Forrás: Magyar Hírlapdr. Del Medico Imre, Budapest
Tetszéssel olvastam a szerdai számban az elhunyt Simon Wiesenthal emlékének szentelt összeállítást. Megérdemelte a két teljes oldalt. Méltatói azt tartják legnagyobb érdemének, kutatómunkája legnagyobb eredményének, hogy kézre kerültek olyan „nagyvadak”, mint Adolf Eichmann, Franz Stangl, Klaus Barbie. Éppen ebből az érdeméből származik egy másik eredmény, amiről kevés szó esik – ha esik egyáltalán -, holott fontos. Az 1945 óta eltelt hatvan évben sehol a világon nem érezhették magukat biztonságban azok, akik részt vettek az emberirtásban. Mindegyiket nem lehetett kézre keríteni, de közülük azok, akik túlélték a háborút, egy életen át retteghettek: mikor csapnak le rájuk. Ma már valóban csak a matuzsálemi korúak vannak életben közülük, de minél tovább élnek, annál tovább félhetnek. Úgy, ahogy az általuk üldözött ellenállók, zsidók, cigányok féltek tőlük.
Ismeretes, hogy a háború után felnőtt nemzedékek vajmi keveset tudnak a holokausztról. Wiesenthal halála alkalmat ad arra, hogy Magyarországon is kiadják A gyilkosok köztünk járnak című művét. A hallatlanul izgalmas kötet kisebb-nagyobb történeteket tartalmaz. Néhány példányt mintegy harminc évvel ezelőtt a magyar-román könyvkiadási egyezmény keretében nálunk is forgalomba hoztak – zömét Romániában forgalmazták -, de főként könyvtárakba került. Javaslom, hogy itt is adják ki.
