Forrás: ÉS

VÁSÁRHELYI MÁRIA

Cserni János bíró esete a jobboldali médiával

Előjáték

Cserni János bíró fiatal ember, mindössze 34 éves. Alig több mint egy évtizeddel ezelőtt a szentendrei, majd a váci városi bíróságon kezdte büntetőbírói karrierjét, innen került a Pesti Központi Kerületi, majd a Fővárosi Bíróságra. Első fokon eljáró bíróként elsősorban a sajtóval, illetve a médiával összefüggő magánvádas – főleg becsületsértési és rágalmazási – ügyekben ítélkezett. Néhány évnyi gyakorlat után azt gondolta, ahhoz, hogy igazán felkészült bíróvá váljon, jogászi ismeretei mellett a média világában is jártasságot kell szereznie. Ezért aztán médiaismeretekből is diplomát szerzett. A szakmailag felkészült, ambiciózus és rendkívül tevékeny fiatalember rövid idő alatt kivívta munkahelyi vezetőinek elismerését, amit az is jelez, hogy néhány év elteltével, bírói munkája mellett a Fővárosi Bíróság Titkárságának vezetését is rábízták. Cserni János pályafutása tehát igazán lendületesen indult, és szokatlan gyorsasággal ívelt felfelé, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy alig túl a harmincon, 2003 őszén a Fővárosi Bíróság elnöke őt javasolta a megüresedő elnökhelyettesi poszt betöltésére, jóllehet Cserni a pozíció betöltéséhez szükséges nyolc helyett csupán hétévnyi bírói gyakorlattal rendelkezett. A javaslatot előterjesztő FB-elnök azonban azt indítványozta a kérdésben illetékes Országos Igazságszolgáltatási Tanácsnak, hogy tekintettel a fiatalember érdemeire és erényeire, ezúttal tekintsenek el ettől a körülménytől.

Első levonás

Úgy tűnt tehát, hogy senki és semmi nem állhatja útját Cserni János bíró fényesen felfelé ívelő pályájának. Ágy látszott ez egészen 2004. január 19-éig, amíg Cserni János ítéletet nem hirdetett abban a perben, amelyet Mécs Imre indított – az Orbán-kormány idején alaposan kistafírozott és a Fidesz vezetői által bőszen ajánlgatott – Magyar Demokrata című hetilap főszerkesztője és újságírója ellen. Mint ismeretes, a szélsőjobboldali lap korábban csaknem egy teljes számot szentelt az 56-ban halálra ítélt, kilenc hónapot siralomházban töltő, 1963-ban szabadult, majd a rendszerváltásig a demokratikus ellenzék tevékenységében aktív szerepet vállaló Mécs lejáratására. A rágalmaktól és hazugságoktól egyébként is hemzsegő cikk szerzője nem kevesebbet állított, mint hogy a forradalom leverése után Mécs Imre, hogy saját irháját mentse, négy bajtársát akasztófára juttatta. Ezért indított büntetőpert Mécs a cikk szerzője és a lap főszerkesztője ellen, és ebben az ügyben hozta meg az azóta is a viták kereszttüzében álló ítéletét Cserni János. A lap főszerkesztőjét 10 hónapi letöltendő, a cikk szerzőjét pedig 8 hónapi, két év próbaidőre felfüggesztett fogházbüntetésre ítélte.

Cserni János rendkívül körültekintően igyekezett eljárni az ügyben. Miután megismerte az inkriminált lapszám teljes tartalmát, kikérte és alaposan áttanulmányozta Mécs Imre és társai perének teljes iratanyagát; a gyanúsítotti kihallgatási jegyzőkönyvektől az ügyben született első- és másodfokú ítéletekig. A tárgyaláson meghallgatta az ügy összes szereplőjét, a vádlottaknak azonban nemcsak azt az állításukat nem sikerült bizonyítaniuk, hogy bármilyen ok-okozati összefüggés lenne a perben született halálos ítéletek és Mécs vallomása között, de azt sem, hogy a cikk megírásakor és közzétételekor eleget tettek az újságírói etikára vonatkozó elemi szakmai elvárásoknak. És mivel Cserni – a Demokrata újságíróival ellentétben – pontosan ismerte a Mécs és társai ügyében zajlott per minden részletét, minden kétséget kizáróan meg tudta állapítani, hogy nem felelnek meg a valóságnak a cikk azon állításai, melyek szerint „Mécs mindenkit feladott”, és hogy vádlott-társait „nem kis részben Mécs vallomásának köszönhetően akasztották fel”.

