Forrás: ÉS

Keresztesi József

Kádár és korunk

Követési távolság

György Péter: Kádár köpönyege. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2005. 293 oldal, 2990 Ft

Szigorú értelemben véve az „örökség” nem más, mint a múlt darabja. Ránk hagyták, azt kezdünk vele, amit tudunk. Használhatjuk, élvezhetjük, el is kótyavetyélhetjük akár. Ebben az értelemben, azt hiszem, ki lehet mondani, hogy a Kádár-korszaknak még nincs öröksége. Ez a korszak nem a múlt egy meghatározott rétege, amelyet szabadon felhasználhatunk vagy félretehetünk, hanem ma is érvényes mentalitástörténeti-kulturális koordinátánk. Eleven és működő hagyomány, s így a gondolkodásunkra gyakorolt hatása nem választás kérdése. Ezért van, hogy a Kádár-korszak bármiféle vizsgálata sajátos módon kettős téttel bír: egyfelől történeti stúdium, másfelől önmagunk leírása is. Ha jól látom, pontosan erre a dilemmára utal a kötetcím, illetve a bevezető találó megjegyzése: „Az önantropológia leírásához meg kell találnunk a Kádár-korszak vizsgálatához szükséges nyelvet.”

Az előszóban György Péter „a kultúratudományok és a művészettörténet-esztétika szemléletmódjai között helyét kereső” szerzőként határozza meg magát. S valóban, az írásokban a műalkotások, illetve művészeti terek (múzeumok) értelmezése szorosan egybefonódik a társadalomtudományos belátásokkal: a szerzőt elsősorban művészet és társadalom közös kontextusa érdekli. A kötet négy részre oszlik. Az első egyetlen nagy tanulmányt tartalmaz, a címadó Kádár köpönyegét, a második a holokauszt és az emlékezetpolitika kérdéseit járja körül, míg a harmadik a magyar neoavantgárd témájával indít, majd voltaképpen átúszik a negyedik részbe, a kortárs művészet és a múzeum kérdésköréhez.

Ez a felépítés némileg megbontja a könyv egységét. Az olvasó, aki a kötet vezérfonalának a Kádár-rendszer antropológiai vizsgálatát tekinti – amire, szó mi szó, a kötetcím és a címlap egyaránt erős ígéretet tesz -, kénytelen belátni, hogy valahol a középtájon túl már nem erről szólnak a szövegek. A Kádár köpönyege titkos vonalvezetője ugyanis az emlékezetpolitika, ennek kiemelten fontos tere pedig a múzeum, lévén a társadalmi emlékezet intézményesített közegeként az emlékezetpolitika egyik legfontosabb médiuma. Az emlékezetpolitika kérdésköre tágabb elméleti kérdés a Kádár-korszak recepciójánál, ugyanakkor a könyv harmadik harmadában szereplő írások gyakran lazább szövésű, kisebb lélegzetű munkák. S noha a velünk élő Kádár-kor és az emlékezetpolitika szoros összefüggése egyértelmű, a Kádár köpönyege kötet mint komponált egész mégsem szerveződik szigorúan a Kádár-kor vizsgálatának kérdései köré – akkor sem, ha a legnagyobb súlyt az első szövegre, a nagy lélegzetű és tág látókörű címadó tanulmányra helyezi.

Ez a tanulmány voltaképpen Bernáth Aurél Munkásállam című freskójának a kommentárja. György Péter meglátása szerint a kép a Kádár-kor „hiteles és igaz önarcképe”, melynek elemzése során felfejthetők a korszak antropológiai önképének legfontosabb jellemzői. Ez az önkép pedig modern önkép: a Kádár-kor modernizmusának leírása a tanulmány (sőt, a kötet) sarokpontja. Eszerint mind a nyugati demokráciák, mind a létező szocializmus eszmei alapja a felvilágosult modernizmus, az (elvileg) szabad identitásválasztás – szemben a nemzetiszocializmus faji determinációra építő, törzsi jellegű felépítésével. Mindebből kiindulva György Péter meggyőzően érvel az antifasiszta minimum érvényessége mellett: „Amikor a kapitalizmus és a kommunizmus koalíciója győzött a nácizmus felett, akkor a modernitás felé vezető utak világszerte nyitva maradtak.” A modernista, indetermináción alapuló antropológia és a faji alapú náci antropológia között ugyanis élesebb választóvonal húzódik, mint a második világháború után felálló világrendszer két pólusa között.

