Forrás: Magyar Hírlap

Miért nem remélhetnek a palesztinok más megoldást helyzetükre, mint a tárgyalásokat Izraellel

A zsidó telepesek, mint láttuk, nem éppen a saját akaratukból távoztak a gázai övezetből. A fájdalmas aktusról azonban Izrael önként döntött, és ez a lépés nemzetközi jogi szempontból nagy jelentőségű volt. Izrael ugyanis Gáza esetében szakított azzal az 1967 óta fenntartott álláspontjával, amely szerint a hatnapos háborúban elfoglalt területek további sorsáról és azok határairól kizárólag a vele folytatott tárgyalásokon kell megállapodni. A kivonulásról nem állapodott meg senkivel, sem a terület felett régebben főhatalmat gyakorló Egyiptommal, sem a palesztin szervezetekkel. Nem alku jött létre, Ariel Saron a kivonulásért semmit sem kért, és semmit sem kapott.

A palesztin vezetők Gáza kiürítése után diadalmasan jelentették ki, hogy nemsokára Kelet-Jeruzsálem és a Jordán folyó nyugati partja következik, hogy e három területen megalakulhasson az önálló palesztin állam. Ezek szerint Izrael nemsokára önként távozna Júdeából és Szamariából, sőt Kelet-Jeruzsálemből is? Gáza lenne az a jogi precedens, amelyre a palesztinok ezentúl mindig hivatkozhatnának?

Nemzetközileg elismert határok nélkül

Hivatkozni persze mindenre lehet, a jogi helyzet azonban úgy fest, hogy Izraelnek valójában nincsenek mindenütt nemzetközileg elismert határai.

Izrael első határait – elvben és nagy vonalakban – az ENSZ-közgyűlés jelölte ki 1947-ben, amikor a volt brit mandátumterület, Palesztina felosztására tett ajánlást. Ezek azonban csak rövid ideig voltak relevánsak, mert a zsidó államot a következő esztendőben, már megalakulása napján megtámadták arab szomszédai. Az összecsapások 1949-ben fejeződtek be azzal, hogy a szemben álló erők kötelezettséget vállaltak a köztük húzódó fegyverszüneti vonal tiszteletben tartására. A nemzetközi közösség előbb-utóbb ezt a vonalat kezdte Izrael határának tekinteni, jóllehet a fegyverszüneti vonal által behatárolt terület jóval nagyobb volt, mint amekkorát a közgyűlési ajánlás tartalmazott. 1949 és 1967 között valóban ez a fegyverszüneti vonal szolgált határként. Jogilag azonban ezt senki sem véglegesítette, már csak azért sem, mert a zsidó államnak nem volt kivel megállapodnia. Az első évtizedekben ugyanis a szomszédos arab államok egyike sem ismerte el Izraelt, sőt deklaráltan a megsemmisítésére készült. A hatnapos háborúban aztán Izrael elfoglalta a nyugati partot, a Gázai övezetet, a Sínai-félszigetet és a Golán-fennsíkot, amivel új helyzetet teremtett.

A különalku mint

megoldás

Ekkor a nemzetközi közösség úgy foglalt állást, hogy a fegyverszüneti vonal a tizennyolc év folyamán Izrael végleges határává változott. A Biztonsági Tanács sokat emlegetett 242. számú határozatában nem kötelezte ugyan Izraelt az említett térségekből való távozásra, de megszállt területekként említette őket. Ezt később a Közel-Keletről szóló szinte valamennyi határozatában megismételte. Ezzel az 1967-es okkupációt közvetett módon jogellenesnek minősítette.

Izrael ekkor jelentette ki, hogy szomszédaival bármikor kész megállapodni a közöttük húzódó határokról, a megállapodások megkötéséig azonban nem tekinti véglegeseknek őket. Ez a filozófia először 1979-ben öltött testet, amikor a zsidó állam amerikai közvetítéssel békeszerződést kötött Egyiptommal. Kairó ekkor a Sínai-félsziget visszaadásának fejében elismerte az izraeli államot. A két ország között véglegessé vált a fegyverszüneti vonal alkotta határ, leszámítva a Gázai övezetet, amely Izrael ellenőrzése alatt maradt. Egy második békeszerződést 1994-ben Jordániával sikerült tető alá hozni, anélkül azonban, hogy a felek megállapodtak volna a nyugati partról. Arról ugyanis Amman a jövendő palesztin állam javára már 1989-ben lemondott.

Izraelnek tehát a nyugati part státusáról és határairól „89 után nem Jordániával, hanem palesztin politikusokkal kellett volna megállapodnia. Erre azonban az utóbbiak, mint később kiderült, nem voltak igazán készek. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy időközben Izrael – a nemzetközi közösség által szintén jogellenesnek tekintett módon – nagyobb zsidó településeket létesített a nyugati parton, továbbá Jeruzsálem keleti részében és a Gázai övezetben. Egy ideig úgy látszott, hogy a kilencvenes évek elején elkezdődött oslói békefolyamat megoldást hoz. Ennek keretében Izrael és a Palesztin Felszabadítási Szervezet 1994-ben kölcsönösen elismerte egymást. Ezután kettőjük megállapodása alapján a zsidó állam teljesen vagy részben a PFSZ kezébe adta számos palesztin település igazgatását. Arafat azonban 2000-ben nem volt hajlandó megkötni a vitatott területek végső státusáról Camp Davidben, Clinton elnök közvetítésével kötendő egyezményt, és intifádát indított Izrael ellen.

Újabb konfliktust okozott az Izrael által épített biztonsági kerítés, illetve fal is, amelyet a hágai Nemzetközi Bíróság egy tanácsadó véleményében jogellenesnek nevezett. A bíróság azzal indokolta álláspontját, hogy a kerítés/fal nem követi a fegyverszüneti vonalat, és gyakorlatilag Izraelhez csatol több zsidó települést. A vélemény azonban szakmailag igen gyenge volt. Azt pedig nem mondta meg, hogy Izrael hogyan védekezzen másként az akkoriban mindennapossá váló öngyilkos terrortámadások ellen.

Jogi helyett

politikai döntés

Ebből a történetből arra lehet következtetni, hogy a gázai kivonulásból nem lesz jogi precedens. Izrael a kiürítéssel nem annyira jogi, mint inkább politikai döntést hozott. A zsidó állam nem kényszerül – és nem is kényszeríthető – a teljes nyugati part átadására, hiszen erről kizárólag a Biztonsági Tanács hozhatott volna kötelező erejű döntést. Ágy aztán továbbra is az egymással szomszédos országok megállapodásán múlik, hogy mit tekintenek végleges határvonalnak. Ebben az értelemben tehát a Közel-Keleten a helyzet változatlan: a Palesztin Hatóságnak nincs más választása, mint tárgyalnia Izraellel.

Valki László

nemzetközi jogász