Cserni János bíró az ítélet kiszabásakor a Btk. által előírt összes körülményt mérlegelte: a cselekmény súlyát, szándékosságát, társadalomra való veszélyességét, az elkövetett érdeksérelem mértékét, a rágalmazó állítások nyilvánosságának terjedelmét és a büntetés várható hatását. Mindent egybevetve arra a megállapításra jutott, hogy valakiről azt állítani, hogy miatta ítéltek halálra és végeztek ki több embert – mind az objektív értelmezés, mind a társadalomban kialakult értékítélet szerint -, alkalmas az érintett becsületének csorbítására. És mivel nemcsak az bizonyosodott be, hogy a Demokratában leírt állítások nem felelnek meg a valóságnak, hanem az is, hogy a vádlottak nyilvánvaló célja Mécs becsületének csorbítása és személyének lejáratása volt, így nem volt kétséges a rágalmazás szándékossága sem. Ami a bűncselekmény elkövetésének egyéb körülményeit illeti, Cserni arra a következtetésre jutott, hogy a Demokratában közzétett írások kimerítik a nagy nyilvánosság előtti rágalmazás kritériumát, és azt is megállapította, hogy a leírtak jelentős érdeksérelmet okoztak Mécs Imrének. A büntetés mértékének megállapításakor figyelembe vette, hogy a konkrét cselekmény tárgyi súlya messze meghaladja a rágalmazás esetében általában megszokottat, valamint azt, hogy az újságírók a cikkek megírásakor és közreadásakor megszegték az újságírásra vonatkozó elemi szakmai szabályokat, amiért ugyancsak büntetőjogi felelősséggel tartoznak. Súlyosbító körülményként értékelte a hasonló jellegű bűncselekmények nagymértékű elszaporodottságát, továbbá, hogy egy köztiszteletben álló személy sérelmére követték el azt. Mindez egyértelművé tette, hogy jelen esetben a rágalmazás minősített esetéről van szó, így azután Cserni János nem tehetett mást, mint az e bűncselekményhez rendelt büntetési tételt alkalmazta, amelyet a Btk. két évig terjedő szabadságvesztésben állapít meg. S minthogy Bencsik András főszerkesztő esetében úgy látta, hogy a felfüggesztett büntetés nem elegendő ahhoz, hogy a vádlottat visszatartsa a hasonló bűncselekmények elkövetésétől, ezért őt letöltendő szabadságvesztésre ítélte.

Az ítélet kihirdetését követően elkezdődött Cserni János kálváriája. Bal- és jobboldali, liberális és konzervatív újságírók, politikusok és közéleti szereplők, hazai és nemzetközi szakmai és civil szervezetek tiltakoztak a „példátlanul súlyos ítélet” ellen, amelyet a sajtó- és véleményszabadság elleni nyílt támadásként értékeltek. A tiltakozók következetesen eltekintettek attól a ténytől, hogy a Demokrata újságíróit nem a véleményük, hanem tudatos hazudozás és rágalmazás miatt ítélték el, mint ahogy afölött is elsiklottak, hogy az alkotmány nem a hazudozás, hanem a vélemény szabadságát védi. A tiltakozók burkoltan vagy nyíltan hangot adtak abbéli meggyőződésüknek is, hogy az újságírókra más törvényes normák vonatkoznak, mint a társadalom más tagjaira, hiszen az igazi casus bellinek mindenki azt tartotta, hogy egy újságírót sújtottak ilyen súlyos ítélettel. Mintha bizony az újságírót a társadalom más tagjaival szemben a szabad hazudozás és rágalmazás joga is megilletné.

Igazi össztűz alá azonban a jobboldali sajtó helyezte Cserni János bírót. A különböző jobb- és szélsőjobboldali sajtóorgánumokban jószerivel naponta jelentek meg nemcsak az ítéletet kritizáló, hanem Cserni szakmai felkészültségét, a bírói tevékenységre való alkalmasságát és emberi tisztességét is megkérdőjelező írások. A kampányba bekapcsolódott a Magyar Rádió is. A bíróról egymás után megjelenő írások kivétel nélkül magától értetődő tényként kezelték, hogy az ítéletet Cserni nem szakmai meggyőződésének, hanem a politikai hatalom kívánságának eleget téve hozta. Azzal egyetlen publicista sem próbálkozott, hogy vitába szálljon a bíró jogértelmezésével, az ítélet rendkívül alapos és körültekintő indoklásával, ehelyett egytől-egyig krokodilkönnyeket hullatnak a jogállam általuk vizionált sírja felett, és rendkívül plasztikus leírásokkal próbálták érzékeltetni az olvasókkal, hogyan lopódzik vissza a bíróságok falai közé jobb esetben a Kádár-, rosszabban a Rákosi-féle diktatúra szelleme.

Az első lépés – amint azt immár megszokhattuk a jobboldali orgánumok többségétől – a perben született ítélet meghamisítása volt, mégpedig oly módon, hogy a Csernit támadók folyamatosan a Demokratában megjelent véleményről beszéltek, holott az egész ítélet azon alapult, hogy a bíróság tényállításként kezelte a kijelentést, mely szerint „…Mécs mindenkit feladott. A szóban forgó ügyben érintett Nagy Józsefet, Bárány Jánost, Ivicz Györgyöt és Szabó Józsefet – nem kis részben e vallomásnak köszönhetően – felakasztották…” Ahhoz azonban, hogy a nyilvánvaló tényállítás véleménnyé alakuljon, az ítélet tárgyát képező mondatot is következetesen meg kellett hamisítani. Ezért volt szükség arra, hogy az ítéletet kommentáló cikkekben bámulatra méltó következetességgel állítsák, hogy Bencsiket és társát „csupán néhány szóért”, „a társaira valló Mécs” kitétel miatt sújtották ilyen súlyos büntetéssel.

