Forrás: NOL

Révész Sándor, 2005. október 29. 00:00

A Mária Valéria hídat átadták (október 10.)Kép: Teknős Miklós „Jövőre Budapesten lesz a varsói expressz – mondta Medgyessy Péter miniszterelnök-jelölt” október 5-én az MSZP budapesti küldöttértekezletén. (Medgyessy a varsói expresszre vár, Magyar Nemzet, 2001. október 6.). Ez a varsói expressz, ez mindig bejön. Csak mindig máshonnan. Ugyanaz az expressz kétszer egymás után mégsem jöhet ugyanonnan, és mégsem gázolhat ugyanarra. Aki tehát úgy akar kormányra kerülni, hogy ott is maradjon, az hiába sandít a varsói menetrendre.

A közvélemény-kutatások szerint az ellenzék előnye elfogyott. Szerető Szabolcs komikusnak találja, hogy ellenzéki politikusok mégis kormányváltó hangulatról beszélnek, s megállapítja: „ahogy távolodik az áhított kormányra kerülés az MSZP-től, úgy válik egyre durvábbá, kíméletlenebbé” az ellenzéki kampány. (Szerető Szabolcs: Távolodó kormányváltás, Magyar Nemzet, 2001. október 31.) Lovas István szerint (Demokrata, 2001. október 25.) a kormánypártok kényelmesen meg fogják nyerni a jövő évi választásokat, Bayer Zsolt pedig még tovább lát: ha 2002-ben megtörténik, „amiben bízunk, akkor az MSZP-nek és az SZDSZ-nek nemcsak négy, hanem minimum tizenhat évre vége van. … amit kapunk, nem fogjuk kitenni a kirakatba. De hangsúlyozom: mindez nem számít. Végük van.” (168 Óra, 2001. október 4.)

A szocik meg is mondták, mit kapunk: mobiltelefont, kerül, amibe kerül, nem számít. Lendvai Ildikó és Simon Gábor bejelentette, hogy a tanároknak és a köztisztviselőknek juttatott ingyenszámítógép ócska PR-fogás, ilyen akciókkal nem lehet információs társadalmat építeni, de bezzeg „a szocialista párt minden érettségiző számára alanyi jogon biztosítana mobiltelefont, melyen internetezni is lehet”. (Magyar Nemzet, 2001. október 6.) Akinek jut érettségi, és úgyis van már mobilja, annak adatik, akinek nem jut érettségi, és úgyse lenne pénze mobilos internetezésre, annak nem adatik. Vannak ígéretek, melyeket az se ment, ha megfeledkeznek róluk.

Medgyessy Pétert kifütyülték (október 23.)

Mikola István egészségügyi miniszter keresztet vetett, és vihart aratott: „- Járom az irodákat, kis keresztet teszek azokra az ajtókra, ahol törvénysértő módon dohányoznak. Később újra és újra megkérdezem a dolgozót, hogy mikor óhajt leszokni a dohányzásról? /…/ – Ez azt jelenti, hogy aki nem hajlandó leszokni, annak kívül tágasabb? – Igen, azokkal leülünk beszélgetni, hogy talán máshol dolgozzon… /…/ Üzenem az alkotmánybíráknak, hogy semmiféle törvénytelen dolgot nem művelünk, nem rúgunk ki senkit, csupán leülünk velük beszélgetni…” (Gy. Mészáros Ágnes: A telefonnál Mikola István, Színes Mai Lap, 2001. október 5.)

Október 5-én Siófokon, a Magángyógyszerészek Országos Szövetségének (MOSZ) kongresszusán Mikola István miniszter a százezer forint pénzjutalommal járó Batthyány-Strattmann László emlékéremmel tüntette ki öccsét, Mikola Bálintot, aki ezen a napon a Gyógyszerészetért Életműdíjat is megkapta. Feleségét odaadó munkája elismeréseként a nizzai gyógyszerészkongresszusra delegálták. A kongresszus sajtófőnöke gyermekük, Mikola Gergely volt. Mikola Bálintot az ő alelnöksége alatt működő MOSZ terjesztette föl kitüntetésre. A korábbi miniszterek mindig kikérték a Magyar Gyógyszerészkamara véleményét is, de Mikola István nem kérte, mert úgyis tudta.

