Forrás: ÉS

Molnár Ákos (Budapest, 1895 – Budapest, 1945)

Az író (az ember) kétszer hal meg – amikor eltávozik e földről, s amikor elfelejtik. S hasonlóképp kétszer születik meg: amikor a világra jött, s ha újra felfedezik. Molnár Ákos legalább kétszer halt meg. Vajon sikerül-e másodszor is megszületnie? E kétely okán sem kerülhető meg halálai megidézése. Hiszen a főnixmadár is a valóságból – hamvaiból születik újjá.

Életéről, a második halál eredményeképp, igen keveset tudunk. Pedig olyan alkotóról van szó, aki csak 60 éve hagyta el az árnyékvilágot, s kurta élete során jelentős életművet, öt regényt és három novelláskötetet írt. A könyvek jó kiadóknál jelentek meg (Genius, Dante, Tabor), s a novellák egy része a Nyugatban látott napvilágot. A recepciójukat neves szerzők látták el – sok más mellett: Komlós Aladár, Kardos László, Szerb Antal, Schöpflin Aladár, Németh Andor, Benedek Marcell, Bodor Aladár, Illyés Gyula, Lesznai Anna, Radnóti Miklós, Hatvany Bertalan, Devecseri Gábor, Karinthy Frigyes. Legtöbbje szintén a Nyugatban, a Tollban, a Korunkban, a Válaszban, a Szocializmusban, a Protestáns Szemlében, a Népszavában, a Szép Szóban jelent meg, s csak két utolsó regényét szemlézték a zsidó (felekezeti?) sajtóban (Libanon, Múlt és Jövő). E fórumok felölelték a progresszív vagy liberális kulturális tér egészét. Maguk az írások szinte kivétel nélkül elismerőek. Amikor bántó kritika jelent meg A hitehagyottról (1937), maga Karinthy Frigyes ragadott tollat, hogy a szerzőt megvédje, s kipellengérezze a kritikust és szempontjait a maga szarkasztikus humorával (Nyugat, 1938).

Nemcsak az ismeretlenség okozza ezt a második halált, de az elemek hiánya is, amiből utólag fel lehetne építeni a jelentős és jól reflektált életmű szerzőjének portréját. Egy interjú maradt csak ránk (Literatura, 1929. 9.), s egy öccsével készült beszélgetés (Szivárvány, 1946. 19. sz.) A Petőfi Irodalmi Múzeum néhány levelét őrzi, nem maradtak fenn kiadatlan kéziratok, naplók, jegyzetek, noha a halálát közvetlenül megelőző órákban is írt. Különösen az utolsó, a Szabadulás (1941) című regényének a kéziratát lenne jó meglelni, Komlós Aladártól tudjuk, a cenzúra alaposan tönkretette ezt a megnyírbáltságában is jelentős regényt.

Molnár Ákos hegedűművésznek készült, de az I. világháborúban elvesztette a jobb karját, s ezért volt kénytelen pályát módosítani. A muzsikusháttér több novellája témáját is befolyásolta, A császár dajkája (1935) bécsi jeleneteit, a Tizenkét lépés (1933) hőseinek nemcsak a műveltségi rétegét jellemzi, de a klasszikus zene a médiuma a két értelmiségi intellektuális/szerelmi kapcsolatának is. A muzsikusi indulás stílusa finom érzékenységét is áthatja. S nemkülönben figurái sokszínű, színes jellemrajzát. A rendszeresen koncertező muzsikus készsége ez, akinek minden este más és más karakterű szerző zenéjét kell úgy megszólaltatnia, hogy az interpretáció során a komponisták jellemeit is újrateremtse.

Az író fizikai halála 1945. február 7-én következett be Budapesten. A halál módja, amelyet az öccsével készült interjúból ismerünk, olyan több évszázados történelmi örvény mélyeit érzékelteti, mely vak és pusztító erejének eredőit éppen az író próbálta feltárni. “Október 15-én a házparancsnok rájuk zárta az ajtót. “Megszűnt a kivételezés, további intézkedésig, itt maradnak.” Pár nap múlva, mikor új rendelet jelent meg, hogy a kivételezettség egyelőre újra érvényben marad, kinyitották az ajtójukat. Nem mozdultak. Nem szöktek. Ott maradtak.

