Forrás: NOL

Ki volt Scheiber Sándor?

Munkatársunktól, 2005. október 7. 00:00

Urbis, 336 oldal, 2000 forint Nem kevesebbre vállalkozott a Kertész Péter által jegyzett A könyvek hídja című kötet, mint halálának huszadik évfordulóján, afféle emlékkönyvként megidézni a Budapesti Rabbiképző egykori igazgatójának emlékét.

Legalábbis megpróbálja megrajzolni alakját, körvonalazni egyéniségét, a tudóst, aki oly nagy hatással volt tanítványaira. S ebben az esetben ne valamiféle szobatudósra gondoljunk, bármily, látszólag elvont tanokkal foglalkozzék is, hanem olyan emberre, aki a hétköznapi gondokban is jártas volt. S ne csak azokat nevezzük tanítványainak, akik a rabbiképzőben az ő irányításával merültek el a könyvtárak rejtelmeiben, hanem mindazokra a nem zsidókra is, akik szellemi asztalához ülhettek.

Hogy ki volt Scheiber Sándor, nagyon nehéz megfogalmazni. Sőt alighanem lehetetlen, ahogyan az tölgyfa-emberek esetében megtörténni szokott.

Bár nála még csak ez sem igaz: neki, ha volt is hatalmas árnyéka, hát az óvó árnyék volt, nem pedig olyan, amely alatt nem nő fű. „Egyistenhívőknél nincs maszkja az Istennek. Vagyis mi vagyunk azok” – vallotta, és ennek szellemében élt és tanított másokat, megtalálni a tudományokban önmagukat.

Csaknem félszáz emlékezés tanúskodik erről: e kötet számára írt dolgozat és korábban megjelent tanulmány. Megismerhetjük belőlük az embert meg a tudóst. Valójában soha el nem ismert életművéről egyik méltatója azt írja: „Ha valaki a jövőben a magyar zsidóság életének és kultúrájának nyomait akarná felkutatni, és csak a scheiberi életmű állna rendelkezésére, ez a maga teljességében képes lenne reprezentálni a magyar zsidó művelődéstörténet gazdagságát, és igazi szimbóluma lenne annak a szellemi erőnek és gerincességnek, amellyel a magyar zsidóság a holokauszt után képes volt talpra állni és megmaradni.”

Ő maga szerényebb volt: „Hogy mi marad meg munkásságomból, az utókor dönti el. Azt azonban már most tudom: a hebraicát és a judaicát bevittem a magyar tudomány diszciplínái közé; munkatársakat neveltem; zsidó érdeklődést ébresztettem a felnőttek és az ifjúság körében; megőriztem főiskolánk hírnevét; tanítványaim katedrákon viszik tovább; Magyarországot, s Budapestet megtartottam a zsidó szellemi élet centrumai között.”

És ha még csak ennyit tett volna!

Tanítványa, Beer Iván írja: „Halálakor a Dohány utcai templom örökmécsese lehullott és összetört. Lehet, hogy már rossz állapotban volt, de miért pont akkor történt? Ennek valami transzcendens magyarázata lehet, jó lenne, ha nem felejtődne el.”

Hát ehhez hozzájárulás ez a kötet. Felkiáltójel, de semmiképp nem pont.