Forrás: NOL

Tanács István, 2005. október 8. 00:00

Kép: MTI – Németh György Gyakran érezzük úgy, hogy a választási kampányok stílusa durvul, hazugabbá, alantasabbá válik az idő múlásával. Ha jobban belegondolunk, arra jövünk rá, hogy a politikai befolyásolási módszerek készlete nemigen változik. De változik a világ, amelyben élünk, és változunk benne mi, választók: a gazdasági helyzetünk, az érzelmeink, az illúzióink. Ettől függ, hogy éppen mi, és mennyire vonz, vagy taszít.

Volt valami furcsa sokrétűség például Gyurcsány Ferenc közelmúltbeli battonyai fórumán, amely jelentős mértékben magán viselte a helyi szervező, Karsai József képviselő stílusát is. Ahogy a dél-békési kisváros sporttelepén a tribün mögül fújta a szél a közönség felé a bográcsban fővő pörkölt illatát, abban benne volt a régi kádári május elsejék hangulata. Ám ahogyan az autóbusszal messze földről összehordott kisnyugdíjasok, mozgássérültek, nehéz sorsú nagycsaládosok szorongatták az ételhordót, hogy hazavinni is jusson az ingyen pörköltből, az arcukon, a ruhájukon látszott egyfajta nagyon mély szegénység. Az a jelenet egyenesen Móricz tolla után kiált, amikor egy hatéves forma, vézna kisfiú egy órát állt sorba a bográcsnál a szüleivel, hogy hazavinni is jusson a húsból. Amikor végre megkapta az adagját, úgy égette a kezét a hús a műanyag tányérban, hogy fájdalmában elhajította. A szülei káromkodtak, a kisfiú pedig ott sírt szégyenében a fűre kiömlött hús fölött.

A világháborút követő, még reményteli újrakezdést idézte, amilyen stílusban Gyurcsány a földosztást beleszőtte beszédébe. Előtte, utána ment, ment a miniszterelnök a feleségével az emberek közt; hagyta, hogy megcsókolják, a hátát lapogassák, autogramot adott, kezet fogott, akivel csak tudott – akárha Bill Clinton önéletrajzi könyvét játszotta volna el Battonyán. Ebben nyilvánvalóan az amerikai kampányok és kampánytanácsadók hatását érezni: a rendkívüli ember, a sztár alászáll, elvegyül, egy-egy pillanatra magához emel valakit.

Az volt a furcsa, hogy ott, abban a közegben, abban a pillanatban ez mind helyénvalónak tűnt a hallgatóság számára. Amikor a miniszterelnök arról beszélt, hogy az édesanyja a pápai panellakásnak csak az egyik szobájában gyújtja be a konvektort, és folyton figyeli a gázórát, a reakciókból ítélve úgy látszott: az emberek azt érzik, hogy a szónok mélyen ismeri az ő világukat, átérzi mindennapi nehézségeiket. Nem volt provokáció, nem kiabált közbe senki, mint később Szegeden, hogy „ha fázik anyád, kűggyé” neki pénzt!” Rengeteg zugból áll a társadalom, és mindegyiknek meg lehet találni a saját hullámhosszát. Azt mondani neki, amit hallani akar. Az egyik környezetben populistának lenni, a másikban populistának nevezni a népszerűséget hajszoló ellenfelet. Vannak eszközök, amelyekkel nem illik élni – de erős a kísértés, mert nagyon hatásosak. Akár a kelet-közép-európai térség politikai hagyományait nézzük, akár a nemzetközi kampánypszichológia receptjeit, ugyanarra a srófra járnak. Mint a pletyka és a kibeszélőshow; a leskelődés és a valóságshow. Az eszközök ugyanolyan hatásosak a „jó”, mint a „rossz” cél érdekében. De ha politikus vagyok, és meggyőződésem, hogy tudom a receptet, hogyan kell „egy jobb világot csinálni”, akkor nem téveszthetem szem elől: elképzeléseimet csak akkor valósíthatom meg, ha megszerzem, vagy megőrzöm a hatalmat. A hatalom csak azután lehet eszköz, miután megszereztem. Amíg nem az enyém, addig maga is cél – amely szentesíti a megszerzéséhez szükséges eszközöket. A kampánymódszereket is az eredményességük minősíti.

Tizenöt éve még nem egészen így gondoltuk. Akármennyi folytonosság van is a társadalom életében, a rendszerváltozás idején mégiscsak új időszámítás kezdődött, amelynek kezdetén a legtöbben tele voltunk várakozásokkal. Ma sokan mondják, hogy nekik aztán nem voltak illúzióik. Nem emlékszem, hogy 1989-ben is ennyien lettek volna. Nekem igenis voltak illúzióim a szabad választásokkal kapcsolatban, és visszatekintve abban is biztos vagyok, hogy sokakkal osztoztam ezekben. Magam is úgy gondoltam például, hogy az addigi egypárt-rendszer azért volt illegitim, mert nem nyújtott alternatívákat. Értékekből és a rájuk épülő programokból nem egy-, nem két-, hanem többféle út bontakozik ki – a közöttük való szabad választás lehetősége a parlamenti demokrácia lényege. Azt is gondoltam továbbá, hogy a pártoknak nagyjából az egész társadalmat „le kell fedniük”; nem maradhatnak óriási csoportok hatékony politikai képviselet nélkül. Sejtettem ugyan, hogy az érdekek is szerepet játszanak, kezdetben mégis úgy véltem, a demokráciában sokkal hangsúlyosabb az értékrendek és programok versengése, mint a rivalizáló érdekcsoportoké.

