Forrás: NOL

Solymosi Frigyes, 2005. szeptember 13. 00:00

Aligha tagadható, hogy a társadalom kettészakadásáért, a hihetetlen belpolitikai feszültségért, a közéleti hangnem romlásáért – a politikusok át nem gondolt megszólalásain kívül – elsősorban a különböző sajtótermékekben megjelent acsarkodó írások a felelősek.

Ebben az acsarkodásban a rendszerváltozás óta mindkét oldal militáns (!) tollforgatói aktívan részt vettek, hozzájárulásuk arányát aligha lehet – és nem is érdemes – megállapítani. Ebben az egymást minősítő versenyben nincsenek győztesek, csak vesztesek. A társadalom joggal várja el az értelmiségtől, hogy szakmai tekintélyét – ha van – latba vetve tegyen valamit az emberi önérzetet sértő megnyilvánulások ellen. Ez volt a szándéka a Profeszszorok Batthyány Körének (PBK) is, amikor a Szent István-tervben külön fejezetet szentelt a médiával kapcsolatos véleményének. A professzorok törekvései meglehetősen élénk visszhangot és nem kevés ellenérzést váltottak ki a baloldali sajtóban. Ezek közül nem érdemes foglalkozni azokkal a minősítésekkel, amelyekben a PBK-t „vén hülyék társaságának” nevezik, mentálhigiénés problémákat említenek, és a nemzetközileg is elismert eredményt felmutató tudósokat alkalmatlannak tartják arra, hogy az ország gondjaihoz hozzászóljanak, s egyáltalán bármiféle javaslatot tegyenek. Mindenképpen érdemes azonban elmélkedni Révész Sándornak a Népszabadságban (augusztus 15.), valamint Mester Ákosnak a 168 órában (augusztus 25.) megjelent cikkében felvetett gondolatokról.

Abban Révész Sándornak alighanem igaza van, hogy a baloldali sajtó lényegesen nyitottabb, és szép számmal jelennek meg lapjaikban saját politikusaikat, programjaikat is kritizáló írások. Ugyanakkor a jobboldali orgánumokban összehasonlíthatatlanul kevesebb a kritikai hangvétel. Nézetem szerint ennek történelmi okai vannak – melynek kifejtése egy külön tanulmányt igényelne -, és nem lehet egyedül a baloldali média túlsúlyával magyarázni. Ismerve a jelenlegi hazai közéleti, politika helyzetet, a megosztottságot, valóban nehéz elképzelni egy olyan pártoktól független testületet, amely képes lenne többségi döntéssel értékelni a sajtó munkáját, nem beszélve bármiféle szankció alkalmazásáról. Egyetértve Mester Ákossal, azt sem hiszem, hogy valamilyen tudóstestületnek kellene „sajtóbogarazásba” kezdenie. Ettől függetlenül számomra érthetetlen, hogy a nagy szabadságot élvező, a társadalom és a politika viszszásságait feltáró média, amelynek egyes kiadványaiban szabad teret kaphat mások kritikán aluli minősítése, megalázása, agyagba döngölése, ocsmány jelzők használata, miért vonja meg a társadalomtól, a civil szervezetektől azt a jogot, hogy valamilyen módon az ő munkájukat is véleményezze. Engem nem vigasztal a Magyar Narancs idézett „kiegyensúlyozottsága”, amikor egy szerkesztőségi cikkben mindenkinek egyenlő esélye van arra, hogy „hülye és szar vagy valami ilyesmi legyen”. A jelenlegi trendet figyelembe véve lassan eljutunk oda, hogy ezek a jelzők már a lapok címlapjaira kerülnek, és a nagyobb hatás (!) kedvéért minden publicisztikának, politikusok megszólalásainak lényeges részét fogják képezni.

A teljesség kedvéért megemlítem, hogy a konzervatív értelmiségnek nem ez az első lépése a média hangnemének megváltoztatása érdekében. Utalok itt a Nemzeti Körnek Orbán Viktorhoz írott és a Magyar Hírlapnál kiszivárgott levelére, amelyet a kör nevében Jávor Béla, O”sváth György és Pálinkás József jegyzett. A jobboldali sajtót ért kritika miatt a Nemzeti Kör tagjait igaztalan támadások érték, amelyekért azután a megtámadottak a bíróságon nyertek elégtételt. Emlékeztetnem kell a Heti Válaszban 2003-ban lefolyt, több hétig tartó vitára is. Jómagam is „áldozata” vagyok ennek a törekvésnek. Ezzel kapcsolatos írásaimért mindkét oldalról megkaptam a magamét. Azért némi eredményt is elkönyvelhetünk, hiszen a jobboldali hetilap publicistája a Népszabadságban (2004. augusztus 26.) megjelent cikkem óta ellenfeleit már nem minősíti az ott összegyűjtött – és az emberi méltóságot mélyen sértő – jelzőkkel. Ha már itt tartunk, azért (halkan) megkérdezem, hogy a baloldali értelmiségiek különböző társulásai tettek-e hasonló erőfeszítéseket a saját médiájukban található gyűlölködő hangnem ellen? Remélhetően nem gondolják, hogy náluk minden rendben volt és rendben van.

A durva minősítések azonban nemcsak a PBK tagjait, hanem a baloldal politikusait, jeles újságíróit is zavarja. Nem régen a Klub Rádióban Bolgár György fölháborodva kérdezett meg arról: mit szólok ahhoz, hogy a jobboldali napilap egyik vezető munkatársa a miniszterelnököt hülyének titulálta? Azt viszont senki nem kérdezte meg, mi a véleményem arról, hogy az Index munkatársa a PBK-t „en bloc” „vén hülyék tanácsának” nevezte. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy liberális értelmiségiek minden évben kiadnak egy Antiszemita közbeszéd Magyarországon című kötetet, amelyben magyarul és angolul ismertetik az antiszemita jellegű írásokat. A cél feltehetően az, hogy a nyilvánosság előtt szégyenpadra ültessék a szerzőket, és ezzel is visszafogják az ilyen természetű megnyilvánulásokat. Nem hiszem, hogy emiatt sérült volna a sajtó szabadsága. Miért ne lehetne ugyanezt vagy ehhez hasonlót a mérsékelt jobb- és baloldali értelmiségieknek megtenniük? Vagy követve a Magyar Hírlapot – melynek hasábjain Majtényi László korábbi adatvédelmi biztos időről időre összeveti a lap újságírói gyakorlatát az általánosan elfogadott szakmai és etikai normákkal – miért ne lehetne erre a feladatra néhány jeles médiaszakértőt felkérni? Miért lenne mindezeknél a megoldásoknál jobb a semmittevés, a jelenlegi gyakorlat elfogadása?

Vallom, hogy a magyar társadalom túlnyomó többsége nem vevő az alpári, indulatos hangvételre, és hibás az a politikai nézet, hogy az ilyen szóhasználattal a pártok szavazatokat tudnak szerezni. A szélsőséges megnyilvánulások rontják a közhangulatot, ellentéteket szítanak az emberek között, gyűlölködésre ösztönöznek, fölösleges, jobbra fordítható energiákat fölemésztő, belső csatározásokat indukálnak, és az országban valóságos hadiállapotot teremtenek. Ennek a demokráciához semmi köze, és erre a magyar társadalomnak nincs szüksége.

A szerző akadémikus, a Profeszszorok Batthyány Körének tagja