Forrás: NépszavaA jeles költő Faludy György írta számüzetéséből hazatérve 1946 februárjában, hogy „Hajó visz haza, szívem, meg a lábam… /S azt is szeretném látni, hogyan épül/ demokrácia demokraták nélkül./ A költő sejtése ma már közhely.A rendszerváltás megteremtette a parlamentáris demokrácia jogi kereteit, a gazdasági átalakítás létrehozta a piacgazdaságot, de ezen túl keveset tud az a magyarországi közállapotokról, aki azt meri állítani, hogy a „civil” közegben működő, erőteljes és büszke demokráciánk van.
0Ami eltelt a rendszerváltás óta, történelmi léptékkel mérve kis idő.De ahhoz azért elégnek kellene lennie, hogy legalább az értelmiség, a középosztály körében működni kezdjenek a demokrácia reflexei: az önigazgatás, a szabadság és szolidarítás gyakorlata, a demokratikus felelősségérzet,0 amely például a gyűlöletbeszéd társadalmi elutasításában, és a törvénykövetésben kell, hogy megnyilvánuljon.
De mikor volt Magyarországon demokrácia? Csak hebegni szoktuk, hogy Deák , meg Eötvös, meg Kossuth de ezzel semmit sem mondunk. Deák, aki nemzeti liberális volt, soha nem fogadta el a miniszterelnöki széket, csalódott emberként vágta oda a hízelgőknek, hogy „ebeknek vagyok én ura, de nem kegyelmeteknek”. Eötvös, Kossuth demokraták voltak, de arra soha nem futotta erejükből, hogy az országot kivezessék abból az útvesztőből, amit az egyik legnagyobb magyar demokrata” Bibó István, a zsákutcás magyar történelemnek nevezett felhívva a figyelmet arra, hogy nincs gyilkosabb dolog, mint az antidemokratikus nacionalizmus, amely a hazafiasság köntösében szétrombol minden demokratikus kötelmet.
” A modern politikai demokrácia fejlődéséhez lényegilegt egy alapvető dolog szükséges: az,hogy a közösség ügye és a szabadság ügye egy ügy legyen”- irja Bibó. Ez nálunk soha nem volt és ma sincsen igy. Lehet hibáztatni a történelmet, hogy mi más lehetett volna a magyar társadalom, mint hallgatag sokaság. A tekintély-vezérek egymást követték, Ferenc József hasonlít Horthy Miklósra és Kádár János nem eredménytelenül, azon volt, hogy a nemzeti atya figurájában tetszeleghessen. Hogyan várhatunk el törvénytiszteletet egy olyan társadalomban, amelyiknek minimum háromszáz esztendeje a törvény csak nyűgöt, kínlódást és sarcot jelentett? Mindez azonban csak a dolgok felhámja.,s nem magyarázat közállapotaink demokratikus deficitjére.
Az viszont bizonyos, hogy a történelmi magyar középosztálynak, (ami azonos a politikai jobboldallal) az antidemokratikus nacionalizmus letéteményeseinek, sulyos a bűne abban, hogy Magyarország oly nehezen talál rá a demokrácia útjára. Ártalmunkra volt a kommunista diktatúra is,de Rákosi-Kádár elnyomása nem tudott olyan maradandó hatást gyakorolni a magyar társadalomra, mint a középosztály jobboldalisága. Nézzük meg a mai magyar jobboldalt! Nem mint hogyha szocialisták makulátlan demokraták lennének, de legalább náluk tetten érhető egy demokratikus tanulási folyamat. A jobboldalnál minden ilyen irányú törekvés tilos. Lehetne fejtegetni, hogy mitől vannak beágyazva a magyar jobboldalba az antidemokratikus reflexek. Itt elég arra figyelmeztetni, hogy a magyar jobboldalt megjelenítő Fidesz milyen megvetést (vagy talán félelmet?) érez a parlamentarizmus iránt. Mennyire vonzódnak mindenhez, ami álnemzeti, klerikalizmus, tekintélyelvűség, vagyis minden, csak nem demokrácia. A törvénytisztelet jobboldalon úgy néz ki, hogy azt a törvényt fogadják el, amit saját maguknak hoztak, és ha már nem szolgálja céljaikat, akkor ócskaságkén eldobják. Gondoljunk arra: egyik első intézkedésük volt kormányra kerülve, botrányosan megritkítani, valójában nulifikálni a parlament működését. És tömegek vonultak az utcára hogy követeljék: a rendszerváltás alapvető vívmányát, a folyamatosan ülésező parlamentet egy ujjal sem sértheti meg senki? Ugyan! A törvények pedig ugye arra valók, hogy saját hasznunkat szolgálja. Most nem akarom Kaya Ibrahimtól a szőlőbirtokokig sorolni a jobboldal „törvényességeit”. Viszont egy kicsiny, de jellemző példa épp adva van. A főváros XII. kerületének fideszes polgármestere, az a személy, akinek feladata, hogy a törvények betartásán őrködjék és e téren példát mutasson, kijelentette: ha a főváros, amelynek bármely köztéri szobor felállításával kapcsolatosan törvényes engedélyezési hatásköre van, megtiltja, ő akkor is felépítteti azt a hatalmas, Böszörményi út sarkára tervezett turulmadarat, amit majd október 22-én fog felavatni.