A Magyar Nemzet összes publicistája kivette a részét a hadjáratból. Már az üggyel összefüggő írások címe is rendkívül beszédes: Veszélyben a szólás szabadsága; Ágy járhat mindenki; Igazságtalan ítélet; Banántanácsköztársaság; Divatba jött a bebörtönzés; Embervadászat a jobboldalon. Az önmagát jóérzésű demokrataként aposztrofáló Szerető Szabolcs – aki „sajnos szinte bármit el tud képzelni az ártatlan embereket meghurcoló Mécs Imréről” – szerint lehetetlen bizonyítani, hogy az ellenzéki sajtóval szemben gerjesztett hisztéria befolyásolta-e az ítélkező bírót. Úgy véli, „az ítélet felfűzhető arra a láncolatra, amelyet a sajtó megfélemlítését célzó, a tényfeltáró újságírást ellehetetleníteni igyekvő perdömping jelent”. A (ki tudja, mire) rendkívül finnyás Csermely Péter, aki „nem szeretne Mécs Imre múltjában turkálni, mert nincs nála gumikesztyű” (!) a „jogi erőszak” félreismerhetetlen jelét véli felfedezni abban, hogy Cserni János bíró „Bencsik Andrást fogházba záratná két darab szóért”. Csermely a Bencsik Andrással készített interjújában azt találgatja, hogy „ez egy koncepciós eljárás lenne, amelynek az a rendeltetése, hogy (…) a jobboldal egy része áldozatává váljon”, valamint, hogy „a természetes emberi félelemre alapozva megakadályozza a sajtó működését”. Szakács Árpád szakíró terjedelmes jogi elemzésbe bocsátkozva (2004. febr. 12.) bizonygatja, ha a Bencsik-ügy Strasbourgba kerül, akkor ott ugyanúgy elmarasztalják Magyarországot, ahogyan ezt a zsidók kirekesztésére uszító ifj. Hegedűs Lóránt ügyében tették volna, ha abban időközben nem születik „európai szintű döntés”, amely adott esetben a gyűlöletre uszító lelkész felmentését jelentette.

A Vasárnapi újságnak nyilatkozó Bencsik András a műsor felelős szerkesztőjének egyetértésével hívta fel a műsor minden hallgatójának figyelmét arra, hogy az ítélet nem egyéb, mint a közelgő EU-választások fenyegetésekkel, támadásokkal és kegyetlen bosszúhadjáratokkal tűzdelt kormánypárti kampányának nyitómotívuma. A Demokrata főszerkesztője beleszagolva a levegőbe érzi „a munkásőrbakancsok bűzét lengeni” – amit mint a pártállami Népszabadság Pártélet rovatának hajdani munkatársa nyilván könnyűszerrel felismer -, és már nem reménykedik másban, mint hogy „a szabad Európa levegője ezt a bűzt kifújja innen”.

A „független” szervezetek közül elsőként – január 22-én – a Fideszbe szervült Magyar Kereszténydemokrata Szövetség adott hangot aggodalmának, mely szerint „ez a döntés a szólásszabadságot korlátozó és a másként gondolkodókat megfélemlítő politikai szándék eszközévé válik”. Az integrált kereszténydemokraták nemcsak aggódnak, hanem meg is döbbenek: „míg az 56-os forradalom vérbefojtói hazánkban büntetlenséget élveznek, egy vélemény megfogalmazói szigorú büntetést kapnak”.

Másnap a Történelmi Szociáldemokrata Párt juttatta el a hírügynökségekhez tiltakozását „a végrehajtó hatalom nyomása eredményeképpen született igazságtalan ítélettel” kapcsolatban, amely megítélésük szerint annak a hosszú folyamatnak egy állomása, amelynek során a kormány sorozatosan megsérti az alapvető emberi jogokat, korlátozza a szabad véleménynyilvánítást (…) és üldözi az általa ellenzékinek gondolt állami tisztségviselőket”. Istenem – sóhajt fel ilyenkor az olvasó -, mennyire hiteles és megható aggodalom ez egy olyan szervezettől, amelynek elnöke a pártállami időkben nem máshol képviselte a szabadságjogok ügyét, mint éppen a nagy testvér hazájában, Moszkvában.

Tiltakozik az ítélet ellen Haraszti Miklós, az EBESZ sajtószabadság- képviselője és az Újságírók Határok Nélkül nemzetközi szervezet is.

És megszólal az ügyben a Fidesz egyik prominense is, aki „csak remélni tudja, hogy az ítélet nem a jobboldali újságírás elhallgattatását szolgálja”.

Február végén a polgári körök levelezőlistáján körözni kezdik Cserni János fényképét, azzal a nehezen félreérthető buzdítással, mely szerint „aki találkozik a képen látható bíróval, az győzze meg, hogy legközelebb ilyen döntést ne hozzon!” Néhány nap múlva ugyanez a kép a Hír TV internetes fórumán is megjelenik, és számos más internetes fórumon indítanak a bírót gyalázó topicokat.