Mindez természetesen nem menti a szocializmus elviselhetetlen társadalmi gyakorlatát. A Kádár-kor modernizmusa ellentmondásos modernizmus volt, véleményem szerint elsősorban azért, mert nem építhette magába a korrekció mechanizmusait, aminek az előföltétele a diszfunkcionalitás felismerése és elismerése, megfogalmazása lett volna. Ez eleve lehetetlennek bizonyult, mivel (attól az apróságtól eltekintve, hogy egyetlen diktatúrának sem szokása megteremteni a saját alapjaira vonatkozó kritika keretfeltételeit) a rendszer történetileg hazugságra épült: „Az antropológiai modernitás kétségbevonhatatlan pozitivitása mellett a „Kádár-rendszer emberei” olyan társadalmi szerződés szerint voltak kénytelenek élni, amelynek minden résztvevője folyamatosan tudta önmagáról és mindenki másról is, hogy csal.” Ezért találtam túlzottnak a szerző meglátását, miszerint az indetermináció antropológiája, mely a Kádár-rendszer fontos jellemzője volt, 1989 után visszavonattatott „részben a gyakorlat, részben a parlamenti pártok egy részének az ideológiája esetében”. A Köztársaság antropológiai önképe és társadalmi gyakorlata között ugyanis nem áll fenn élesebb ellentmondás, mint a Kádár-kor esetén – ami persze, meglehet, önmagában nem túl nagy vigasz.

Az indetermináció elve a Kádár-kor gyakorlatában szintén számos esetben sérült (létezett társadalmi diszkrimináció, az elit származási tagjai előnyöket élveztek stb.), ám ami még fontosabb, hiányoztak mindezen problémák megtárgyalhatóságának a föltételei. A kádári aranykornak, az élhetőség és az elzárt szűkösség együttesének a záloga a történeti tudat iránti immunitás. Ahogy György Péter is megjegyzi, a Kádár-kori puha diktatúrába oltott modernitás sikere a történelmi múltra és a politikai legitimitásra vonatkozó kérdések száműzése – különös tekintettel 1956-ra. Mindez, úgy gondolom, újabb feladatot jelöl ki a korszak antropológiáját célzó kutatások számára: míg a Kádár köpönyege tanulmány alapos elemzéssel tárja föl a Kádár-kor saját modernitásának köszönhető sikerét, egy másik aspektusból is szükségessé válik szemügyre venni a korszakot. A hazugság társadalmi antropológiájának a vizsgálata elengedhetetlen a Kádár-kor vizsgálatához. Nem a konkrét politikai tilalmak listázására gondolok, hanem a magyar társadalomnak a hazugság és az elhallgatás gyakorlatához való általános viszonyára. A Kádár-korszak sajátossága ugyanis, hogy az elhallgatásra alapuló társadalmi szerződés valódi szerződésnek bizonyult, tényleges, komoly engedményekkel és kedvezményekkel. Ennek ára viszont egy olyanfajta társadalmi gyakorlat, amely máig hatóan konzerválja az egyén és az állam viszonyának nagyon rossz, a civil mentalitástól teljesen idegen beidegződéseit – nagyjából ezeknek a rendszerezett föltárása lehetne egy nem morális kontextusban megfogalmazott, leíró hazugságantropológia tárgya.

A fentiekben csupán a nyitó tanulmányt kommentáltam, pedig György Péter kötete ezen túl is tág összefüggéseket és továbbgondolásra érdemes problémákat tár fel. A holokausztról szóló írások a magyar emlékezetpolitika és a történeti tudat defektusait emelik ki; fontos elemzésben mutatja ki a szerző továbbá, hogyan válnak a képi dokumentációk a holokauszt legfontosabb emlékművévé. A magyar neoavantgárddal kapcsolatos tanulmányok szintén a kötet legemlékezetesebb írásai közé tartoznak; különösen érdekes mozzanat, amikor Galántai György balatonboglári kápolnájának bezárásával kapcsolatban György Péter megjegyzi, hogy a helyi hatóságok gyanakvása akkor éledt fel, amikor a Képző- és Iparművészeti Lektorátus zsűriengedélye nélküli produkciók is kezdtek felbukkanni. „…ha volt pecsét, nem különösképp érdekelte, hogy nem érti, amit lát, s tán még az sem, ha érti” – összegzi a hivatal gondolkodásmódját.

Ezen a ponton a szerző olyan tapasztalatokra támaszkodik a hatalom működésmódjaival kapcsolatban, amelyeket tanúként – tehát nem történészként, nem dokumentatív források alapján – volt alkalma megszerezni. A trompe-l” il, a látszat és valóság összecsúsztatásának képzőművészetből átemelt fogalma György Péter műelemzései során kulcsfogalomként funkcionál: ez az az eljárásmód, mely a rendszer alapjaira rákérdező műveket jellemzi, nemcsak képzőművészeti, de filmes, irodalmi stb. alkotásokat is. A fenti példa alapján úgy tűnik, hogy a trompe-l” il az önantropológiai leírás során sem megkerülhető, amíg egyszerre vagyunk a kor tanúi és kutatói. Másképp fogalmazva: amíg megadatik, hogy egyszerre legyünk azok. Amíg nem válik történeti örökséggé Kádár világa. Hiszen épp a Kádár köpönyege kötet jó példa rá, hogy a kort egykor megtapasztaló s ma leíró kutatók kényszerű terpeszállása, ez a sajátos hermeneutikai helyzet milyen páratlanul izgalmas, ritka konstelláció is egyben.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 34. szám

Comments are closed.