Forrás: Népszava

Ha az unoka hallgat

Fejtő Ferenc rámutatott, hogy Isten Kegyelméből Örök Miniszterelnökünk, Orbán Viktor tanítói pálcára érett történelmi ismeretzavarról tett tanúbizonyságot, amikor ez év júliusában Tusnádfürdőn beszédet mondott a honi baloldal ellen. Az iskolamesteri intés megalapozott, mert az elhíresült előadás logikája értelmében – például – Lúdas Matyink terrorisztikus anarchistának minősülne, a szerző Fazekas Mihály pedig valamiféle előbolsevikinek. Azzal kapcsolatban viszont, hogy Orbán eszmefuttatásában Kun Béla, az 1919-es magyar Kommün vezetője, Rákosi Mátyás szomszédságába helyezve, miképpen érdemelte ki maga is a „saját nemzetére rárontó” s egyben „genetikusan meghatározott” hazaáruló bélyegét, publikusan nem fogalmazódott meg semmilyen fenntartás. Ez érthető, hiszen a „létező szocializmus” hazai kihunyta óta a kommunisták történetének árnyalt megközelítése a politikai szalonok zömében kiátkozás alá esik. E tekintetben a közbátorság maximuma a baloldal egészére vonatkozó differenciálásigény megjelenítése, amely álláspont azonban az összes kommunistát egy kalap alá veszi, elfogadva bűnbakként értékelésüket – időtől és tértől függetlenül. Eltekintve ezúttal annak általános kifejtésétől, hogy a bűnbakolás mint gondolkodási technika eleve kizárja a valóság hű megismerését, csupán az említett magyar kommunistáról (és utódáról) jegyeznék néhány konkrétumot.

Nézzük meg a Magyar Tanácsköztársaság külügyi népbiztosának azon cselekedeteit, amelyek valamikori ellenségei-ellenfelei szerint bajt hoztak a magyarságra. Ágy döntsük el, tényleg a nemzet „rárontója” „kártevője”-e ?

Mint a kommunista párt megalapítója és első vezére Magyarországon, a polgári demokratikus kormányzat, az őszirózsás forradalom szülte Károlyi-rezsim megsemmisítésére tört. Ágy nem pusztán azt segítette elő, hogy utóbb ismét felülkerekedjék a magyar történelem konzervatív, illetve jobboldali-antidemokratikus vonulata, hanem azt is, hogy – kvázi büntetésből – az Antant a Csonkaország-sorsot mérje ránk Trianonban. Ekként hangzik az első vád.

Nos, Kun Béla, amiképpen orosz és honi eszmetársai, a saját népe felemelését (elutasítva a polgári nemzetfogalmat) világméretekben, de legalábbis európai méretekben megcélozva, valamint a munkások, a parasztok és az értelmiségiek felszabadulására összpontosítva látta lehetségesnek – a burzsoá létviszonyok hatalma alól. Persze a mából könnyű ezen mosolyogni. Ám akkor is derülünk, ha belehelyezkedünk korélményeikbe? Milyen kapitalizmust ismerhettek ők? Éppen hogy véget ér az I. világháború, húszmillió halottal és mérhetetlen szenvedéssel. A radikális forradalmárok számára ez a kapitalizmus (az imperializmus) törvényszerűen torkollott egyetemes háborúságba. A munkásmozgalom „többségi” (egyezkedő) szárnyát, a „revizionista” és a „centrista-reformista” szociáldemokráciát pedig elragadta a militarizmus felülkerekedő forgataga – valamennyi hadviselő országban. A demokratikus-liberális irányzatok úgyszintén tehetetlennek bizonyultak. A Tőkével meg nem alkuvók okkal hihették tehát, hogy a kapitalista társadalom (mindenféle uralmi formájával együtt, ideértve a demokratikus változatokat is) önmagát túlélte. Csak arra alkalmas, hogy a pusztulást-pusztítást, a szegénységet és az igazságtalanságot állítsa elő újra és újra. Vagyis a társadalmi-történeti haladás (és a valódi humánum) a kapitalizmus tettekben történő felszámolását követelte tudatukban. Ugyanakkor, 1918/19-ben Európa-szerte (az Orosz Birodalomban 1917-ben) forrt a fennálló rendet vitató elemi, tömeges elégedetlenség. Trianont illetően meg az a történelmi igazság, hogy egyfelől a Magyar Királyság feldarabolását már a világháború alatt eldöntötték az ellenünk szövetkezett nagyhatalmak, másfelől pontosan Kun Béláék vezetésével a Magyar Vöröshadsereg védte országunkat a torzóvá zsugorítással szemben. A szegedi nemzeti hadsereg ellenben (egy időre Budapestet is kiszolgáltatva a román harácsolásnak) a bojárok ármádiájának árnyékában koncolta fel, verte véresre mindazokat, akik mertek „nagyot álmodni” a proletár világszabadságról.