(Ez akkor is eléképesztő törvénysértés, ha mintegy a turult ellensulyozandó a vészkorszak zsidómentőiről is – ugyancsak engedély nélkül tehát törvénysértően -„kiegészitő” emlékművet épit a polgármester) De – hogy némileg az aktuálitásoknál maradjunk- két nappal ezelőtt volt a magyar történelemem mélypontjának, az 1944-es nyilas hatalomátvételnek évfordulója. Már az is meglepő hogy a magyar közbeszédben – sajtóban, politikai nyilvánosság szitjén alig(vagy egyáltalán) nem esett szó erröl a napról. A Népszava -hogy saját házunk táján is söpörjünk – pont egy esztendővel ezelőtt végezte be a „Virággal az ujnyilasok ellen” akcióját,amelyet az „inditott be” hogy egy B.Diána nevezetű egyetemista lány tavaly nyilt hungarista felvonulást kivánt rendezni a Szálasi- hatalomátvétel 5O.évforduljára .A botrányos ünneplés végül elmaradt, s bizonyos demokratikus teljesítményként könyvelhetjük el, hogy támogatói aláirásával huszezernél többen csatlakoztak a Népszava antifasiszta kezdeményezéséhez. Viszont igazi áttörést nem értünk el.Egy részt nem tudtuk kikényszeriteni – mert ezt akartuk – hogy a magyar parlament az elemi demokrácia nevében hozzon törvényt arra vonatkozóan: egyértelműen náci kezdeményezés már eleve tilos és büntethető legyen, másrészt az október 15-én végül is sorra kerülő antifasiszta tüntetéstől a magyar jobboldal politikai vezetői, s a jobboldali beállitottságú, ugynevezet” nemzeti konzervativ” közönség tüntetően távol maradt.Vagyis épp a bibói alapelv – az hogy a szabadság ügye és a közösség ügye egy ügy legyen,-2004-ben a demokratikus rendszerváltás 14.évében alig valósult meg. Vissztérve a a XII. kerület furfangos polgármesteréhez:a botránynak azzal a részével, hogy a magyar mese- és mondavilágból jött turulmadár a XX. század elejétől soviniszta, irredenta jelkép, fél és egész náci csoportosulások vállalt szimbóluma, a turulisták verték véresre a numerus claususban még egyetemre merészkedő zsidó diáktársaikat,s a nyilasok számára szent volt a turulmadár. Arra sem akarok itt kitérni, hogy micsoda bornírtság az 56-os forradalom és szabadságharc kitörésének előestéjén az 56-os forradalom eszméivel szögesen szemben álló szobrot avatni. Csak egy dologra tessék koncentrálni! Arra, hogy van egy polgármester, aki kijelenti, hogy ő semmibe veszi a törvényt és törvény ide, törvény oda, ahol ő akarja, ott turulmadár lesz. Az embernek megáll az esze! Miért ne szegné meg az átlagember a törvényeket, ha azt látja, hogy a főváros egyik polgármestere törvénysértési szándékát büszkén hirdeti. Hol van itt a törvénytisztelet, amely a demokrácia egyik legfontosabb elve? Sehol. Illetve ott, ahol a baloldaliassággal nem vádolható Márai 1944-es naplójában megfogalmazta: „Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta emberlelkekből a jobboldaliság címkéjével jelzett különös valamit. A tudatot, hogy ő, mint keresztény magyar ember, előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert keresztény, mert magyar uriember, joga van tehetség és tudás nélkül élni, lenézni mindenkit, megszegni minden törvényt és előírást, tartani a markát és a keresztény magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt nálunk a jobboldaliság igazi értelme. De amíg ezeknek szavuk, vagy befolyásuk van, addig Magyarország nem lesz nemzet.” Ehhez nem kell, és nincs is mit hozzátenni.
Szász István
