Forrás: Heti Válasz

Sz. Á., kultura@hetivalasz.hu

„Szóval, lehet, hogy magyar vagyok, de nem tudom az igazat. Egyébként hallottam már olyan verziót is, hogy portugál ősiem vannak… Talán eredetileg Portugáliából származom, és a családom a spanyol inkvizíció elől menekülve vetődött Magyarországra” – nyilatkozta a friss Nobel-díjas Harold Pinter két évvel ezelőtt Lévai Balázsnak.

Nem tudjuk tehát, hogy újabb magyar származású kitüntetettel van-e dolgunk, annyi bizonyos csupán, hogy Pinter magyar színházak házi szerzője, azon ritka drámaíró, akinek több önálló, mi több, két gyűjteményes kötete is megjelent nálunk. Aki irodalomtörténészeket, dramaturgokat, rendezőket, színészeket indított el a karrier útján, s akinek darabjait kis és nagy, fővárosi és vidéki színházak egyaránt játsszák Magyarországon.

Ágy aztán – az egyhetes, zavart keltő halasztás után – megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, amikor október 13-án végre megtudtuk, ki is a kitüntetett. Harold Pinter a hatvanas évekbeli indulása óta sokszor megmérettetett, s ma sem találtatik könnyűnek. Hogy miért éppen most, miért nem húsz évvel ezelőtt szánta el magát a svéd akadémia az angol drámaíró kitüntetésére, nem tudhatjuk (ahogy Kertész Imre esetében sem értettük az időzítést). Nyilván közrejátszott a tavalyi év kínos botránya, az osztrák-német Elfriede Jelinek sokak által megkérdőjelezett elismerése, ami után nem szabadott kockáztatni, de biztosan befolyásolta a döntnököket Pinter egyre aktívabb politikai szerepvállalása, fellépése az iraki háború elleni nagy tüntetéseken, Bush és Blair heves bírálata is. Talán még az is nyomott a latban, hogy a gyilkos kórt, a rákot legyőző író minap ünnepelte 75. születésnapját, s világszerte színházi bemutatókkal, filmvetítésekkel emlékeztek meg az eseményről. Ráadásul ő biztosan nem utasítja vissza a díjat, nem marad távol a Nobel halálának évfordulójára, december 10-ére időzített ceremóniáról, sőt rutinos szónokként és színészként remek, hatásos beszédet mond majd.

Pinter 1930. október 10-én született a londoni East Enden, szegény zsidó bevándorló szülők gyermekeként. Tanulmányait elhanyagolta, csak a színjátszás érdekelte. Tizenhat éves korától játszik (később, már befutott íróként is gyakran színre lép, és nem csupán saját darabjaiban, sőt filmszerepeket is vállal), hat esztendőt különböző vándortársulatoknál tölt, és elsajátítja a színészmesterség, a rendezés, egyszóval a színház minden csínjátbínját. Ezek az évek – mint méltatói írják – a XX. század talán legprofibb drámaírójává teszik. 1957-től mutatják be darabjait, olykor évente többet is (A szoba, A születésnap, Az étellift, Enyhe fájdalom, Éjszakázás, A gondnok, Esti iskola, A törpék, A gyűjtemény, A szerető, A tökmagevő, Teadélután, Hazatérés, Az alagsor, Tájkép, Csönd, Régi idők, Holdfény, Ünnep és mások). Bevallása szerint a legnagyobb hatást Kafka és Beckett tette rá, ám avatott kritikusai megjegyzik, hogy keserű témái – az egyén fenyegetettsége, a kommunikáció elsorvadása, az érzelmi élet elsivárosodása – nem életidegen okoskodások felé viszik, fekete komédiáiban mindig ott lüktet az élet. Figurái sokdimenziós, hús-vér emberek, akik a maguk köznapiságában, természetesen szegény nyelvükkel mindennél többet mondanak világunkról.