Ezt követően Gatter László, a Fővárosi Bíróság elnöke, aki néhány hónappal korábban Csernit javasolta az FB elnökhelyettesének, interjút ad az MTV Este című műsorának, amelyben határozottan leszögezi, hogy a Cserni személyét ért támadások „jelentősen meghaladják azt a határt, amit egy bírónak el kell tűrnie”, és ezért azon gondolkodnak, hogy milyen jogi formában léphet fel a bíróság, hogy megvédje munkatársát. Ezt a véleményét az FB elnöke ezekben a napokban számos fórumon elismétli. Interjút ad a Magyar Nemzet munkatársának is, amelyben – annak ellenére, hogy a kérdéseket megfogalmazó újságíró folyamatos csúsztatásokkal próbálja lépre csalni – szilárdan kitart azon véleménye mellett, hogy „a bírók nem hoznak igazságtalan ítéletet, hanem a jogszabályoknak és az esküjüknek megfelelően döntenek az adott ügyekben”, és bár a konkrét ügyről nem nyilvánít véleményt, azt fontosnak tartja leszögezni, hogy meggyőződése szerint ha egy újságíró rágalmaz valakit, annak társadalomra való veszélyessége lényegesen nagyobb, mintha egy állampolgár teszi ugyanezt. A beszélgetés során azt is fontosnak tartja leszögezni, hogy a börtönbüntetés nem veszélyezteti a sajtószabadságot. Az interjút készítő újságíró hirtelen témát vált, és az addigi beszélgetés logikáját követve érthetetlen, az újságíró nyilvánvaló szándékát tekintve viszont nagyon is érthető kérdést szegez az FB elnökének: „A közelmúltban úgy fogalmazott: nagyobb arányú támogatást szeretne az FB számára. Milyen különbség van elképzelései és a tényleges helyzet között?” S miközben a Mécs kontra Bencsik ügyben született ítélet körül zajló viták alig-alig csillapodnak, ahogy nem veszít intenzitásából és hevességéből a Cserni elleni jobboldali médiakampány sem, március első napjaiban a Magyar Nemzet győzelmi jelentésként adja közre, hogy „nincs már esélye a Bencsik Andrást letöltendő szabadságvesztésre ítélő Cserni Jánosnak a Fővárosi Bíróság elnökhelyettesi posztjára”, mivel az Országos Igazságszolgáltatási Tanács ülésén megbukott Gatter Lászlónak az a javaslata, amellyel azt szerette volna elérni, hogy nyolc- helyett hétévnyi szolgálati idővel is pályázni lehessen a posztra.

Néhány héttel később pedig a Fővárosi Átélőtábla helyt adott annak a Bencsik András ügyvédje által beterjesztett indítványnak, amelyben azt kérelmezték, hogy a Mécs kontra Bencsik ügy másodfokú eljárásából elfogultság miatt zárják ki a Fővárosi Bíróságot. Bencsik ügyvédje elmondta, hogy erre azért volt szükség, mert első fokon a Fővárosi Bíróság titkárságvezetője – Cserni János – tárgyalta az ügyet, aki napi munkakapcsolatban áll a bíróság tagjaival, és beleszólhat személyzeti ügyekbe, sőt a bírók javadalmazásába is. Márpedig – amint az ügyvéd állította, és ezek szerint az Átélőtábla is egyetértett ezzel – ily módon nem várható elfogulatlan ítélkezés a Fővárosi Bíróságtól. S ha eltekintünk is attól, hogy az állításnak, mely szerint a titkárságvezetőnek bármiféle beleszólása lenne személyzeti ügyekbe vagy a bírók javadalmazásába, semmi köze a valósághoz, az Átélőtábla döntése akkor is különös megvilágításba helyezi a kérdést, hogy hogyan is vélekednek a döntéshozók saját kollegáikról. Nem sugall mást ugyanis, mint annak feltételezését, hogy egyrészt a bírósági titkárságvezető visszaél (nem létező) befolyásával, másrészt, hogy a bírák személyes előmenetelüket előbbre valónak tartják, mint azt, hogy az ügyek elbírálásakor bírói esküjük és a jogszabályok szellemének megfelelően járjanak el. Arról nem beszélve, hogy e döntés fényében kézenfekvően adódik a kérdés, hogy mit gondoljunk ezek után azokról a korábban és ezt követően született ítéletekről, amelyeket első fokon Cserni János bíró, másodfokon pedig a Fővárosi Bíróság valamelyik tanácsa hozott? Ha ugyanis ebben az esetben ez összeférhetetlen, akkor értelemszerűen minden más esetben is az. Mindez pedig különösen annak fényében figyelemre méltó, hogy ugyanez az Átélőtábla abban semmi kivetnivalót nem talál, hogy sajtóperekben immár hosszú évek óta – beleértve a Magyar Nemzetet érintő pereket is – egy olyan bírói tanács hoz ítéleteket, amelynek egyik tagja a Magyar Nemzetet kiadó cég korábbi vezérigazgatójának felesége.

Második levonás

A Mécs-perben született ítéletet követő hecckampány azonban csupán az előszele mindannak, ami azt követően történik, hogy Cserni János ítéletet hirdet abban a perben, amelyet Wekler Ferenc SZDSZ-es képviselő indított elvált felesége, valamint a Magyar Nemzet két újságírója ellen.

S bár az ügy, úgy, ahogy van – az összes szereplőjét beleértve – rendkívül gusztustalan, rövid ismertetése mégsem kerülhető meg. Történt pedig, hogy a Magyar Nemzet 2003. március 1-jei számában terjedelmes írásban, meglehetősen egyoldalúan ismertette a Wekler Ferenc és elvált felesége között több mint egy évtizede dúló, visszataszító család- és vagyonjogi háborút. A cikkben az SZDSZ-es képviselőt számos bűncselekmény – sorozatos fizikai bántalmazás, zsarolás, lopás, anyasági és gyermeki jogok megsértése, a gyerekekkel való bánásmód anyagi követelések teljesítésétől függővé tétele – elkövetésével vádolták meg. A cikkben leírtak kizárólag az elvált feleség elmondásán és az általa benyújtott dokumentumokon alapultak, a cikkben foglaltakkal kapcsolatban az újságíró nem kérdezte meg az érintettet, sőt, az elkészült cikket sem mutatta meg neki, hogy reagálhasson a benne foglaltakra. Ugyanakkor az írásban megfogalmazott vádakkal kapcsolatban semmiféle írásos bizonyítékot vagy tanúvallomást nem tudtak a tárgyaláson prezentálni, a benyújtott orvosi látleletek rögzítették ugyan a bántalmazások tényét, azt azonban, hogy ezeket valóban Wekler követte volna el, ugyancsak nem sikerült bizonyítani, mivel az elvált feleség egyetlen alkalommal sem tett feljelentést emiatt. S minthogy a cikk megírására kereken tíz évvel az inkriminált események megtörténte, valamint számos – az elvált feleség számára kedvezőtlenül végződő – vagyon- és családjogi per lezárulta után került sor, és az írás éppen az SZDSZ tisztújító küldöttgyűlésének napján jelent meg, Cserni János úgy értékelte, hogy a cikk megíratását alapvetően a bosszú szándéka motiválta. Mert bár az elvált feleség következetesen azt állította, hogy ő a cikk megíratásával egy általánosabb érvényű szociológiai problémára kívánta felhívni az olvasók figyelmét, Cserni mégis úgy látta, hogy „egy elvált feleség által a férjéről íratott újságcikk, melyben a férjét nevesítik, nem nevezhető szociológiai tanulmánynak, esetleírásnak”.

