Forrás: Népszava

Egyetértek Tamás Gáspár Miklósnak a Népszava 2005. augusztus 1-i számában megjelent „Megvédem Orbán Viktort” című írásával.

Nekem is az a véleményem, hogy Orbán Viktor nem antiszemita. Igaz, TGM ezt óvatosabban, némi distinkcióval fogalmazta meg: „Egyszerűen nem igaz, hogy a fiatal Orbán Viktor antiszemita lett volna. Én ennél „bátrabb” vagyok: szerintem a most már középkorú Orbán Viktor sem antiszemita. Sőt, meggyőződéses baloldaliként (és nem csak „demokrataként”) – aki határozottan elutasítja a rasszizmus minden formáját, megnyilvánulását – ehhez még azt is hozzáteszem, hogy szerintem a Fidesz „vezérkarának” egésze sem antiszemita -, teljesen függetlenül jobboldaliságuktól. A Fidesz vezetői közül eddig senki nem tett antiszemita megjegyzést megnyilvánulásai során. (Sőt: még azt sem mondták, hogy „nem értenek a focihoz”, hiszen ők bizony értenek…)

Az azonban kétségtelen, hogy a Fidesz vezetésének tagjai jobbratolódásuk során általában igyekeztek „toleránsnak” mutatkozni a vitathatatlanul rasszista (és különösen: antiszemita) radikális jobboldallal szemben – elsősorban választások idején, nyilván e szélsőjobboldaliak szavazataira is számítva. És ez bizony gyakorta igencsak zavaró ellentmondásokat von maga után politikai tevékenységükben. Orbánék persze soha nem akartak például a MIÉP-pel konkrétan kormánykoalícióra, vagy egyáltalán nyílt politikai szövetségre lépni. De a MIÉP (vagy a „Jobbik”) csurkista szavazóira – akik közül sokan 2002 óta a Fidesz által szervezett és támogatott polgári körök „legharcosabb” és „leglelkesebb tagjai lettek – 2006-ban, a legközelebbi választások során igencsak szeretnének számítani. Nyilván ehhez kell időnként a fidesznek „gesztusokat” tenni a radikális szélsőjobb felé is. De e téren az utóbbi hónapokban, hetekben némi zavar támadt. Elsősorban Orbán Viktor „lelkes” és „politikailag nagyon eredményes” hivatalos izraeli útja, ottani beszédei, megnyilvánulásai az itthoni szélsőjobboldali „fideszes-hívőket” igencsak összezavarta ideológiailag, amit nem is rejtettek és rejtenek véka alá. Még azzal is kezdtek fenyegetőzni, hogy 2006-ban nem fognak az „Izrael-barát” Orbánra szavazni.

Amikor az idehaza politikai vihart kiváltó tusnádfürdői Orbán-beszédről először hallottam, az első gondolatom az volt, hogy Orbán Viktor e beszédének egyes – aligha félreérthető – mondataival talán éppen az utóbbi időben többször deklarált Izrael-barátságát, a fasizmus alatti tragikus zsidóüldözés nyílt elítélését próbálta „finoman” (de enyhén szólva nem szerencsés módon) ellensúlyozni. Mert az kétségtelen – és ebben teljesen egyetértek – Orbán Viktornak a mindenkori baloldal vezetésének „genetikai meghatározottságára” utaló megjegyzése, bizony egyértelműen „kódolt zsidózásként” értelmezhető. Még akkor is igaz ez, ha – legalábbis nekem úgy tűnik – abban a pillanatban már, még magának Orbán Viktornak is eszébe villanhatott, hiszen e mondatát végül is meglehetősen bizonytalan megfogalmazásban mondta ki, nevezetesen – most már idézzük pontosan – hogy: „…nekünk egy nemzeti baloldalra is szükségünk van. Sokan persze szkeptikusok, mondván, hogy különböző, hát genetikailag talán túlzás lenne mondani (kiemelés tőlem: K. Cs.), inkább fogalmazzuk úgy, történelmi meghatározottsága miatt ennek esélyei csekélyek…” És, hogy Orbán Viktor maga is rádöbbenhetett rögtön, hogy „túllőtt” a célon, azt az MTV „A szólás szabadsága” című műsorában, július 31-én, a történtekről kérdező Friderikusz Sándornak is elismerte, hogy: „Máskor jobb óvatosabban” fogalmaznia. Ezt én Orbán Viktor részéről nem is nagyon burkolt elnézés-kérésnek is felfogom. (Ezért a magam részéről túlzásnak tartom az MSZP Orbán Viktornak küldendő „levelező-lap”-akcióját, nyílt bocsánatkérést követelve -, amit persze Orbán Viktor nem fog megtenni, de valljuk be: ezt politikailag aligha is tehetné.)