Az első szabad választás előtt én is úgy gondoltam, mint nagyon sokan mások: a kommunista rendszer versenyképtelenségével szemben a piacgazdaság majd versenyképes lesz, biztonságot és jólétet szül a döntő többség számára. Nem tudtam elképzelni, hogy egy olyan rendszerben, ahol általános és titkos választójog érvényesül, hosszabb időn át a többség akarata és egzisztenciális érdekei ellenében lehessen kormányozni. Végezetül: naivul úgy gondoltam, hogy az emberek nem érzelmek, pláne nem negatív érzelmek szerint, hanem alapvetően racionálisan döntenek a szavazófülke magányában.

Naivak és tudatlanok voltunk még tizenöt éve – pedig a kampányban már akkor megjelent csaknem minden eszköz, amellyel a döntést befolyásolni lehet. Érdekes beleolvasni az akkori pártprogramokba: milyen részletezőek, mégsem a valóságon alapulók voltak. Kívánságlisták inkább, mint reális ígéretek. Az első választás idején is voltak kiemelkedő politikai személyiségek: Pozsgay például akkor még annak számított, noha személyes drámájaként a régi rendszer lebontása nem hozott neki elég legitimációt, hogy az új rendszer építői között is helyet szorítson magának. De ilyen volt a korábban ismeretlen Antall József is, aki a nyugodt erő jelszavával nyert választást. A fáma szerint az imázst és a szlogent a magyar konzervatív politikusnak már akkor francia kampányguruk sugallták: a szocialista Mitterrand nyert korábban ugyanezzel. Volt negatív kampány, sárdobálás, főleg kommunistázás formájában. Működött is rendesen, az MSZP súlyos vereséget szenvedett. Eleinte azonban nem volt világos, hogy a politikai ellenfél lejáratása minden kampány hatékony eszköze. Úgy látszott, csak az utódpártokkal szemben alkalmazzák, rendszerváltás kivételes esetében, amikor ez akár még erkölcsileg is igazolható. A rendszerváltó pártok egymás elleni negatív kampánya akkor még nóvumnak számított. Pedig már 1990 márciusában megjelent a lappangó alantas érzelmeket felkorbácsolni akaró, a palackba zárt szellemeket szabadjára engedő formája is a kampányolásnak. Az Apák és fiúk című pamflet, amely a friss demokráciában először mosta össze az antikommunizmust az antiszemitizmussal, hatásos fegyvernek bizonyult: közrejátszott abban, hogy a második fordulóban az MDF és az SZDSZ közötti küzdelem az előbbi javára dőljön el.

Később néhány esetben nyilvánvalóvá vált, hogy szükség esetén mások is élnek – eredménnyel – az alantas és veszélyes eszközökkel. Nekem nagy csalódás volt az MSZP 2001 karácsonyi, „23 millió romános” ijesztgetése. Egyrészt azért, mert a Kárpát-medence etnikai viszályokkal terhelt történelmét és a jugoszláv polgárháború be sem fejeződött valóságát ismerve beláthatatlan veszélyeket jelent kampány okokból egymásnak uszítani etnikumokat. Másrészt, mert ez az MSZP értékrendjével, korábbi (és későbbi) politikájával teljesen ellentétes volt. De működött. És az is nyilvánvaló, hogy a drága pénzen fogadott, nagymenő kampányguruk is ezt javasolták a „bennszülötteknek”. Hol is vagyunk, kérem? Bukarestben? Ki volt itt az ellenség régebben? A magyarok? Akkor tessék magyarozni! Budapesten vagyunk? Akkor tessék románozni!

Volt még egy feltételezésünk, amely már az első kormányzati ciklusban megdőlt: hogy három hónapig kampány van, de ha eldőlt a küzdelem, akkor a kormány nyugodtan kormányoz a ciklusa végéig. Az első kormányzati időszak legfontosabb eseménye a taxisblokád volt: széleskörű társadalmi támogatottsága az első és utolsó elemi kitörése a csalódásnak, amelyet az okozott, hogy kiderült: az életszínvonal itt hoszszú ideig nem javul, hanem igenis romlani fog. A másik fontos tényező egy folyamat volt: a Demokratikus Charta megjelenése és szerepvállalása, amelynek a maga idejében fontos funkciója volt a demokrácia védelme, a hatalmon lévő koalíción belül működő múltba forduló, vagy szélsőséges erők elleni társadalmi küzdelem. Nagyjából ezzel egy időben zajlott a médiaháború. Mindez azzal az új tapasztalattal járt, hogy nemcsak kampányidőben van nyilvános politikai küzdelem, egy fajta permanens kampány, hanem enyhülve, vagy hevesebben, de végig a ciklus alatt is, mert folyamatosan újrapozicionálják magukat a politikai erők, hogy a tényleges kampány idején már jobb helyzetből startoljanak.