Mikola Bálint valamikor a kamarának a Hungaropharma privatizációját előkészítő vizsgálóbizottságában tevékenykedett, aztán a bizottsági tagok egy részével és másokkal külön részvénytársaságot alakított, hogy részt vegyenek a Hungaropharma privatizációjában. A kamarai tagság véleménye szerint e bizottsági tagok visszaéltek bennfentes információikkal, elárulták a kamara érdekeit, és a közgyűlés ezért Mikola Bálintot vissza is hívta funkciójából, amit a miniszter törvényességi óvással próbált megakadályozni, de nem sikerült neki. Viszont sikerült a privatizációs tendert elbíráló bizottságban a saját szavazatával is biztosítani, hogy a Hungaropharma „nemzeti érdekkörben” maradjon, a kamara pedig pofára esett. Miután Mikola Bálint cégével, szervezetével, miniszterével, egyéb rokonaival és a Hungaropharmával együtt a „nemzeti érdekkörön” belül van, a kamara vezetői pedig kívül, mivel a „multinacionális cégek ügynökei”, nem lehet elvárni tőlük, hogy a kitüntetésre való méltóság tekintetében egyetértsenek. (Ld. bővebben Sághy Erna: Mikola, a családorvos, 168 Óra, 2001. október 25.)

Mikola István nem miniszterként kezdte el favorizálni a nemzeti érdekkört. Már a vérellátó vezetőjeként is kötött – a legfőbb ügyész szerint törvényességi szempontból „aggályos” – szerződést egy családjával kapcsolatban álló céggel, és abban a beszállító cégben is feltűnt egy Mikola testvér, amelytől a miniszter a Szent László Kórház tetemes adósságát fölhalmozó főigazgatójaként kétszer annyi pénzért vásárolt meg egy amúgy is jó drága és pillanatok alatt lerobbant hematológiai berendezést, mint amennyit az ügyletet kivizsgáló bizottság szerint ért. (Ld. bővebben Bundula István: Decemberbe” kéne menni, Magyar Narancs, 2001. október 11.)

Mikola István a televízióban beszámolt róla, hogy az ő családjuk igen kiterjedt, öten vannak testvérek, és ötüknek 24 gyermekük van. Ehhez képest a nemzeti érdekkörben rejlő lehetőségeknek csak a töredékét használták ki. Eddig.

Az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézetben (OBSI) dolgozó orvosok négyötödének aláírásával nyílt levél érkezett a miniszterhez és a döntéshozókhoz, mely arról szólt, hogy a Mentőkórház megszüntetése után a traumatológiai ellátásban drámai helyzet alakult ki. A terület súlyosan alulfinanszírozott, mindenből hiány van, gyógyszerből és kötszerből, vérből és nővérből, sürgős műtétek maradnak el, emberi életek kerülnek veszélybe. A levelet a miniszternek az a nyilatkozata ihlette, miszerint az egészségügy sikerágazat, a traumatológia ügye megoldott. Mikola István a levélre úgy reagált, hogy „a traumatológiai ellátásnak félkatonai körülmények között kell működnie”, tehát az OBSI-ban „semmiféle rebelliónak, demonstrációnak nincs helye”, az alulfinanszírozottság fogalma pedig az egészségügyben amúgy sem értelmezhető, mert „az orvosi lehetőségeket mindig az adott gazdasági keretek között kell optimalizálni”. (Molnár Patrícia: Elvonási tünetek, HVG, 2001. október 13.) Az optimalizálás még nem ment elég jól, ezért a kórházak adósságállománya a szakmai szervezetek szerint havonta egymilliárd forinttal nőtt, kicsit dinamikusabban, mint korábban, amikor még nem volt ennyire dinamikus a miniszter. (Ld. Magyar Narancs, 2001. október 25.)

Miután kellett a pénz, a költségvetésben pedig nem volt, a miniszter az orvosi kamara és a szakmai szervezetek ellenállásával dacolva keményen kitartott a kórházak privatizációját előkészítő törvénytervezet mellett. Amikor pedig a törvénytervezetet az Országgyűlés egészségügyi bizottsága (a fideszes bizottsági tag tartózkodása miatt) vitára alkalmatlannak nyilvánította, Mikola közölte a miniszterelnökkel, hogy vagy odaáll a frakcióval együtt a törvénytervezet mögé, vagy lemond. A miniszterelnök odaállt: „nehéz feladatokra nehéz embereket tudunk eredményesen alkalmazni – tette mindehhez hozzá a kórház-privatizációs törvényt támogató Orbán Viktor” a Fidesz-frakció ülésén. (Varga Attila: A nehéz ember, Magyar Nemzet, 2001. október 17.)

