Forrás: Népszava

Formálisan arról szavaztak az izraeli kormánypárt, a Likud központi bizottságának ülésén, hogy a pártbeli belső választásokat, amelyeken a miniszterelnök-jelöltet is megválasztják, előrehozzák-e novemberre (mint ahogyan Benjamin Netanjahu volt kormányfő követelte), vagy csak jövő áprilisban tartják meg (a párt alapszabályzata szerint, amelyre Ariel Saron miniszterelnök hivatkozott). Valójában – s ezt Netanjahu nyilvánosan ki is jelentette – Saron és politikája iránti bizalmatlanság kinyilvánításáról volt szó. Ezt a politikát – amelynek a gázai kivonulás és az ottani zsidó települések felszámolása volt a legjellegzetesebb megnyilvánulása – Netanjahu mint „a Likud elveinek elárulását” minősítette és kijelentette, hogy Saron „a (baloldali) Merec-pártnál is baloldalibb politikát vezet”.

Netanjahu a szélsőséges nacionalista erők, valamint a gázai kivonulás miatt csalódott telepesvezetők élére állt, velük együtt akarta megszerezni a 61 tagú többséget a 120 képviselőt számláló parlamentben és megbuktatni Saront. A felmérések alapján Netanjahu a központi bizottságban legalább 55 százalékos többségre számított. Kijelentette: „Győzni fogunk, Saron elhagyja a Likudot és saját pártot alapít”. Ehhez képest a valóságban 1433 szavazattal (51.4%) 1329 (47.7%) ellenében – a Központ tagjainak 91 százalékos részvételével – Saron álláspontja győzött. A csalódott Netanjahu megjegyezte: „Elfogadom az eredményt. Sokan voltunk, de nem elegen…”

Az eredmény tehát elsősorban Netanjahu és az általa meghirdetett hajthatatlan politika súlyos vereségét jelenti – nem is annyira önmaguk az erőviszonyok, hanem főleg Netanjahu elvárásaival szemben. Sokkal nehezebb válaszolni arra a kérdésre, kinek a győzelme volt ez? Bizonyosan nem a balodalé, hiszen Saron távolról sem vezet „a Merecnél baloldalibb” politikát. Ezen kívül, Saron álláspontjának támogatói közül nem mindenki szavazott bizalmat politikájának. Sokan csak azért szavaztak az előzetes választások előbbrehozása ellen, mert nem akarták egy évvel megrövidíteni a hatalom élvezetét; mások nem kívánták tovább élezni a szembenállást az izraeli társadalommal, amelynek többsége – a Likud központi bizottságának tagjaival ellentétben – támogatta a gázai kivonulást és további települések felszámolását is helyesli; voltak, akik tudatára ébredtek, hogy – minden felmérés szerint – Netanjahu vezetésével a Likud 40 tagú képviselőcsoportja a választások után 14-15 tagúra töpörödne.

De Saron sikere nem végleges. Lehet ugyan, hogy a hétfő éjszakai szavazás eredményének hatására a „lázadó” Likud-képviselők többsége ismét fegyelmezetten támogatni kezdi a kormányt; de lehet, hogy ellenkezőleg – ott fogja szabotálni, ahol csak teheti. Netanjahu valószínűleg készülődni kezd az áprilisi előzetes választásokra, hogy leváltsa Saront, vagy legalább is a jövő évi választások előtt egy Saron számára elfogadhatatlan képviselő-listát hozzon létre, amelynek többsége szembeszáll Saron politikájával. A pártszakadás tehát a Likudban reális lehetőség marad, csakúgy mint az előrehozott parlamenti választások. Ami azonban bizonyosan megváltozott: a Likud szavazása után Saron ellenfelei immár nem léphetnek fel mint a párt többségének és „igazi elveinek” képviselői. Yehuda Lahav, Tel-Aviv