A bosszú szándékát valószínűsítette, hogy a bíró nem talált olyan jogos magán- vagy közérdeket, ami indokolta volna, hogy tíz évvel az események után a nyilvánosság elé tárják a történteket. A jogos magánérdek fennállását eleve kizárta az a tény, hogy az elvált feleség az események megtörténtekor egyetlen alkalommal sem fordult hatósághoz, és erre nem tudott elfogadható magyarázatot adni. A jogos közérdek meglétét pedig egyrészt azért zárta ki a bíró, mert úgy ítélte meg, hogy a cikkben leírtak nem közszereplői minőségével összefüggésben érintették az SZDSZ-es képviselőt, másrészt mert a tíz évvel korábban történtek, ha valóságtartalmuk bizonyítást nyert volna, nem játszhatnak szerepet a politikus 2003-as pártfunkcionáriusi megítélésében. A bíró az eljárás során azt is figyelembe vette, hogy a bírói gyakorlat szerint a valóság bizonyítását nem lehet eszközül használni olyan esetekben, ha valaki valamilyen magánindítványra üldözendő cselekménynyel, például fizikai bántalmazással kapcsolatban a nyitva álló határidőn belül elmulasztott a hatósághoz fordulni. Arra ugyanis – még ha rendelkezésre állnak is a megfelelő bizonyítékok – nem vállalkozhat egy rágalmazási ügyben eljáró bíró, hogy tíz év távlatából állást foglaljon egy teljesen más bűnügyben, amelyben egyébként a büntetőeljárás megindításának előfeltétele lett volna, hogy a sértett a törvényben megjelölt határidőn belül feljelentést tegyen. Ráadásul, amint a tárgyaláson kiderült, az exfeleség elmondásán kívül már a cikk megírásakor sem sikerült semmiféle más bizonyítékot vagy szemtanút prezentálni. S minthogy a jogos köz-, illetve magánérdek fennállását nem sikerült bizonyítani, ezért – a hatályos jogszabályoknak és a bírói gyakorlatnak megfelelően – a valóság bizonyítására sem kerülhetett sor. Ez utóbbi motívum azért különösen jelentős, mert később az ítéletet és a bírót támadó publicisták fő fegyverévé éppen annak szajkózása vált, hogy Magyarország immár olyan jogállam, ahol a bírót nem érdekli az igazság, és a bíróság nem engedélyezi a valóság bizonyítását. Jóllehet Cserni János az eset elbírálásakor kizárólag a hatályos jogszabályokat és a következetes bírói gyakorlatot tartotta szem előtt. Mindent egybevetve Cserni János bizonyítottnak látta, hogy a cikk célja a képviselő személyének lejáratása volt, és megíratását a bosszú motiválta, ezért nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás vétsége miatt az elvált feleséget kétmillió, a Magyar Nemzet újságíróját pedig hatszázezer forint pénzbüntetésre ítélte, utóbbi büntetés végrehajtását azonban egy évi próbaidőre felfüggesztette. És amint ez büntetőjogi eljárásokban szokásos, az ítélet azt is kimondta, hogy a bírság meg nem fizetése esetén hány napi fogházbüntetésre kell a pénzbírságot átváltoztatni.

Az ítélet kihirdetését követően azután végképp elszabadultak az indulatok a jobboldalon. Az „eszement ítélkező kedvű Cserni bíró” neve már az írások címébe bekerül: Cserni bíró ismét munkában; Cserni bíró ismét ítélt; A világ Cserni bíró után, de a többi cím is önmagáért beszél; Amikor a vádlott nem bizonyíthat; Ha igazat ír, majd lecsukatjuk; Váltságdíj stb. A Magyar Nemzet újságírójával szemben megszületet ítélet interpretálása éppen olyan inkorrekt, mint amit a Mécs-ügyben tapasztalhattunk. Ebben az esetben a visszatérő motívum annak emlegetése, hogy „Cserni János nem engedte, hogy a vádlottak saját védelmük érdekében okirati és tanúbizonyítással igazolhassák a cikkben megjelent állításokat”. „Wekler Ferenc egy alkotmányellenes bírósági eljárás mögé bújva boszszút állt, és ehhez Cserni János bíró, semmibe véve az Alkotmánybíróság határozatát, készségesen asszisztált (…) a magyar igazságszolgáltatás és Cserni bíró örök szégyenére” – mondja ki a verdiktet a Fidesz szellemi verőlegénye. „Új szelek fújdogálnak (…) a bíróságok márványoszlopokkal kies folyosóin, és bizonyos Cserni János tárgyalótermében” – festi fel a rémisztő víziót Dévényi István, aki szerint immár valamennyi ellenzéki újságíró átélheti a kommunista diktatúra ellenzéki létének izgalmait, elsajátíthatja a sorok között írás és olvasás tudományát, mivel immár egyértelmű; „nem az igazság, hanem a tényállás a fontos”. Csontos János szerint az „ellenzéki sajtót nagy kedvvel kombájnozó Cserni” és a bíróságok általában is mindig csak az ellenzéki újságírókat kaszálják el, a kormánypártiaknak pedig „szándékos hazudozás, sőt halottgyalázás esetén sem görbül a haja szála sem” (ezen állítás valóságtartalmáról bővebben egy más alkalommal), és a drámai vég: „megérdemeljük sorsunkat, ha mindnyájan a börtön européer szalmáján rohadunk el”. Csermely Péter, egy újabb írásában, előbb sejtelmesen évődik Cserni János általa vélelmezett „más”-sága felett, majd arról elmélkedik, hogy „a Kádár-rendszerből örökölt, ám jelenleg is hatályos jogi szabályozás és a Cserni János-féle bírák kombinációja milyen visszás szituációkat tud eredményezni”.

