Forrás: NépszavaAriel Saron Izrael jelenlegi miniszterelnöke öt évvel ezelőtt, 2000. szeptember 28-án látogatást tett a jeruzsálemi Templomhegyen, mely a mozlimok harmadik legszentebb helye a szaúd-arábiai Mekka és Medina után. E lépésével maga ellen bőszítette a palesztinokat. Ezek vezetői közül jó néhányan – kihasználva a Camp David-i tárgyalások kudarcát követő elégedetlenséget – úgy gondolták, itt az ideje, hogy felkeljenek az izraeli megszállás ellen. Ezzel megkezdődött a máig tartó második intifáda.
A második intifáda – azaz „ellenállás” – gyökere nehezen lenne érthető az első felkelés rövid ismertetése nélkül. A palesztin fiatalok 1987-ben, megelégelve az 1967-es hatnapos háború óta tartó izraeli megszállást, Ciszjordániában és a Gáza övezetben kivonultak az utcákra. Eleinte csak köveket dobáltak, gumiabroncsokat égettek, melyre nem késlekedett az izraeli válasz sem. Kezdetben a tüntetéseket csak gumibottal verték szét. Az idő előre haladtával azonban a palesztin fiatalok mind szervezettebb ellenállást tanúsítottak. Megjelent a Hamász, egyre-másra követték el az öngyilkos merényleteket a fiatalok – mind izraeli, mind a megszállt területeken. Az izraeli félnek be kellett látnia, hogy tárgyalóasztalhoz kell ülnie a palesztinokkal. Ez vezetett a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) vezetőinek hazatéréséhez a tuniszi száműzetésből, továbbá a madridi és az oslói megállapodásokhoz, melyek 1993-ban Jichak Rabin és Jasszer Arafat jelképes kézfogásában csúcsosodtak ki. Erre a Fehér Ház kertjében került sor Washingtonban Bill Clinton elnök jelenlétében.
Az amúgy is lassan haladó oslói folyamat azonban munkapárti Jichak Rabin 1995-ös meggyilkolásával, úgy tűnt, végleg megfeneklett. Ezt látszott alátámasztani Benjamin Netanjahunak, a jobboldali Likud miniszterelnök-jelöltjének megválasztása is, aki bejelentette: nem támogatja a „területet békéért” politikát. Az 1999-es izraeli előrehozott választásokon azonban ismét a baloldal került kormányzati pozícióba. Ehud Barak békét ígért. 2000-ben kivonult Dél-Libanonból, melyet 1982 óta tartott megszállva Izrael. Még ez évben tárgyalóasztalhoz ült Jasszer Arafattal, a Palesztin Hatóság (PH) 1996-ban megválasztott elnökével Camp David-ben, hogy megvitassák: miként lehetne kimozdítani a holtpontról a megfeneklett béketárgyalásokat. Ám Bill Clinton erőfeszítései ellenére, Barak és Arafat nem tudott megegyezni Jeruzsálem és a palesztin menekültek ügyében. A Camp David-i kudarcért mindkét fél a másikat okolta. Általános elégedetlenség uralkodott az izraeliek és a palesztinok között. Utóbbiak – mint Marvan Barguti PFSZ vezető egy későbbi interjújában elárulta – csak az alkalomra vártak, hogy a politikai küzdelmet más síkra tereljék, s ismét a fegyvereké legyen a főszerep.
A jelet Ariel Saron tábornok templomhegyi provokatív látogatása adta meg. Másnap ismét megjelentek a kődobáló fiatalok az utcákon. Eldördültek az első lövések. Először csak gumilövedéket, könnygázt vetettek be az izraeli katonák, majd egyre sűrűbben alkalmaztak éles lövedékeket maguk megvédésére, a tömeg feloszlatására. Ám a palesztinok tanultak az első intifáda tapasztalataiból. Szervezettebbek voltak. A Hamász mellett más jobboldali szélsőséges csoportok is megjelentek, mint az Iszlám Dzsihád, vagy az Arafat vezette PFSZ-hez lazán kötődő al-Aksza Mártírjainak Brigádjai. Még 2000-ben a Közel-Keletre utazott egy, a George Mitchell amerikai demokrata szenátor vezette küldöttség, mely jelentést készített az intifáda kitörésének okairól, illetve ajánlást tett: mi szükséges ahhoz, hogy a két fél visszatérjen a tárgyalóasztalhoz.
A helyzet azonban nemhogy javult volna, hanem tovább romlott. Egyiptom és Jordánia is, a két arab állam, amely addig elismerte Izraelt, s békét is kötött vele, most felfüggesztette a diplomáciai kapcsolatokat. Ehud Barak elvesztette népszerűségét, s lassan az izraeli törvényhozásban, a Knesszetben is kisebbségbe szorult. E miatt 2001 februárjában előrehozott választásokat tartottak Izraelben. A terror árnyékában megtartott voksolást elsöprő fölénnyel nyerte meg Ariel Saron. Mégis nemzeti egységkormányt állított fel, melyben a baloldal is fontos pozíciókat kapott meg. Az egymást követő terrorakciók, ellencsapások sokáig adtak vezető témát a médiának. Ám 2001. szeptember 11., az Egyesült Államok ellen intézett terrortámadás után a helyzet megváltozott: a sajtó inkább az amerikaiak háborúira figyelt. Nem mellesleg, nem egy palesztin szervezet eleinte magára vállalta az akciót, s csak később határolódott el tőle.
