Forrás: Heti Válasz

Tőkés Rudolf

Talán eljött az ideje, hogy a változatosság kedvéért a magyar belügyek magyar belügyek maradjanak – véli Tőkés Rudolf, az University of Connecticut tanára.

Noha a főszereplőkön kívül senki sem tudja biztosan, hogy ki mit mondott az amerikai elnök ovális irodájában, jó néhány dolog – majdnem nulla hibaszázalékkal – nyugodtan kimondható. Az ott történtekről elhangzott későbbi, főleg nyilvános „kibeszélés” súlyosan sérti az efféle protokoll alkalmak elemi szabályait. De menjünk tovább: egy kormánypárti puccs-nyertes, de külpolitikailag „egyéves nyeretlen” és az elnöki irodában először megjelenő kelet-európai politikussal nem szokás megosztani magyar belpolitikai szereplőkkel kapcsolatos aggályokat. Ez talán megy mondjuk Tony Blairrel a huszadik találkozásuk után, de nem egy vadidegennel az illető bemutatkozó látogatása során. De menjünk még tovább: egy bel- és külpolitikai csődtömeggel terhelt és ennek megfelelően „béna kacsa” George W. Bush európai külpolitikai tanácsadóit nem Magyarország, hanem sokkal inkább a kelet-európai középhatalom Lengyelország, illetve az új német kormány leendő biztonságpolitikai perspektívái foglalkoztatják. A fentiek, remélhetőleg diplomatikusan, helyére teszik Gyurcsány Ferenc erről szóló későbbi nyilatkozatait.

Mindezek alapján a washingtoni Gyurcsány-látogatáson történtek, legalábbis az amerikai- magyar külpolitikai kapcsolatok mozzanatait az utóbbi harminc év során elemző politológusnak, nagyon is elgondolkoztatók. Kezdjük azzal a szakemberek számára nem meglepő ténnyel, hogy amerikai szempontból a Washington-Budapest kapcsolatrendszert az 1989-1990-es rendszermódosítással kapcsolatos érdekei és értékei determinálják. Akkoriban a döntő szempont a politikai átmenet zökkenőmentes megvalósítása volt. Ehhez az USA természetes partnere nem az akkori ellenzék, hanem a Németh-kormány, illetve az MSZMP reformszárnya volt. Ami az ellenzéket illeti, az érintetteknek főleg az amerikai keleti parti liberális establishment mélyen beágyazott magyarellenes, „anti-nacionalista” előítéleteivel kellett megbirkózniuk. Erről négy példa:

1987 szeptemberének végén, röviddel a lakiteleki konferencia után, a New York Times kommentálta az ügyet mondván, hogy az egyfajta populista találkozó volt. Kódolt nyelven: nacionalista és feltehetően antiszemita. Palmer nagykövet-jelölt, a kiküldetése előtti szokásos washingtoni fejtágítóján – mely rituálénak sok évvel előtte és sok évvel utána, rendszeres „magyar szakértő” résztvevője voltam – már indulása előtt meg volt győződve arról, hogy nem az akkor még tétován reformirányú kommunista rezsim, hanem annak „nacionalista” ellenzéke jelentette a fő veszélyt. Ennek megfelelően, Budapestre érkeztével nem az MDF-fel, hanem egyéb ellenzéki erőkkel vette fel, illetve folytatta a kapcsolatot.

Az így-úgy tolerált és néha vállon veregetett Antall-kormányt is utolérte az önbeteljesítő washingtoni prófécia. Történt, hogy 1992 szeptemberében, röviddel Csurka István hírhedt megnyilatkozásai után, a magyar külügyminiszter meghívást kapott a New York-i Külügyi Tanácstól (KT), hogy tájékoztassa a megjelenteket a magyar bel- es külpolitikáról. A meghívott szíves volt Deák István professzort és jómagamat mint személyes vendéget a díszebédre besikeríteni. A házigazda KT-tag Soros György volt. Rövid üdvözlő szavak után – megdöbbenésemre – nem korrekt kérdés-felelet párbeszéd, hanem egy kvázi tetemrehívás következett. A házigazda Antall Józsefnek a Csurka-üggyel kapcsolatos személyes felelősségét firtatta, a maga és az ott lévők nevében követelve (!), hogy a magyar miniszterelnök azonnal határolja el magát pártja populista demagógjától. A „helyzetbe hozott” magyar külügyminiszter, noha válasza remekre szabott és diplomatikus volt, nem tudta meggyőzni a vendéglátói korrektséggel súlyosan visszaélő vádlóját, hogy a „Csurka-ügy” további kezelését bízza nyugodtan Magyarország miniszterelnökére.

Hat évvel később, 1998 júniusának végén, röviddel a kormányalakítás után, Orbán Viktort a New York Times vezércikkben „köszöntötte.” Ez arról szólt, hogy Orbán jövendő szerepét fehérorosz kollégája, Lukasenko úr teljesítményével kell körülbelül egy szinten értékelni. A jelek szerint Orbán Viktornak 1989. június 16-án a Hősök terén elmondott történelmi fontosságú beszéde valahogy elfelejtődött a „mérgezett kút” nedűjének fogyasztói részéről. (Lehet, hogy ezt Gyurcsány Ferenc is elfelejtette, és azt, is ami 2001. szeptember 11. után történt Magyarországon. Mindezt Martonyi János, egy veterán diplomatához illően, tehát nagyon visszafogottan, ismét elmagyarázta a Népszabadság október 19-i számában.)