Egymást követik a tiltakozások és tiltakozó akciók. Elsőként a Habeas Corpus Jogvédő Egyesület ad ki állásfoglalást, melyben elfogadhatatlannak nevezi a helyzetet, hogy „a családon belüli erőszak elszenvedői számára a bíróság nem ad lehetőséget a valóság bizonyítására”, valamint azt is, hogy „az erőszakot elszenvedők azért bűnhődnek, mert ügyüket a hatóságok nem intézik kellő alapossággal, és ezért kénytelenek a nyilvánossághoz fordulni”. Ebből a nyilatkozatból nyilvánvalóan kiderül, hogy megfogalmazóiknak fogalmuk sincs a perben született ítélet indoklásáról, ami persze nem meglepő, hiszen a nyilatkozat még az ítélethozatal napján megszületett, amikor az ítélet indoklását még nem is olvashatták.

Az ítéletet követő napon jobboldali újságíró-szervezetek közös nyilatkozatot adnak ki, mely szerint „a kormányzó kisebbik párthoz tartozó politikusok rágalmazásért tényfeltáró újságírókat perelnek be, börtönbüntetés kiszabását kérve a bíróságtól. A Magyar Demokrata főszerkesztőjét és munkatársát az európai és magyarországi gyakorlatban példátlan módon felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. A Magyar Nemzet munkatársait hasonló módon próbálja megfélemlíteni a hatalmon lévő politika…”

És néhány nap múlva megszólal a Fidesz elnöke, Orbán Viktor is. A Polgári Magyarországért Alapítvány konferenciáján ekképpen fogalmaz: „Ismét olyan időket élünk Magyarországon, amikor ha valaki valamivel nem ért egyet, és ezt szóvá teszi, előfordulhat, hogy a bíróság előtt találja magát. Manapság Magyarországon gyalázatos dolgok történhetnek és történnek is olyanokkal, akik vállalják a fő divatiránytól való eltérő véleményüket. Akik nem úgy gondolkodnak, mint a kormány, a kormány holdudvara meg az őket kiszolgáló értelmiségiek, médiaemberek, nos, ők sokat szenvednek ma Magyarországon. Ezekkel a jelenségekkel szemben manapság, ugyanúgy, mint 1988-89-ben, civil kurázsira van szükség.” És, ismerve „ezeket az időket”, nyilvánvaló, hogy Orbán Viktor „sokat szenvedő, bátor másként gondolkodói” nem lehetnek mások, mint a bíróság elé citált ifj. Hegedűs Lóránt, Bencsik András (és esetleg Wekler Ferenc felesége?).

2004 októberében „Amerikai Magyar Szervezetek” nyílt levélben fordulnak a „Magyar Bírói Karhoz”, amelyben arra kérik a bírói kart, hogy nyilvánosan foglaljon állást „…dr. Cserni János bíró hivatali és kapcsolódó magántevékenységéről”, és egyben javasolják az esküjüket megszegő vagy akár csak kijátszó bírók eltiltását hivatásuk gyakorlásától. A Csernit politikai részrehajlással, esküszegéssel és hivatali visszaéléssel vádoló nyílt levélnek a Magyar Nemzet mindenféle kommentár nélkül helyt ad.

A korábban minden ilyen ügyben látványosan aktív bírósági vezetők azonban ekkor már teljes hallgatásba burkolóznak, nem reagálnak a bírót és a bíróságokat érő folyamatos sértegetésekre és támadásokra, sőt, a bíróságok függetlenségét nyíltan megkérdőjelező politikusi megnyilvánulásokra sem.

Cserni János bíró pedig egy napon arra ébred, hogy többet nem ítélkezhet média- és sajtóügyekben, mivel munkahelyi elöljárói úgy döntöttek, hogy a szűnni nem akaró sajtótámadások vitorlájából úgy foghatják ki legegyszerűbben a szelet, ha a bírót más területre helyezik. Ágy azután Cserni János sutba dobhatja eddig gyűjtött szakmai tapasztalatait, kommunikáció szakon szerzett diplomáját és a témában szerzett összes tudását.

