Miért nem jó, ha választás előtt is van nemzeti ünnep?
Seres László 2005. október 24. 07:27
Alapvetően azért, mert ha nemzeti ünnep, akkor pártpolitika, napi. És akkor a pártszerűség üli a trónját, mondta a kormányfő találóan, aki pártszerűtlenül, három percben semmit nem mondott se 56-ról, se a máról. Orbán Viktor viszont megint profin vadászta a hatást.
A miniszterelnök kiakadt. Az Operaház vasárnap esti díszelőadásán, a meglepett vendégek előtt mintegy három percbe sűrítette mondandóját, amelynek lényege: minek mondjak én bármit, ha más is mond bármit „56 évfordulóján. „A nemzeti ünnep nem élhet pártgyűléseken” – mondta Gyurcsány Ferenc, különben is, „nemzeti egymásba kapaszkodás helyett a pártszerűség üli a trónját.” Gyér taps, balközépre el.
Nem teljesen világos, hogy a miniszterelnök komolyan gondolta-e: nemzeti ünnepen megúszható az aktuál-pártpolitikai beszéd, hogy helyette átadjuk magunkat az önfeledt egymásba kapaszkodásnak. Nem, nem úszható meg, az MSZP is pártrendezvényt tartott, tessék megkérdezni Hiller Istvánt és Molnár Gyulát. Jó, nem kell a 301-esbe kimenni. De az Operaházban díszelőadni, és semmit nem mondani 56-ról?
A nemzeti ünnep túlnyomórészt és elsősorban pártgyűléseken él, függetlenül attól, hogy azt a párt- vagy kormánybeszédet a temetőben vagy az Operaházban mondják-e el. Vagy a Műegyetem előtt, rakparti díszemelvényen, kivetítve és kihangosítva. Mint a Fidesz 56-os nagygyűlése.
Profi aktuálpolitika (fotó: MTI)
Orbán Viktor régóta tudja, hogy a polgári (és, részben: attól jobbra álló) tömeg eligazítást vár tőle, értelmezést és útmutatót az élet ágas-bogas útvesztőiben, kulcs- és hívószavakat, amelyekkel egyszerre teszteli és kontrollálja hallgatóságát. A nemzeti ünnep pedig tálcán kínálja az aktuálpolitikát. Hálás metafórák, allegóriák, hasonlatok és archaizmusok sora kiált ilyenkor felhasználás után. És ha valaki, akkor Orbán, a szónok igazán tudja használni az ünnepet. Ezt is.
A Műegyetem előtti köztereken árusok: piros-fehér-zöld lobogók, Fidesz-merchandising, jelvények, polgári és antiszemita irodalom, ezenkívül Wass Albert. A rendezvény origójához közeledve ritkul a Gede Bt. hungarista kínálata, és több a Schmitt Pál-kötet. Hatalmas darukon hatalmas kivetítők, hangfalak. Folyamatosan érkeznek a polgárok: szerény becslés szerint is nagyon sokan vannak. „Most kértünk hivatalos becslést” – meséli az egyik szervező, de nem tudom vele megvárni a később hivatalos 145 ezres adatot, mert Járóka Lívia kezd beszélni, és ő minden túlzás nélkül a rendszerváltás egyik legszebb 56-os beszédét mondja el.
Az Európai Parlament fiatal, roma néppárti képviselőnője az ötvenhatban harcoló fiatal romákra, „a Corvin köz Cinka Pannáira” emlékeztet, akik életüket adták a magyar ügyért. Ne legyenek szakadékok, valamennyi kisebbségnek együtt kell élnie a nemzetben – mondja, de tapsot csak akkor kap, amikor a határon túli magyarokat is ide sorolja. Aztán Rákai Philip felkonferálja az est főszónokát, mire a piros-fehér-zöld zászlótenger belelkesül: „Vik-tor, Vik-tor!”
Az ily módon megszólított fiatalember illedelmesen a mikrofonhoz lép, és új retorikai kunsztot mutat be: hogyan kell úgy emlékezni az „56-os „polgári forradalomra,” hogy közben aktuálpolitikai céllal párhuzamot vonjunk a sztálinista éra és a Gyurcsány-féle „luxusbaloldali” kormány tevékenysége között.
„Nem egykönnyen veszítjük el a fejünket” (MTI)
Párhuzam az 1956 október 6-i Rajk-újratemetés és az 1989 június 16-i Nagy Imre újratemetés. Párhuzam „a hatalom magabiztossága, a kioktató pökhendisége, az ígéretek garmadája, az őket szolgáló sajtó és a teljes állami gépezet.” Párhuzam a „hazugság”: „56-ban is hazudott a hatalom, ma is hazudik. Annak meg kellett buknia – ennek? „Nem egykönnyen veszítjük el a fejünket, megvárjuk, amíg betelik a pohár”, márpedig betelt. „A változás jó, változtatni jó, és mi magyarok tudunk változtatni. Készüljetek hát!”
„Gyökeres, megfontolt, de mélyreható változtatásokra van szükség Magyarországon” – mondja Orbán Viktor, emlékeztetve arra, hogy a hatalom már akkor is azt akarta: a nép higgye is el a hazugságait. „És mi megértjük az akkori magyarokat” – közli a szónok, simlisen mintegy, mert maga is érzi: sikerült egyenlőségjelet tenni az „56 előtti rémuralom hazugságai és a mostani kabinet költségvetési manipulációi közé. És jutott megint a kövéristáknak is: „a kommunizmus javíthatatlan, mert bajait nem beteges kinövések, hanem eredendő szervi elfajzások okozzák”.
A lényeg: készüljünk, mert „56-hoz hasonlóan megint fel fog tűnni egy jel, amikor valaki valahol megszólal, és kimondja a két varázsszót: „elég volt”. Elég volt, most már elég volt – ismétli meg a szónok, hogy a tárgyra térjen: kerüljenek végre a helyükre a dolgok. 1956-ban rendes, átlátható, „a hazugságok hálójából kiszabaduló országot akartak”, olyan országot, hogy „az ország élén választott államférfi álljon és ne politikai kalandor.”
Helyben vagyunk. Hajrá, Magyarország, hajrá, nemzeti egymásba kapaszkodás.