2001. augusztus 24-én egy újabb washingtoni követ-jelölti fejtágítóra került sor. Noha az ott történtekről ma két, Budapesten dolgozó kolléga – egy diplomata és egy közgazdász – is tudna egyet s mást mondani, engem a követjelölt asszony „populista” és „nacionalista” veszéllyel kapcsolatos mondanivalója döbbentett meg. Meg is kérdeztem tőle: miért van az, hogy amit mi, amerikai állampolgárok patriotizmusnak hívunk, hirtelen átkeresztelődik nacionalizmusra, ha Magyarországról esik szó? Erre a népszerűtlen kérdésre választ nem kaptam.

Úgy gondolom, hogy hamis előítéletekkel, melyek jó része hazai forrásokból származik, illetve van életben tartva, nem érdemes foglalkozni. Egy szabadon választott kormány felelős vezetői értelemszerűen érdekeltek (vagy legalábbis illene, hogy azok legyenek) az ország jó hírének megőrzésében. A messzi Fehér Házból jött ember azt mond, amit akar. Kár, hogy nem veszi észre, ezért a „balhét” nem az ellenzék, hanem az ország és polgárai viszik el.

*

A fentieket főleg a Népszabadságban megjelentek, illetve az újság washingtoni tudósítójának értesülései és az önjelölt Gyurcsány-támogató Gáti Károly professzor kolléga első megnyilatkozásai alapján írtam. Azóta „új helyzet” jött létre. Miről van szó?

Egyrészt Gyurcsány és szóvivői továbbra is ragaszkodnak az általuk beharangozott és értelemszerűen Orbán Viktort „megfeddő” elnöki mondóka legendájához. A legújabb „bizonyítékok” arról szólnak, hogy a washingtoni magyar követség, szükségszerűen titkositott távirataiban, erősen sürgette a miniszterelnököt, hogy azonnal és határozottan „határolja el” magát Csurka István szégyenletes szeptember 11-ei kijelentéseitől. Ez lehet, hogy igaz, de az is, hogy nem. Szerintem itt egészen másról van szó. Az történt, hogy a washingtoni külügyi stratégák – „kibicnek semmi sem drága” alapon – arra próbálták rávenni a magyar miniszterelnököt, hogy urbi et orbi átkozza ki a MIÉP-es demagógot – még akkor is, ha a józan észre hallgató MIÉPszavazók ezért vagy otthon maradnak a 2002-es országgyűlési választásokon, vagy kínjukban gőzös vezérüket továbbra is támogatják dacos szavazatukkal. Szerencsére Orbán nem sétált be a csapdába – és mit ad Isten? 2002 tavaszán a MIÉP kiszorult a parlamentből. Ágy az Európai Unióba igyekvő Országgyűlés, Orbánnak köszönhetően, megszabadult egy furcsa terrorszimpatizáns képviselőcsoporttól. Végül persze „bejött” – Medgyessy Péter személyében – a washingtoni óhaj, de ennek az árát a mai napig is fizeti az ország népe. Ennyit az „elhatárolódásról” és annak időzítéséről.

Másrészt Gáti professzor kolléga úgy véli, hogy Bush elnök azért is duzzogott Orbán Viktorra, mert éppen 2001. szeptember 11-én a magyar kormány úgy döntött, hogy F16-os amerikai vadászgépek helyett svéd gyártmányú Gripen vadászrepülőket vásárol a már-már működésképtelen szovjet gyártmányú MIG vadászgépek helyett. Ejnye. A gyengébbek és a washingtoni kibicek felvilágosítására talán nem haszontalan elmondani, hogy valójában mi is történt 2001-ben Budapesten, Stockholmban, Londonban és Washingtonban. Közismert, hogy a vadászgépvásárlás ügyben két rivális, nevezetesen az amerikai és a svéd-angol konzorcium termékei voltak a befutók. (Addigra már a MIG-támogató régi HM-motorosok nem sokat nyomtak a latban.) Míg az amerikai „eladó csapat” – rezidens nagykövet híján (Brinker nagykövet aszszony csak 2001 szeptemberének végén foglalta el állomáshelyét) – nagyon gyengén muzsikált, addig a rezidens svéd-angol diplomáciai kontingens – Tony Blair és a svéd kormány erőteljes támogatásával – sikeresnek bizonyult. Ebben a kontextusban talán az sem elhanyagolható, hogy az angol miniszterelnök különösen kedvelte dinamikus magyar kollégáját. (Felteszem, hogy a szimpátia kölcsönös volt.) A dolog vége az lett, hogy az angol kormány „business is business” alapon vállalta, még Washington ellen is, az angol gyártmányú komponensekkel megtöltött Gripen vadászgéppel kapcsolatos magyar döntést. Mivel Nagy-Britannia az USA egyetlen megbízható külföldi partnere volt (lásd Irak), Washington, ha nem is örömmel, de „lenyelte a békát”. Tehát a négy év késéssel, közvetítőkön át beharangozott „neheztelésről” a mostani washingtoni látogatáson szó sem volt – nem is lehetett.

Mindez, amint ezt fentebb jeleztem, nem vet jó fényt a Magyar Köztársaság kormányára. Talán eljött az ideje, hogy a változatosság kedvéért a magyar belügyek magyar belügyek maradjanak – külföldi kibicek és fogadatlan prókátorok bevonása nélkül.