Úgy vélem, most már érzelmileg, pszichikailag nem kellene tovább fokozni a rossz hangulatot és az egyébként teljesen jogos felháborodást – a baloldali körökben sem. Annál inkább fontos lenne erről a problémáról elméletileg is, politikailag is nyíltan és higgadtan szólni. Mert TGM-nek abban is teljesen igaza van, hogy: „A zsidó probléma sokszorosan font, ezerszínű szállal sző át mindent, ami a modern magyarsággal kapcsolatos. Az ehhöz kapcsolódó érzések, sejtelmek, intuíciók, elméletek, vélt és képzelt emlékek, identitástörmelékek sokkal lényegesebb, mint azt a hivatalos diskurzus bármikor elismerni képes, vagy hajlandó.”

De nekem meggyőződésem: nem szabad ebbe beletörődnünk. Elsősorban a mai magyar baloldalnak kell nyíltan beszélnie arról, hogy a huszadik század elejétől kezdve a magyar zsidóság – elsősorban a zsidó értelmiség – legaktívabb, az egyre durvább antiszemitizmus ellen politikailag is tenni akaró tagjai a baloldal alapvető eszmevilágából következően a legtermészetesebb módon a baloldali pártokban, szakszervezetekben, sport-, kulturális- és politikai társadalmi szervezetekben látták azt a teret, lehetőséget, ahol ezt realizálni tudják. – Ez persze, fordítottan is igaz volt: hiszen a baloldali pártok és szervezetek eredendően a fizikai dolgozók: mindenek előtt a munkások, az akkori proletárok érdekeit képviselték, amelyhez a munkásmozgalom egészének értelmiségiekre, tanult emberekre volt szüksége. Társadalmilag pedig az erre a legalkalmasabb és kész értelmiségi kör saját helyzeténél, érdekeinél fogva is – elsősorban a zsidó értelmiség egy részének köre, csoportja volt. Mindebből következően elsősorban a magyar szociáldemokrata mozgalomban, majd az első világháború végén létrejött kommunista mozgalomban a zsidó származású munkások, tisztviselők, értelmiségiek nagy számban vettek részt, ebből következően e baloldali mozgalmak vezető csoportjai tagjainak jelentős száma is zsidó származású volt. (Ez egyébként Európa keleti, közép-keleti országaira, különösen Oroszországra, Ukrajnára, Lengyelországra, Csehszlovákiára és Magyarországra volt jellemző.) A zsidóság mind jelentősebb rétegeinek, csoportjainak a bekapcsolódása a baloldali pártok, szervezetek tevékenységébe 1945, a második világháború befejezése, a fasizmus katonai szétzúzása után még természetesebb evidencia volt. Ehhez fontos azt is hozzátenni, hogy 1945 után a demokratikusan gondolkodó, de politikailag jobboldali meggyőződésű zsidó honfitársaink közül számosan aktívan politizáltak az 1945-48 között tevékenykedő demokratikus jobboldali polgári pártokban, mint például a Polgári Demokratikus Pártban és a Radikális Pártban. Majd a rendszerváltáskor létrejött új jobboldali pártokban, elsősorban a Szabad Demokraták Szövetségében és a Fiatal Demokraták Szövetségében, a Fideszben is.

És mindez ma is így van.

Ezek a baloldali és jobboldali gondolkodású polgártársaink a maguk ideológiai és politikai meggyőződésüknek megfelelően, de mindannyian a magyar nemzet érdekeit szolgálva élnek és tevékenykednek. Ne tűrjük el tehát sem a baloldalon, sem a jobboldalon, hogy bárki is megkérdőjelezze a Magyarországon élő zsidóság hazafiságát.

Kemény Csaba, filozófus

Kemény Csaba