A médiaháború arról szólt, hogy ki birtokolja a még nagyjából egységes, egy központból irányítható, nagy hatású médiumokat, amelyek a kampányharcban atombombának számítottak. A küzdelem, amely automatikusan a mindenkori kormány nyerő helyzetével végződne, a kereskedelmi televíziók, rádiók és a bulvárlapok térnyerésével veszített jelentőségéből, és bonyolultabb lett. Az egy állami rádió és televízió helyett ma már négy-öt országosra, és tömérdek helyire kell figyelni; egy sajtótájékoztató után tizenkét „exkluzív” interjút adni, egyenként harminc másodpercben. Az üzeneteket lerövidíteni és leegyszerűsíteni. Mivel a bonyolult világ a ráció révén nem ragadható meg pár másodperc alatt, egymondatos, szimbolikus üzeneteket kell célba juttatni, szőnyegbombázásszerűen beborítani velük a közvéleményt. A szövegnél hatásosabb lesz a kép, a programnál a leegyszerűsített ígéret. A teljesíthető ígéretnél a nem teljesíthető ígéret.

Megváltozott a társadalom gazdasági helyzete. A kilencvenes évek közepére elveszett másfél millió munkahely, és bár bőven keletkeztek újabbak, ez azóta is meglátszik a foglalkoztatottsági rátán. A regionális különbségek megnőttek. A gazdasági átalakulás hiánya hatalmas térségekben nemcsak munkanélküliséget okoz, hanem az emberek ingatlanvagyonát is leértékeli. A GDP az ezredforduló környékén érte el újra az 1989-es szintet, a reálbérek csak 2002-2203-ban – 57 százalékos foglalkoztatottság mellett. Ezen belül is nagyok a jövedelmi különbségek. Ezt a társadalmat már akkor sem lehetne valamilyen központi médiumból egységes üzenettel megszólítani, ha lenne még ilyen, mindenhol ható központi médium.

Az első szabad választás idejéhez képest megnőtt a közvetlen kampány jelentősége. Amikor a hatalom kérdését kell eldönteni, nincs mese, a helyükbe kell menni az embereknek. Aki szegény, és rosszul informált, annak nem csak érvek kellenek, hanem ingyen ebéd sem árt. Meg az élmény, hogy közelről láthatja, érintheti a sztárt, az első embert. A vezért. Ez Orbán Viktor 2002-es kampányának a két forduló közti időszakában vált bizonyítottá. Orbán akkor, a veszett fejsze nyele után kapkodva olyan eszközökhöz nyúlt, amelyeket 1989-ben ő maga is felháborodottan elutasított volna. De ezzel feladta a leckét ellenfeleinek: a másik oldalon (mára lényegében csak két oldal maradt, két „néppárt”, amely mindenkit, egymással homlokegyenest ellenkező érdekű csoportokat is képviselni ígér) is vezérféle kell, mint általában a világon, ahol parlamenti demokrácia van: egyetlen, fókuszban álló személy, aki versenyképes a mediatizált politikai arénában. Mindez felmorzsolja a maradék pártdemokráciát, amelyre már hivatkozni is csak akkor szoktak, ha a pártvezetőség nem akarja elismerni a fantomtagság segítségével manipulált személyi döntéseket.

A mozgósítás is régi eszköz: hajdan a nagygazda kötelezte a béreseit, hogy az általa támogatott jelöltre szavazzanak. Ma listák készülnek (nemzeti petíció és hasonló ürügyekkel) a szimpatizánsokról, és Józsi szomszéd, aki a szavazatszedő bizottság tagja, a szavazókör klozettjéből mobiltelefonálgat, hogy melyik biztos szavazó nem adta még le a voksát.

Nem egyedül vagyunk a térképen. A híradásokból az szűrhető le, hogy hasonló a helyzet a többi fejlett ország választásain, szavazásain is. A választók mindenütt békében, jólétben, biztonságban szeretnének élni, ehhez keresnek kormányzó erőket az egyes országokban – de mind kevésbé találnak. Béke még van, de jólét nem mindenkinek, biztonság pedig végképp keveseknek jut. Nincs kormány, amely a választói igényeket maradéktalanul teljesíteni tudná, és nincs kampányoló párt, amely ne kényszerülne olyat is megígérni, amelyről tudja, hogy képtelen teljesíteni. Emiatt pedig egy-egy állam belső demokráciája is sokat veszít hiteléből, erejéből.

1989-90-ben vajmi keveset ismertünk a globalizáció folyamatából: hogy bárkit választunk is a magunk politikai nemzetének kormányzására, bizonyos világméretű erőkkel, hatásokkal szemben mindegyik gyengébbnek bizonyul; hogy globális erők vannak, de globális demokrácia – még? – nincs.