Harmadik levonás

Nyilván mindezek szerepet játszanak abban, hogy Cserni János úgy dönt, nem tűri tovább tétlenül a szűnni nem akaró sértegetéseket és támadásokat. Feltételezhetően hosszasan fontolgatja, hogy a bőséges kínálatból melyik becsületsértő, hazug kijelentést peresítse, és mivel nála jobban kevesen ismerik a vékony mezsgyét, amely esetenként a tényállítást a véleménytől elválasztja, bizonyára gondosan ügyel arra, hogy olyan mondatot válasszon, amely nyilvánvalóan nem véleményt, hanem tényt közöl. Ágy eshetett a választása a Hír TV Terítéken című műsorára, amelyben Bayer Zsolt, Bencsik és M. Szabó Imre a Bencsik- és a Wekler-ügyben hozott ítéleteit vesézte ki. A műsorban számos sértő megjegyzés hangzik el Cserni személyével kapcsolatban, és magától értetődő tényként emlegetik, hogy a bíró az ítéleteit külső politikai nyomás hatására hozza. Végül M. Szabó Imre kijelenti, hogy „Csak ezekkel a kirívó emberekkel van baj, akik pártutasításokat hajtanak végre. Ez a néhány ember lejáratja a bírói társadalmat.” Emiatt a kijelentés miatt indít polgárjogi pert és tesz büntetőfeljelentést Cserni János M. Szabó Imre újságíró ellen. Ez pedig jól érzékelhetően „kiveri a biztosítékot” a jobboldalon, amiben persze nincsen semmi meglepő, hiszen hosszú évek szomorú tapasztalata bizonyítja, hogy a legmélyebb gyűlöletet mindig az váltja ki a „polgári oldal” jeles zsurnalisztáiból, ha valaki nem hajlandó birka módra tűrni a személyét érintő gyalázkodást, hanem megpróbál fellépni ellene.

A hír hallatán a Magyar Elektronikus Újságírók Szövetsége név alatt működő fantomszervezet állásfoglalásában kilátásba helyezi, hogy nemzetközi fórumokhoz fordul, „miután sokadik alkalommal fejezte ki tiltakozását a független újságírók megfélemlítése miatt”.

És ebben az aggodalomban az az igazán rokonszenves, hogy a MEÚSZ derékhada éppen azok közül a rádiós vezetők közül kerül ki, akik jószerivel naponta indítanak közpénzeken pereket azok ellen, akik kritikával illetik a közrádió vezetőinek tevékenységét.

Újságírót jelentett fel Cserni bíró; Cserni bíró perre megy; M. Szabó Imre, akit Cserni bíró feljelentett; 2004, Magyarország, a diktatúra tombol adnak hírt szalagcímekben jobboldali és szélsőjobboldali orgánumok, a „példátlan esetről”, hogy egy bíró a bírósághoz fordult, hogy véget vessen a személyét érő gyalázkodásnak. Azt persze a felháborodók közül senki nem magyarázza el, hogy valójában mi olyan alapvetően felháborító abban, ha egy bíró úgy véli, őt is megilletik ugyanazok a személyiségi jog védelméhez fűződő jogorvoslati lehetőségek, amelyekkel minden más magyar állampolgár élhet.

A Cserni által indított pereket, elfogultság miatt, két vidéki városi bíróságra helyezik, és a hazai gyakorlatban szokatlan módon a polgári peres eljárást a büntetőeljárás lezárásáig felfüggesztik.

S miközben a jobboldali orgánumok többségében Cserni neve jószerivel már csak szitokszóként fordul elő, 2004. október 16-ára (szélső)jobboldali szervezetek rokonszenvtüntetést szerveztek M. Szabó Imre mellett, aki ennek apropóján nyilvános közleményben mond köszönetet mindazoknak – egyebek között Horváth Balázs országgyűlési képviselőnek, Krassó Lászlónak, a Magyar Rádió Elnöki Hivatala vezetőjének, Szalai Annamáriának, a Fidesz ORTT-be delegált államtitkárának (?), Molnár Pálnak, Haeffler Andrásnak a Vasárnapi újság szerkesztőinek, a Magyar Nemzet, a Duna TV és a Magyar Rádió számos munkatársának, és kiváltképp az „ugyancsak meghurcoltatott” Kondor Katalin rádióelnöknek -, akik „ezekben a nehéz, megpróbáltatásokkal terhes időben, amikor fenyegetetten átéli a neo-Rákosi-korszak fenyegető szellemét, lelki-jogi diktatúráját, kiállnak mellette”.

December 9-én pedig, a mind ez idáig jószerivel nevenincs M. Szabó Imrét polgári szellemű újságírói tevékenységének elismeréseként a Szabadelvű Médiaműhely „Európa-díjjal” tünteti ki. A Magyarok Házában zajló díjátadó ünnepségen a kitüntetetthez hasonlóan sokat szenvedett rádióelnök asszony, Kondor Katalin méltatja M. Szabót, akinek, amint a tudósításokból kiderül, a média függetlenségéért vívott áldozatos küzdelme akkor érte el csúcspontját, amikor „erkölcsi kötelességének tartotta” annak megakadályozását, hogy Újhelyi István szocialista képviselő a Rádió épülete előtt beszéljen a rádió elnökének állambiztonsági múltjáról. Ő maga szerényen így vall e hőstettről: „mielőtt [Újhelyi – V. M.] elkezdte volna mondani hazugságait, én mögötte állva túlkiabáltam, és kemény hangon megkérdeztem, hogy maga mit keres itt, majd anynyit mondtam: menjen innen! A tömegből egy Terike nevű hölgy viszont azt kiáltotta, hogy „akkor jöjjenek, ha a gázszámlát hozzák”. A határozott hangra Újhelyi kénytelen volt berekeszteni a sajtótájékoztatóját.”

