Forrás: Magyar Hírlap

Az egyoldalú kivonulás legnagyobb baja, hogy későn történt és korán abbamaradt.

Mióta sikerült a vártnál gyorsabban és simábban kiüríteni a zsidó telepeket, azóta az izraeli hadsereg lelőtt öt palesztint fegyverest, egy palesztin megkéselt két zsidót (egyikük meg is halt), az izraeli kormány bejelentette, hogy palesztin földeket akar kisajátítani Ciszjordániában a biztonsági falhoz (kerítéshez, akármihez), palesztin szélsőségesek pedig újabb támadásokkal fenyegetőznek. A Közel-Keleten tehát gyorsan visszaállt a megszokott üzletmenet, azt is mondhatnánk, hogy ezért kár volt kivonulni.

Másrészt viszont még nagyobb kár volt bevonulni. És amikor Ariel Saron kormányfő azt mondja, hogy bővíteni fog ciszjordániai telepeket, akkor nem tesz mást, mind megpróbál ragaszkodni ugyanahhoz a forgatókönyvhöz Ciszjordániában, ami már Gázában sem jött be.

Nézzük, mit ért el Izrael a csaknem négy évtizedes megszállással. Gázában 1967 körül mintegy 350 ezer arab élt (Ciszjordániában jó kétszázezerrel több). Most csak Gázában egymillióval több a népesség. Miközben a palesztinokról szóló arab közhelyek („a mi zsidóink”) a legtehetségesebb, legszorgalmasabb stb. népről beszélnek, addig ma ennek az állítólag olyannyira kivételes népnek a tagjai elképesztő szegénységben élnek, belátható időn belül esélyük sincs arra, hogy munkájuk legyen, egyáltalán valahogy boldoguljanak. Az iszlám szélsőséges mozgalmak befolyása óriási.

Természetesen egyáltalán nem állítom, hogy kizárólag Izrael vagy az izraeli megszállás tehet arról, hogy Gázából – amely „67-ben is igen szegény volt – olyan nyomornegyed lett, ahol az erőszak és a korrupció az úr, ahol az emberek nem munkára, érvényesülésre, hanem az öngyilkos merénylők kultuszára szocializálódtak. Nem, ehhez legalább annyira kellettek a palesztinok, a palesztin vezetők s más arab országok és politikusok is. Mint ahogy az sem igaz, hogy a palesztinok bármikor is jobban készen álltak volna a békére, mint a zsidók. A felelősséget tehát lehet szikével boncolgatni, majd grammra kimérve szétosztani, de a jelenlegi helyzeten ez nem változtat. Vagyis Izrael egy olyan Gázai övezet szomszédja, amely most sokkal rosszabb helyzetben van, mint mondjuk harminc, húsz vagy tíz évvel ezelőtt, ami senkinek sem jó, Izraelnek végképp nem.

Ehhez képest a gázai megszállás mérlegének a másik serpenyőjében semmi nincs. Nincs egyetlen olyan tényező, amelyre Izrael azt mondhatná: jobban járt, hogy most vonult ki, mintha mondjuk húsz évvel ezelőtt tette volna. Semmilyen eredményt nem ért el sem a megszállás, sem a telepes mozgalmak. Izrael a negyven év végén úgy hagyta el Gázát, hogy egyetlen négyzetméterrel nem gyarapodott, a megszállás rengeteg pénzt emésztett fel, és a végén a zsidók ellen kellett bevetnie saját hadseregét, hogy eltávolítsa azokat, akiknek eleve nem lett volna szabad megengednie, hogy letelepedjenek a megszállt területen, nemhogy bátorítania őket. Annyira zsákutcává vált a gázai megszállás, hogy minden formális békekötés ellenére, pusztán a károk mérséklése miatt is érdemes volt véget vetni neki. Négy évtized után Izrael felismerte, hogy még ez is előnyösebb, mint az az út, amelyen járt, mert így legalább bízhat valamiben, leginkább abban, hogy a gázaiak és vezetőik ráébrednek, nincs miért vállalni a Kasszám rakétákkal való lövöldözés kockázatát, és így az izraeli megtorlást, mert visszakapták, amit visszakaphattak, egész Izrael elpusztításának a lehetőségében pedig ostobaság hinniük. Jól mutatja ezt a libanoni megszállás története. Izrael egyoldalúan kivonult, az izraeli veszteségek pedig töredékükre estek vissza annak ellenére, hogy Izrael ragaszkodik egy Libanon által követelt kis területdarabhoz a Golán-fennsík lábánál, ürügyet szolgáltatva a Hezbollahnak. De magát a Golánt sincs értelme megtartani stratégiai helyzetére hivatkozva, hiszen Szíria nem azért nem fogja megtámadni Izraelt, mert ez a stratégiai magaslat izraeli kézen van, hanem mert Damaszkusz megtanulta, hogy az izraeli hadsereg fél nap alatt a földdel tudná egyenlővé tenni egész Szíriát. Izrael katonailag sokkal erősebb, mint ellenségei, (remélhetőleg az iráni atomlétesítményeket még idejében lebombázza az izraeli légierő), éppen ezért nyugodtan tehet engedményeket.

A gázai megszállás mérlegét látva, érthetetlen, de az izraeli kormány Ciszjordániára nézve mégis azt a tanulságot vonta le, amely szerint Gázát azért kellett föladni, mert egyrészt nem volt elég zsidó telepes, másrészt nem volt fal/kerítés. Jóllehet a telepek növelése csak arra jó, hogy ártson Izrael imázsának, csökkentse annak az érvnek a hihetőségét, hogy valóban békét akar, és persze megnehezíthet mindenféle (akár formálisan, akár egyoldalú kivonással létrejövő) békét. Egyszerű önérdekből figyelembe vehetnék, hogy mindig nehezebb egy házat lerombolni, mint az építését megakadályozni, márpedig előbb-utóbb Ciszjordánia ugyanolyan fenntarthatatlan teher lesz, mint Gáza. A falnak/kerítésnek természetesen volna értelme, ha megfelelő helyen húzódna, vagyis nem venne el a „67-esnél nagyobb területet a palesztinoktól. Minél többet vesznek ugyanis el, annál inkább megérik a palesztin terroristáknak a merényletek, és sajnos nincs olyan magas fal, hogy előbb-utóbb ne találják meg ennek a módját.

Az izraeliek joggal kérdezhetik, mit kapnak cserébe a gázai kivonulásért. De vajon mit nyertek saját szempontjukból a megszállással? Semmit: az egyoldalú kivonulás legnagyobb baja, hogy későn történt és korán abbamaradt.

Sztankóczy András főmunkatárs