Forrás: ÉS

PÁLYI ANDRÁS

Az író, a város és az identitás

Konrád György: Az író és a város. Noran Könyvkiadó, 2004. 508 oldal, 2990 Ft

„Ma az emberi kíváncsiság a legfontosabb városalkotó tényező” – állítja Konrád György, amin talán meghökkenünk. De gondoljunk csak bele, mondja, a nagyváros valóban megengedi, hogy megbámuljuk egymást, ahol csak találkozunk. Egyre több ember képes a munkáját egy számítógéppel bárhol elvégezni, így aztán szabad időnkben annál inkább „megkívánjuk az eseményhalmazt, a teret és a korzót, ahol a többiek is ott lesznek, ahol a lányok és a fiúk nézegethetik egymást” – tűnődik az a tollforgató, akit urbánus íróként már épp elégszer beskatulyáztak, sőt megbélyegeztek, hisz ezen az égtájon az író urbánus mivoltának kódolt jelentése is van, de ettől egyelőre tekintsünk el, s maradjunk meg a szó szoros értelmében vett város és a város lélegzését, pulzusát, élő lüktetését oly érzékenyen felfogó írástudó kapcsolatánál, akinek a metropolis mindenekelőtt együttlétet jelent, társas közeget, emberi miliőt. Aki minden igazi városban megtalálja azt a bizonyos tenyérnyi helyet „valahol a város közepén”, „ahol hétvégén a gyalogos forgalom összesűrűsödik”, mert jól tudja, hogy e bensőséges hangulatú „megvilágított, tarka és mitologikus” világ valójában olyan „felül nyitott belső tér”, ahol „mindig belül vagyunk”. Kevesen írtak ennyi empátiával és ilyen meghitten a városról mint létformáról. Ám ez az urbánus író ugyanakkor szükségét érzi kifejteni, mennyire idegenkedik „a nagy pro- és antiurbánus elköteleződéstől”, hisz igazi birtokának a két véglet, a kőrengeteg és az élő természet közötti „mozgékony fesztávolságot”, az ide-oda mozgás lehetőségét érzi, „mert nekem ez is kell és az is kell, a sokaság és a ritkaság, a mesterséges és a természeti, a bonyolult és az egyszerű”.

Ez az az attitűd – a maradéktalan szellemi nyitottság és az exponált ellentétes pólusok egyidejű elfogadása -, amellyel Konrád az esszéiben újra és újra képes átvágni a gordiuszi csomót, azaz feloldani az ábrázolt szövevényes társadalmi, kultúrtörténeti, mentális problémák gubancát, anélkül, hogy erőszakosan szét akarná fejteni azt, ami beláthatatlan (vagy akár belátható) idők óta egybetartozik. Azt mondja, „óvatosan éljünk az identitás szóval”, s a maga részéről kijelenteni, hogy „van nekem identitásom, nem is egy”, amin ismét nyilván sokan felhördülnek, ezúttal persze főleg azok, akik identitáson nem identitást értenek, hanem egyfajta etnikai kódot. Érdemes inkább odafigyelnünk halkan, higgadtan tolmácsolt logikájára, mely szerint nemzeti hovatartozásunkat ugyanúgy „viselnünk” kell, mint „szemünket és nemünket, mint a korunkat és a családi állapotunkat”, s ha így teszünk, teszi hozzá, kiderülhet, hogy „több közöm van más nemzetbeli idős férfiakhoz, mint a velem egy nemzethez tartozó fiatalemberekhez”. De maga a nemzeti identitás sem oly egyszerű képlet, mint vélnénk. Utóvégre „önök, németek – fordul a publikumhoz a Német Bankszövetség közgyűlésén – büszkék a Faustra, pedig nem önök írták, és valószínűleg nem büszkék a második világháborúra, amely innen indult útjára”. Magyarán kérdés, hogy azonosnak kell-e tekintenünk magunkat a nemzeti hagyománnyal és kultúrával? Azt jelenti-e a hazaszeretet, hogy a haza nevében elkövetett bűnöket is jóvá kell hagyjuk? Vagy én csak magamért felelek, semmi közöm a múlthoz? De „az örökségből karok nyúlnak ki”, akarnak tőlem valamit. „Az identitás tekinthető gondolkodó viszonynak is elődeink akarásaihoz.”

Ez a gondolkodó viszony Konrád esszéinek legmélyebb, legigazabb titka. Tudniillik 1997 és 2003 között két cikluson át a Berlini Művészeti Akadémia elnöke volt, s a kötet nagy részét az e tisztségéből következő megnyitók, előadások, alkalmi beszédek teszik ki, még sincs köztük egyetlen hevenyészetten papírra vetett vagy élőszóban improvizált szöveg. Épp ellenkezőleg, az a kereken hatvan esszé, ami a kötetet alkotja és ami mindössze öt olyan írást tartalmaz – így a fentebb idézett Mi köt a nagyvárosokhoz? címűt is -, amely első közlés, azaz afféle írói napló, vallomás, „melléktermék” az akadémiai elnök szempontjából, ám ez mit se számít, a jelen kötet tanúsítja a legékesebben, hogy Konrádban nem válik el egymástól a kettő, valamennyi akadémiai megnyilvánulása írói munka, írói műhelyében készült alkotás. Jellemzően minden egyes német nyelvű felolvasásának megvan az eredetije magyarul, ezt gyűjtötte itt egybe, és mind ama gondolkodói távolságtartással született, amely egyszerre lát a felvetett probléma mélyére és kerüli a napi, leegyszerűsítő aktualizálást.

„Zsidó vagyok a magyar nyelvi és nemzeti közösségben, Budapesten meg egy kis faluban” – vallja magáról a könyv legfrissebb keltezésű darabjában, egy tavalyi prágai konferencián felolvasott előadásában, amelynek a zsidó örökség és az európai örökség volt a témája. Volt idő, amikor a hatóságok szívesen vették volna, ha elmegy innen, s lett is volna hová, ő mégis maradt, mert megértette, hogy mélységes köze van azokhoz, „akikkel egy nyelvet beszélek”, „akikkel egy iskolába jártam”, „akikkel különböző ágyakban hoztak össze az ölelések”. Mindebből utólag nem nehéz kikövetkeztetni, hogy a gyerekkori faluban miért keltette fel érdeklődését minden templom istentisztelete, miért hallgatta meg minden párt szónokát, amíg lehetett, a háború utáni választásokon, kezdő íróként miért nem jutott eszébe, hogy olvasmányait a szerző nemzeti vagy vallási hovatartozása szerint válogassa meg, egyszerűen mert „ezek a különböző hovatartozások érdekesek voltak”, magyarán semmiképp sem elhanyagolandók vagy lebecsülendők, ám épp értéküknél fogva azt sugallták neki, eszébe se jusson a maga hovatartozásait – identitásait! – felcserélni velük. Vagy épp fordítva: attól, hogy a maga önazonossága oly rendíthetetlenül fontos számára, feltétlenül megbecsüli a másét is.

Bárhol nyitom fel e gyűjteményt, ugyanott vagyok, ahol fent elkezdtem: a hűség és a nagyvonalúság alkotó természetű szimbiózisánál, ama gordiuszi csomó átvágásánál, ami egyszerre jelent polaritást és elfogadást. És magától értetődően egyfajta lemondást is, ezt nem szükséges külön hangsúlyoznom, vagyis a következetes előítélet-mentességet.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 39. szám