1945. február 7-én egy magyar SS levitte őket egy földszinti lakásba. A felesége önként jelentkezett: osztozni akart a férje sorsában, őt is levitték. Egy napig voltak ott bezárva. A lakók látták az ablakon keresztül, hogy egymás mellett ültek egész nap, nem sírtak, nem remegtek. Ákos egész éjszaka írt. Másnap a Déli vasút mellé vitték őket. Tersánszky Józsi Jenő ismerte fel szétroncsolt fejű hulláikat.” Miért volt oly fontos, hogy a rokkant és gyermektelen író ne élhesse meg a következő hetet? Az életet. Szociográfiai-történelmi és pszichológiai tanulság is lenne megismerkedni az elkövetők hátterével és indítékaival. Az interjú így folytatódott: “Hát nem volt egy ember, aki felkeresse a gyilkosokat? Gyere vissza még egy percre, mondja Molnár György és elővesz a fiókjából egy összehajtott papirost. Olvasd! Szabályszerűen megírt feljelentés-másolat remeg a kezemben. Pontos névvel, lakcímmel, különös ismertetővel az a magyar SS, a két besúgó és a viciné, a házi pribék. Mindegyikről megírva, hogy hol található…

– Nem értem – nézek rá.

– Én sem – feleli rezignáltan. Három ilyen feljelentés fut a pesti rendőrségen. Az egyiket Tersánszky tette meg 1945 februárjában, egy másikat Sárika, Tersánszky felesége, a harmadikat 1945. június 18-án én… Semmi intézkedés nem történt.”

Ez utóbbi körülmény már a második halál magyarázatához közelít. Az író vagy a magyar zsidóság miért, milyen sokféle ideológiai, gazdasági és érzelmi tudat alatt szántatott ki a magyar televényből? Erre szolgáltat pontos, mert irracionális adatot az egyébként leitmotív halál ideje és módja. (Radnóti Miklós, Kemény Simon is hasonló halált halt, Nagy Zoltánt már a felszabadulás után, július 4-én terítette le egy bujkáló nyilas golyója.)

Molnár Ákos mindkét történelmi regénye, A császár dajkája és A hitehagyott a magyar nemesség és parasztság olyan küzdelmét állította a központba, amelyben a magyar nép egészét juttatta abba a már Széchenyi által is felismert végzetes legyengülésbe, amiből a túlélést Ady már csak a zsidósággal történő új néppé átváltozásban látta: “Itt két fajtátlan, s egyformán idegen fajta szeretkezik egymással… A már megcsinált kultúrák lemásolt zeneszerszámaival foglalt itt helyet a zsidóság. S mi, akik magyaroknak nevezzük magunkat, gyűlölve, vágyva ropjuk a szerelmi táncot. Itt egymást fojtogatva a szerelemtől, vagy új népet produkálunk, vagy pedig utánunk az özönvíz.” (Korrobori, 1917) Molnár kor- és sorstársa, Pap Károly ezt a folyamatot folyamatos “öngyilkosságnak” írta le. (Zsidó sebek és bűnök, 1935)

A császár dajkája a magyar és a nemzetiségi jobbágyság embertelen, állati: a népből, kultúrából, s bizonyos szempontból: az emberi fajból kizárásának folyamatát és gyakorlatát érzékíti meg. A főszereplő, Varga Katalin a magyar jobbágy szenvedésén enyhíteni, a román bányász sorsán javítani kívánó, s értük messianisztikus, forradalmi harcba bocsátkozó kisnemes asszony. Az író e kétfelé érző-élő osztálynak a médiumán jeleníti meg a roppant társadalmi deficitet (polgárság-, nemzetiközéposztály-hiányt), amely a magyar történelem következetes öngyilkossága eredményeként alakult ki.

A hitehagyott még mélyebbre ereszkedik le a történelmi időben, s nemcsak az egykor valóban élt történelmi személy a regény meghatározó szereplője, de maga a budai (középkori) zsidó nép/közösség is mint kollektívum.