A következő két év Izraelben és a palesztin területeken a véres csapások és ellencsapások jegyében telt el. Különösen az intifáda második éve bővelkedett eseményekben. Az izraeli hadsereg megostromolta a Rámalláh-t, a Palesztin Hatóság központját, s gyakorlatilag „házi őrizetbe” vette Jasszer Arafatot, a PFSZ vezetőjét, a PH elnökét. Ezek után Arafat gyakorlatilag nem mozdulhatott izraeli engedély nélkül. Saron döntött arról, hova mehet Arafat. A véres palesztin merényletekkel párhuzamosan az izraeli hadsereg is mind keményebben lépett fel. Nem egy menekült tábort, mint Dzsenínt, szabályszerűen megostromoltak. Az erről készült képek a nemzetközi közvéleményt Izrael ellen fordították. Az izraeli biztonsági erők még 2000-ben kézre kerítették a PFSZ második emberének tartott Marvan Bargutit, akit több száz izraeli állampolgár haláláért tettettek felelőssé. Neki tulajdonítják az al-Aksza Mártírjainak, és a terrorista csoport több támadásának megszervezését.
Lassan azonban a diplomáciai is működésbe lépett. Békejavaslattal álltak elő a szaúdiak, akik Izrael elismeréséért cserébe jelentős engedményeket kértek a zsidó államtól. 2003 júniusában George W. Bush nevével fémjelzett új amerikai közel-keleti rendezési terv is megjelent. Ez az úgynevezett „útiterv”, azaz a roadmap. Első szakaszának 2003 májusáig, a másodiknak ugyanazon év decemberéig, míg a harmadiknak, s egyben utolsónak 2004-2005-ig kellett volna megvalósulnia. Ám nemcsak a szaúdiak, hanem az izraeli-palesztin békefolyamatot ellenőrző úgynevezett közel-keleti kvartett tagjai – az Egyesült Államok, az ENSZ, az Európai Unió és Oroszország – is sürgette a feleket az erőszak beszüntetésére, a visszatérést a tárgyalóasztalhoz.
A közel-keleti „örökzöld témákhoz” – Jeruzsálem és a menekültek kérdéséhez – hamarosan újabb csatlakozott. Megkezdődött az úgynevezett biztonsági kerítés építése is, melyet a palesztinok csak a Berlini Falhoz hasonlítottak. Az építményt eredetileg izraeli területre tervezték, melynek célja a terroristák beszivárgásának megakadályozása lett volna. Ám Saron kormánya jelentősen módosította az eredeti nyomvonalat, s több helyen mélyen palesztin területeken kezdték meg felhúzni. 2002-ben és 2003-ban eszkalálódott az erőszak. Az izraeli hadsereg egyre többször alkalmazta a „célzott likvidálás” eszközét. E módszerrel 2002 és 2004 között sikerült lefejezniük a Hamászt a Gáza övezetben. A sort Szaleh Sahdadnak, a szervezet gázai katonai szárnya vezetőjének megölése nyitotta meg. Őt követte Iszmail Abu Sanabnak, majd Jaszín sejknek (a Hamász alapítójának és szellemi vezetőjének), végül pedig Abd el-Aziz al-Rantiszinak, a Hamász gázai vezetőjének a likvidálása.
Jasszer Arafat 2004-ben bekövetkezetett halála, úgy tűnik, kisebb fordulópontot jelentett. Az a Mahmúd Abbász lett ugyanis a Palesztin Hatóság elnöke, aki Ariel Saron számára már tárgyalópartner lehetett. Ez már bebizonyosodott akkor, is, amikor Abbász volt a palesztin kormány miniszterelnöke még Jasszer Arafat idején. Saronnak a megbékélés felé tett lépése a Gáza övezetből való teljes izraeli kivonulás, illetve a terület külfölddé nyilvánítása. Az izraeli hadsereg azonban sietett leszögezni: minden, a Gáza övezetből érkező támadást súlyosan megtorol. A palesztin szélsőségesek a napokban bejelentették, nem indítanak támadást a Gáza övezetből izraeli terület ellen.
Keret
Az „intifáda” az arab „nafada” gyökből származik, melynek jelentése: rázni, megrázkódni. Mint ige a szó azt jelenti: megrázkódni, felkelni, felébredni. Az intifádának főnévként is több jelentése van: borzongás, ébredés, felkelés, lázadás.
Keret
Áldozatok – támadások
2000. szeptember 29.-től napjainkig Palesztin részről összesen 3700-an vesztették életüket és 29181-en sérültek meg. Közülük 7777 embert éles lőszer, 6502-t gumilövedék sebesített meg, 8414 -en pedig „egyéb” körülmények között sérültek meg.
Izraeli részről összesen 7441-en sérültek meg és 1064-en vesztették életüket. A sérültek közül 5198 civil és 2243 katona, vagy más, biztonsági szolgálatot teljesítő személy. A halottak közül 745 civil és 319 katona.
2000. szeptember 29. – 2004. július 24. között 22406 támadást intéztek izraeli célpontok ellen. Ezek közül 8741-et Ciszjordániában, 12776-ot a Gáza övezetben és 889-et az Izrael Állam területén. Az intifáda kitörése óta eddig 300 Kasszám rakétát lőttek ki izraeli célpontokra. Ennek során eddig ketten vesztették életüket.
