Forrás: NOL

Miklós Gábor, 2005. október 25. 00:00

Lengyelország két részre szakadt. Az ország keleti része, a hajdani, első világháború előtti Galícia és Orosz Lengyelország Lech Kaczynskira szavazott. Ellenfele, Donald Tusk vitte el azoknak a területeknek a szavazóit, amelyek hajdan porosz uralom alatt voltak. Tuské lettek a nagyvárosok, Kaczynskire voksolt a falu. A választók negyven százaléka falvakban él. A megválasztott elnök kapta a kevésbé képzettek és idősebbek szavazatait, míg a fiatalabbak és az egyetemet-főiskolát végzettek körében a liberális jelölt győzött. Ám ők voltak kevesebben.

A győztes mögé álltak azok a rétegek, amelyek „szolidáris Lengyelországot” szeretnének. Védelmet a piactól, a külföldtől. Ezek fogékonyabbak az idegenellenességre, ezek veszik könnyebben a hívószavakat, amelyeket a mi régiónkban olyan könnyen dekódolnak. Lech Kaczynskire szavaztak az elmúlt tizenöt év vesztesei. Akik tartottak attól, hogy a liberális jobboldali Polgári Platform radikális adópolitikája, törekvése az euró gyors bevezetésére megnehezítené sorsukat. A győztes besöpörte az aprófalvak kisparasztjainak szavazóit, s melléállt a legkonzervatívabb katolikus-nemzeti közeg is. A vesztes viszont csak részben kapta meg a baloldali szavazatokat. Ez a réteg inkább otthon maradt most, nem akart dönteni a két jobboldali politikus versenyében.

A Kaczynski ikrek pártja teljes győzelmet aratott. Övék az elnöki palota és a kormányfői hivatal. Elvileg nyitott előttük az út a IV. Lengyel Köztársasághoz, a morális forradalomhoz, a kommunista és posztszocialista múlttal való leszámoláshoz. Ám a nyertes pártja most váltig állítja, a vesztes liberálisokkal kíván kormányozni. Akkor viszont a legradikálisabb konzervatív reformokra és tisztogatásokra aligha kerül sor. Már csak azért sem, mivel Lech Kaczynski első nyilatkozatában az árkok betemetésére szólít fel, s arról beszél, hogy ideje lezárni a múltat. Sőt, a liberális Gazeta Wyborczának nyilatkozva Ariel Saronhoz hasonlította magát, mondván: az izraeli politikust is héjának állították, s mégis ő teremtett békét…

Kétségtelen: az elnök pártja csak akkor valósíthatja meg deklarált céljait, ha az Európa- és modernizációellenes, sőt felvilágosodásellenes erőkkel lép szövetségre. Azokkal, akik az elnöki palotába juttatták, s nem a liberálisokkal, akikkel kormányalakítási tárgyalásokat folytatnak. Nehéz megjósolni, miként lép majd az új lengyel politika akkor, amikor európai ügyekben kell szavazni, az ország NATO-tagságából eredő lépéseket kell megtenni. Valószínű, hogy a jobboldali-konzervatív vezetés kénytelen lesz folytatni baloldali elődjei nemzetközi politikáját. Még több Amerika iránti lelkesedéssel és kicsivel nagyobb eurószkepszissel. A közös európai pénz gyors bevezetéséről nem lesz szó, hiszen ez olyan költségvetési politikát hozna, amely szöges ellentétben van az ikrek által hirdetett programmal. De az euró elvetéséről sem. Az ugyanis a koalíció végét jelentené.

A lengyel jobboldali kormányszövetségek eddigi története többnyire arról szól, miként vitték csődbe önmagukat a politikai partnerek. A gazdaságból, az európai mechanizmusok működtetéséből és szabályrendszeréből még egy, a közepesnél nagyobb tagállam sem vonhatja ki magát tartósan az unióban. Különösen nem egy új, elég szegény és dotációéhes ország. Ezért túlzott a félelem, hogy konfrontációt kezdenek Németországgal. Az oroszellenesség is feltehetően megmarad a frazeológia szintjén, s Moszkvát legfeljebb majd a belaruszi lengyel aktivizmussal bosszantgatják. A két állam közötti kapcsolat fenntartása, megőrzése ugyanis nem ízlésfüggő, hanem életbevágó gazdasági érdek.