A regény kerete az a kor- és sorsfordulópont, amikor Magyarország viszszasüllyedt eredendő sorsához, hiszen Mátyás ígéretes, Nyugat-Európát (Európát) megközelítő reneszánsza után sem tudott megszabadulni fogantatása regresszív emlékétől. Dózsa levert seregeinek “haza helyett földi poklot” nyújtó Werbőczy Hármaskönyvvel kijelölte a magyarság sorsát – 1944-ig. Az “öngyilkos” sors Mohácsban testesült meg. Ez az ütközet nemcsak a magyar függetlenség elvesztése (“hős vértől piroslik…”), de inkább a magyar “öngyilkosság” szimbólum jelentésű billogja (“Nekünk Mohács kell!”). Szerencsés Imre aktualizálásánál találóbb kort, történelmi szituációt s azt megtestesítő drámai hőst keresve sem lehetett volna találni, hogy bevilágítson a katasztrófája küszöbére érkező zsidóság sorsába. A regényt a II. világháború előestéjén akár konkrét figyelmeztetésnek is fel lehetett volna fogni. S noha az író az utószóban azt játszotta, hogy – “Regényemben igyekeztem elkerülni minden jelenkori vonatkozást” – ezt sem akkori, sem mai olvasói nem vehetik komolyan. “A Szerencsés Imrék éppoly kevéssé halnak meg, mint a könyv züllött, önző urai. Ismerjük ezt a típust, ismerjük a köznemesből lett országos hatalmasságokat is, akiknek önzése, kapzsisága romlásba dönt egy országot, hogy aztán a zsidót állítsa egyedüli bűnbaknak a felbőszült nép elé. Ismerjük a törtető zsidót is, aki úszik az árral, vagy inkább hiába próbál azzal úszni… Bizonyára könnyű volna a könyvbe belemagyarázni, hogy Szerencsés Imre minden cselekedetének az inferioritás érzete az okozója. Ám úgy hisszük, hogy a szerző mást, többet akart mondani. Többet: olyasmit, ami a mához is szól. Lesznek sokan, akik meg fogják érteni mondanivalóit” – írta Hatvany Bertalan. (Szép Szó, 1937. V.)

A regény a mohácsi csata nyitóképével zárul. Egy olyan történet kezdetével, amelynek a vége és iránya közismert. A vértől, kínüvöltéstől, indulatoktól telített, s a nemzetközivé táguló történelmi mozgástérben hogyan állja meg helyét a zsidó? Az egyén és a közösség. Bukásra és pusztulásra ítéltetett. Ezt láttatni könnyebb volt a Mohácshoz vezető folyamatban, mint abban, amelyben a regény megszületett. A zsidó út, kiút, szabadulás (ez Molnár Ákos utolsó könyvének címe is) egyedül az erkölcsi tartásba és hűségbe kapaszkodhatott – ahogy ez volt a zsidóság, a népek történetében oly kivételes történetének záloga. A kor, amelyben a regény írója és olvasói szembenéztek a narratívával, amely hatványozott mértékben készült megismételni magát. Szerencsés Imre a halálos ágyán meg(vissza)tért a zsidósághoz – családjához és népéhez. A bármilyen késői, de mégis visszatérés volt a regény üzenete és igazsága. És vigasztalása – hiszen az egészségre káros magyar életben (“öngyilkosságban”) való egészséges részvételre megoldást, választ azóta sem leltünk.

Molnár Ákos indulása, novelláskötetei, valamint első regénye, a Végre egy jó házasság (1929) az egy nemzedékkel előbb indult folyamathoz kapcsolódik, amelyben a frissen kialakuló, budapesti polgárság életének anyagából formáltak irodalmat (Bródy Sándor, Kóbor Tamás, Szomory Dezső és mások). A második nemzedékhez tartozó Zsolt Bélához, Szép Ernőhöz hasonlóan a kispolgári világ ábrázolása volt Molnár Ákos specialitása. Figuráinak mozgását és viszonyait nemcsak a műveltség, a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely jellemzi, hanem ama “érzéki-erotikus” vágy hajtóereje is, amely a nagyvárosban könnyebben feszítette szét a meghatározott sorsba születés kereteit.