A nemzet addig tud valamiről egységesen gondolkodni, amíg nem gondolkodik rajta. A politikusok szerint „56 ügyében is idáig kellene eljutnunk. „1956-nak egységesen elfogadott nemzeti hagyománnyá kell válnia” – vélekedett Medgyessy Péter október 23-án a 301-es parcellánál a füttyölők és bekiabálók hangfüggönye mögött. Orbán Viktor ünnepi nyilatkozata így szólt: „minden nemzetnek szüksége van igazodási pontokra, olyan pillanatokra a történelem folyamatában, amelyekről nem lehet kétféleképpen gondolkodni. 1956 ilyen pillanata a magyar történelemnek.” Kövér László szerint itt az ideje, hogy végképp eltűnjenek a közéletből azok, akik „tönkretették szüleink életét és megkeserítették jelenünket. /…/ Ne engedjük, hogy hol reformkommunista, hol demokratikus-szocialista, hol pedig szociáldemokrata bőrben undok kígyókként újra és újra visszakússzanak a múlt mocsarából.”

Hóman Bálintot eltemették (október 14.) „A kígyó is belepusztul, ha nem vetheti le a bőrét” – mondta Pozsgay Imre a rendszerváltás sodrásában. Később pedig azt állította, hogy politikai ellenfelei az ő levedlett kígyóbőrén rágódnak. „Békében kellene azokkal is élni, akik százezrével egészen mást gondolnak erről a dologról, mint vélhetően a nemzet többsége” – vélekedett Pozsgay Imre 1988 őszén (Októberi kérdések, Püski Kiadó, 1988, 21. o.), három évtizeddel azután, hogy egy megyei pártbizottság igazoló bizottságában osztályozta megtévesztett elvtársai bűneit, néhány héttel azután, hogy az október 23-i megemlékezés betiltásáról szóló határozatot képviselte az „alternatív” szervezetek felé, és néhány hónappal azelőtt, hogy az „ellenforradalmat” a párt nevében (ellenforradalomba hajló!) „nemzeti felkeléssé” minősíttette át. Aki el akarja igazítani a nemzetet a csúszás-mászás tárgykörében, jobb konzultánst nem ajánlhat néki.

A sötét hatalmak szolgálatában állott kultuszminiszterek közül nem Pozsgay volt az első és nem is a legrosszabb, aki a Fidesz körül állók (és sajnos távolabb állók) rokonszenvét elnyerte. Hóman Bálintot, a kiváló történészt, a Német Birodalom melletti végsőkig való kitartás odaadó hívét október 14-én a tassi temetőben végső nyugalomra helyezték. Érdemes lett volna rá, hogy tisztességgel eltemessék, mert arra mindenki érdemes. Arra is, hogy tudományos életművét rehabilitálják, mert nagy tudós volt. De nem tisztességgel temették el, hanem katonai tiszteletadással és politikai demonstrációval, a kormány számos tagjának (Dávid Ibolyának, Rockenbauer Zoltánnak, Pokorni Zoltánnak) jelenlétében. Ez pedig pontosan annyira tisztességes, amennyire tisztességesek azok a katonai erők és azok a kormányok voltak, amelyeket mellett Hóman kitartott. A Magyar Nemzet és a Demokrata a Szálasi mellől emigrált legjelesebb nyilas tollnokok, Málnási Ödön, Fiala Ferenc és Marschalkó Lajos szavaival méltatták Hómant. A Magyar Nemzet szalagcíme szerint „Hóman Bálintot az élet már rehabilitálta” (2001. október 15.). Ezek szerint a nyilasokat is. Nemcsak a kormányközeli lapok sürgették Hóman „teljes” rehabilitációját, de egy másik volt kultuszminiszter, a búcsúbeszédet tartó Glatz Ferenc, az MTA elnöke és – fájdalom – az ő elődje, Kosáry Domokos is. Eörsi István „álombéli interpellációt” intézett a miniszterelnökhöz Hóman újratemetésének tárgyában: „Nem zaklatnám kérdésekkel Önt, ha ez a feltámadó állami részvét a kiemelkedő munkásságú történésznek szólt volna. Csakhogy tudósok temetését fél évszázaddal haláluk után nem szokták megtisztelni hivatalban lévő főtisztviselők. A tiszteletadás kétségbevonhatatlanul a hadrakélt Magyarország Hitler és Mussolini faji gondolatát