek csak ellene a fölheccelt diákok, míg a miniszter úgy nem dönt, hogy a jogelméletet törli a kötelező tárgyak közül. Ismerős a helyzet: ha erre Ön azt találta írni, hogy „az ostoba fecsegésre, mely egy Bartha Miklóst citál tekintély gyanánt, az a válaszunk, hogy vannak emberek, akiknek hazájuk is, nemzetük is, vallásuk is van, és mégis sehonnai bitang szamarak” – a jobboldal felhördült: ez a hang az elítélendő, nem az, ami Piklerrel történt. Ön tudta, mi következik: Bartha „a maga védelmére hozza föl azt, hogy szokatlanul kemények, talán durvák vagyunk. Közönségünk a tanú, hogy nem szoktunk lenni. De Bartha Miklósról elég megérdemelt keménységgel nem lehet írni. Ez a testi bénaságával takarózó lelki eltorzult vigye végre bírói tribunál elé a dolgait, és ismerjék föl már azok is, kik eddig a hazugságainak fölültek.” Joga volt ilyet írni, hiszen Ön is „fölült neki”, amikor Bartha egyik korábbi sajtópere után, mely egyértelművé tette, hogy valóban rágalmazást követett el, a bíróság letöltendő börtönt szabott ki, érzelgős újságírók aláírásgyűjtésbe kezdtek, hogy pályatársuk mégse kerüljön rács mögé. „Bartha úr gazságait az állítja pellengérre, aki mostan bevallott félrevezetettségében anno dacumál 120 aláírót gyűjtött, hogy megszabaduljon a tömlöctől” – írta Ön. S ahogy a mai Barthák megbánatják liberális védelmezőikkel, hogy kiálltak értük, Önnek is kínos lehetett, hogy Bartha képes volt 1902 őszén „a sajtószabadság túltengése miatt” interpellálni és a Népszava betiltását követelni.

Az is szinte kísérteties, hogy már az Ön idejében is a Barthák voltak megsértődve, amiért a másik oldal antiszemitizmussal meri gyanúsítani őket, de azért Bartha 1901-ben így írt: „A zsidó szapora, mint a bogár, élelmes, mint a veréb, pusztít, mint a patkány.” Ha ez Ön szerint azt jelentette, hogy Bartha „keresztes háborút hirdet a magyar zsidók ellen”, a jobboldal rágalmazást kiáltott, de vajon nem joggal írta-e róla, hogy „Magyarország összes élelmiszer-hamisítói védnökökül kellene, hogy válasszák, oly ügyesen tudja összekeverni az igazságot a hamisságokkal, a tényeket a valótlansággal”, hiszen lapjában álszent módon azon siránkozott, hogy „a jó becsületes paraszti népet néhol már sikerült a zsidókra tüzelni”. Erre írta meg Ön „durván”, hogy „az a lap jajgatta el magát kipróbált jezsuita módra, melyben Bartha Miklós szokott vétkezni majdnem nap mint nap az őszinteség, a tisztes érzés és az illendőség ellen”. A Magyarországban az idő tájt még az antiszemitizmus vádját is így volt szokás visszautasítani: „Akik egy idegen ország piszkát alighogy lerázták magokról, nemzeti küzdelmeink első harcosait az ő kozmopolita és elfogult vallási gyűlöletükkel sárba tiporják.”

Azt hihetnénk, az Ön dolgát megkönnyítette, hogy Bartha sorozatosan kompromittálódott, elvégre miért hinnének annak, akiről például 1902 februárjában kiderült: „tűzokádó cikkeket írt Bánffy ellen minden este a Magyarországba 600 korona havi fizetésért, ugyanakkor dicsőítő cikkeket minden reggel a Reggeli Újságba Bánffy mellett, havi 1200 koronáért”. Vagy egy évvel később, hogy arra próbálta rávenni Szász Domokos erdélyi püspököt (aki persze kidobta): kössenek biztosítást a református árvákra, s amit kapnak a Mutual biztosítótól, azon majd „mutyiznak”. Tévedés: Bartha az ilyen ügyek után sem érezte úgy, hogy jobb volna csöndben maradnia, ahogy a kései Barthákat se tartotta vissza holmi erkölcsi gátlás a „kommunistázástól”, pedig 1989 előtt ők dolgoztak a központi pártlapnál. Az Ön Barthája sem szűnt meg soha kioktatni a baloldali sajtót: „A magyar társadalom arcukhoz vágja a szennylapokat az ő íróiknak, és megmutatja, hogy ebben a hazában ő az úr és az is akar maradni.” Biztos, hogy ezt 1901-ben és nem 2005-ben írták? Vagy azt, hogy az „oláh”-nak nevezett románok „nem munkás tényezői az ország vérkeringésének, hanem rákfenés képletei”? S vajon csak Bartha álmélkodott ezek után is, hogy „az oláhok” miért nem kérnek a magyar szupremáciából? (Utódai azóta sem értik).

„Tulajdonképpen az ördög bánná, akármit csinál ez a kiválóan jeles firma, csak az az elkeserítő, hogy akad, aki fel is ül neki” – írta Ön, s még ebben a dilemmájában is ráismerek a magunkéra, hiszen „ahol egészséges közvélemény van, ezt a jeles urat egy pillanatig sem tűrnék meg a közélet katedrájában, de még jó ízlésű emberek közt sem”. Csak hát, Ady kolléga, a kérdés ma is az: van-e ilyen közélet Magyarországon?

Nyerges András író