A Tizenkét lépés főszereplője maga a szexualitás. A megpányvázhatatlan vágy, amely áttöri a szereplők társadalmi, kultúrában kijelölt korlátait, ha csak egy tragikus robbanásban is. A cselédlány-toposz okán Kosztolányi Édes Annájának párja. Az alacsony osztályból származó lány ebben a regényben is a “vágy titokzatos tárgya”. A témát már az első novelláskötetének Tragédia című remek elbeszélése is megelőlegezi. Itt a szinte a “kultúrához” tartozóan a cselédlányt leigázó, használó szexuális kapcsolatot (az úr-szolga feudális viszony érzéki-erotikus meghosszabbítását) a maga szociális környezetében ábrázolja. Azonban egy szokatlan csavarral – ami a toposznak rendkívüli drámai lehetőséget nyújt – nem az “úr”, hanem a pária vágyának a visszautasítása kergeti a cselédlányt az öngyilkosságba.

A Tizenkét lépés is egy olyan szerelmi háromszög (vagy négyszög) drámája, ahol a cselédlány elemi vágya, majd a láthatatlan, tapinthatatlan, de elektromos úton mégis lángra kapott viszonvágy mozgatja a történetet – s nyújtja a vergődő s a férfi gyötrődésében a vágy természetének a leírását és elemzését. A kibírhatatlan vívódás nemcsak a társadalmi osztályok közti különbségből adódik, hanem a másik szerelem szolid értékeiből is. A “fej”, az ész szerelme, az azonos kultúrák, műveltségek között bomlik ki, amely épp a másik, a megmagyarázhatatlan elemi (állati) vágy be nem teljesülése folytán törik szét. (Legtalálóbban megérzékítve, az európai kultúra bölcsője, az olaszországi nászút díszletei között.)

A legjobb molnári (ferenci és ákosi) dramaturgiával felépített regény erényeit a korabeli kritikák is elismerően nyugtázták, csak az előtt álltak értetlenül, hogy miért volt az írónak arra szüksége, hogy a történetet a harmincas évek Berlinjébe helyezze? Hiszen ezt a drámát a világ bármelyik pontján ugyanazok az erők mozgatják.

Az író és témája fejlődésében ez lehetett a pont, ahol azt kívánta kikísérletezni, hogy maguk a puszta szenvedélyek milyen irracionális cselekedetekbe sodorják hordozóikat, hogyan veszik birtokba életüket, s nem kívánt törődni a társadalmi meghatározottságaikkal. Ebben a rejtett, eltolt- és fojtott helyszínválasztásában nyer különös értelmet maga a cselédlány figura. Ez az igen sok színnel megfestett, vonzó, de durva, derűs, delejes, roppant fizikai, s lelkierejű, már-már félkegyelmű hősnő. A gazdái ágyától tizenkét lépésre fekvő cselédszoba ágya, amelynek puszta létezése lebírja a társadalmilag fölötte állók életét és ösztöneit.

Ez a faluról feljött parasztlány figura Molnár Ákos történelmi regényei parasztjaival, mint a társadalom talapzatát képező őserővel tart rokonságot. Az entitással, amellyel a magyar zsidó is leginkább összeélt. Akinek az alakja megtestesítette az “e táj” iránti irracionális és persze kielégíthetetlen, tragikus vonzalmát. A testet, amellyel egyesülve éltében és holtában hazát lelhet és megnyugodhat. (A szexuális kielégülés ennek az állapotnak az elérésére törekszik.) Megtestesíti a legmagasabb intellektusú, mert szavakon, eszméken, kultúrákon felül álló nyelven elbeszélt beteljesedés iránti vágyát a haza, az otthon iránt, amely “titok, északfok, idegenség, fenség”-ként maradt előtte meghódíthatatlan – bármeddig is élt, él mellette, fölötte, közte -, de sohasem kielégülten vele eggyé válva: benne.

A Múlt és Jövő Kiadó – Pap Károly életműkiadásához hasonlóan – szeretné feltámasztani ezt az írót, s ismét becsatlakoztatni a magyar és a nemzetközi irodalomba. Ezért Molnár Ákos Válogatott Művei címen sorozatot indít, amelynek első két, egyszerre megjelenő darabja A hitehagyott és a Tizenkét lépés.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 34. szám

Comments are closed.