A Cserni által indított büntetőper első tárgyalását 2005. április 9-re tűzik ki a székesfehérvári városi bíróságon. A tárgyalásra, jogsértő módon, érdemi indoklás nélkül annak ellenére sem engedik be a sajtó munkatársait, hogy mind a vádló, mind pedig a vádlott kijelenti, hogy nincs kifogása a sajtó jelenléte ellen. Az elsőfokú ítélet kihirdetésére 2005. június 15-én kerül sor, a bíró helyt adva a védelem indítványának, bűncselekmény hiányában felmenti M. Szabót. Az ítélet indoklásában elmondja, hogy a Cserni által perelt mondatok nem tényállítást, hanem véleményt tartalmaznak, amelyek nem tekinthetők becsületsértőnek. Az ítélet indoklása szerint abban, hogy mely vélemény tekinthető becsületsértőnek, nem a sértett, hanem a társadalom általános értékítélete az irányadó. Mindebből az következik, hogy az az állítás, mely szerint egy bíró az ítéleteit nem a hatályos törvények és a bírói gyakorlat alapján, hanem pártutasítások szerint hozza, nem tényállítás, hanem vélemény, mégpedig olyan vélemény, amely a társadalom általános értékítélete szerint nem becsületsértő a bíróra nézve. És ezek után már csupán az a két kérdés marad megválaszolatlan, hogy vajon akkor hogyan nézhet ki egy tényállítás, és vajon mit tartalmazhat az a vélemény, amelylyel nemcsak a túlérzékeny Cserni János, hanem a társadalom általános értékítélete szerint is meg lehet sérteni egy bíró becsületét.

Epilógus

Néhány nappal a Cserni János által indított büntetőperben született elsőfokú ítélet kihirdetése után a Legfelsőbb Bíróság nyilvánosságra hozza a Bencsik-perben, a vádlottak által kezdeményezett felülvizsgálati eljárásban született ítéletet. A Legfelsőbb Bíróság egyetértett az első- és másodfokú ítéletek azon megállapításaival, hogy a kijelentés, mely szerint Mécs vádlott-társait „nem kis részben Mécs vallomásának köszönhetően akasztották fel”, tényállítás, valamint azzal is, hogy ez kimeríti a rágalmazás fogalmát, amelyet a vádlottak egyenes szándékkal, nagy nyilvánosság előtt követtek el, ám az LB úgy ítélte meg, hogy ezen állítások nem okoztak jelentős érdeksérelmet Mécs Imrének. Ezzel indokolták, hogy a másodfokon tíz hónap, két év próbaidőre felfüggesztett fegyházbüntetésre ítélt Bencsik András büntetését hatvanezer forint, a másodrendű vádlott nyolc hónapos, két év próbaidőre felfüggesztett büntetését pedig húszezer forint pénzbírságra változtatták. S ezen a ponton ismét kézenfekvően adódik a kérdés, hogy a Legfelsőbb Bíróság ítészei szerint vajon mi okozhat egy ember számára jelentős érdeksérelmet, ha azon állítás nagy nyilvánosság előtt történő hangoztatása nem, hogy valaki, azért, hogy saját irháját mentse, négy bajtársát hóhérkézre juttatja. És hogy csak néhány, „hasonló tematikájú” ítéletre emlékeztessem az olvasót: Eörsi Istvánnak háromszázezer forintot kellet fizetnie azért, mert Schmidt Máriát a jobboldal egyik legzüllöttebb alakjának és történelemhamisításra szakosodott üzletasszonynak titulálta; Ungvári Tamás másfél millió forintot fizetett Hernádi Gyulának és Gyurkovics Tibornak, amiért bohócnak nevezte őket egy tévéműsorban, és azt mondta, hogy a könyveiket a kormány vásárolja fel; a Népszabadságnak nyolcszázötvenezer forintja bánta, hogy egy Kulcsár Attiláról és a brókerbotrányról szóló cikk illusztrációjaként mások mellett Áder János fényképét is közölte, valamint azt a kérdést tette fel az írásban, hogy „miért kért Kulcsár politikai védelmet Ádertől?”, és a cikk azt az állítást is tartalmazta, hogy Kulcsár telefonhívását tekintélyes politikusok azonnal fogadták. De említhetjük Agárdi Péter esetét is, akinek ötszázezer forintjába került az a két, a közrádió elnöke és alelnöke számára jelentős érdeksérelmet okozó kijelentés, melyek szerint Hollós János és Kondor Katalin esetében „a szakszerűtlen és egyoldalú miniszterelnöki interjúk jutalma volt az elnöki és alelnöki kinevezésük”, valamint hogy a rádió vezetői „újabb és újabb tehetséges és piacképes munkatársakat késztetnek távozásra, olykor alig leplezett politikai okokból vagy kicsinyes bosszúból”. Az e perekben születet ítéletek szerint az előbb idézett állítások mindegyike jelentős érdeksérelmet okozott az érintetteknek, ám az LB szerint ugyanez a „társait hóhérkézre juttató” kitételről nem állapítható meg.

2005. július 7-én diadalittas tudósításban hozta a Magyar Nemzet az ország tudomására, hogy lemondott a Fővárosi Bíróság titkársásának vezetői tisztségéről Cserni János, és a lap glosszaírójának örömébe csupán azért vegyült üröm, mert teljesen nem sikerült kinyírni Csernit, hiszen „Rossz hír, hogy bíróként ezentúl is üzemel majd”.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 38. szám