A másik bűn, amelyet leginkább felrónak Kun Bélának, az úgynevezett vörös terror, a Tanácsköztársaság megtorló intézkedései. Bizony e terrort kiváltották ellenforradalmi fegyveres lázadások. A megtorlások áldozatainak számát pedig a Horthy-rendszer apologetái is ötszáz körül fő körül becsülték. A Kommün bukása utáni fehérterrorban viszont négyezer-ötezer ember lelte halálát. Különben éppen Kun enyhített (itthon) a vörös „visszacsapások” szigorán, kapott is érte hideget-meleget saját mozgalmán belül. Meg ismét utalni kell a jelzett korélményekre, az I. világháború négyesztendős, az emberi élet szentségét (s a személyiség méltóságát) vérrel-hányadékkal-húggyal, belek bajonettes kifordításával, géppuskák halálba fektető szimfóniájával, ágyúk pergőtüzével, dezertőrök és kémgyanúsak rutinszámba menő főbelövésével, kötélre húzásával feldaráló kataklizmájára (Verdun, Somme, Marne, Galícia, Doberdó, Isonzó stb.). És ott van még a hátországok nélkülözése, a parádés-cifra úri világ minden hivalkodásával és visszaélésével (amibe nálunk belefért az a jelenség is, hogy nem egy falusi jegyző szexuális ellenszolgáltatást várt a segélyért esdeklő parasztasszonyoktól, miközben férjük, kedvesük valahol messzi földön a Császári és Királyi Őfelségéért harcolt). Vajon akkor a hagyományos erkölcsök, a zsidó-keresztény értékrend felfüggesztése bolsevik találmány?

A fentiek történettudományi közhelyek. Ennélfogva érthetetlen, hogy a történészek nem szólalnak meg. Az pedig végképp érthetetlen, hogy bár köztünk él és dolgozik Kun Béla unokája, aki szintén történész, (s ráadásul egyik kutatott kora egybeesik a nagyapa tevékenységi idejével), miért hallgat. Kun Miklós – professzor. A hallgatás neki külön felhányható. Tudniillik nem csupán szaktörténészként kompetens, hanem saját maga már korábban – méghozzá azonosulva – vállalta e felmenőjét. Lásd például Kádár Jánoshoz 1979 júniusában és 1984 februárjában írott levelét. Az előbbiben gyakorlatilag Borsányi György Kun Béláról készített tudományos életrajzának betiltását sürgeti, az utóbbiban néhány könyvet küld ajándékba, amelyekre – idézem – „sikerült rábukkannom Kun Béla könyvtárának néhány, évtizedek óta lappangó darabjára”, továbbá a nagyapa születésének közelgő centenáriumának (1986) megünnepléséhez „elvtársi üdvözlettel és mély tisztelettel” rendelkezésre kínálja javaslatait és munkáját. Nagyon sajnálatos Kun professzor mostani tartózkodása. De elvárható-e tőle, hogy napjainkban is kiálljon nagyszülője mellett? Attól a valakitől, aki vezető oktatónak átment az annak idején MIÉP-egyetemként közszájon forgó intézménybe? Miféle damaszkuszi utat tett meg ő? A rendszerváltás során mi olyant tudhatott meg Kun tanár úr, ami számára reveláció vagy redempció lehetett? Ő, aki a Kádár-érában úgy munkálta ki dolgozatait (amelyek értékesek!), hogy Amszterdamban, Leningrádban, Moszkvában, Prágában, Stockholmban, San Francisco-ban tanulmányozhatott dokumentumokat. Avagy megtért a Fiú hitére? Akkor ellenben még több oka lenne, hogy ne tagadja meg szemrebbenés nélkül korábbi kommunista voltát és nagypapája emlékét.

Szóvá se tenném a jeles Kun-ivadék máig nem magyarázott színeváltozását és hallgatását (a tárgyban), ha az nem jellemezné szerfelett a legkülönbözőbb értelmiségi körök szélkakasait.

Nagyon téved, aki ezt az írást a kommunista mozgalmak kritikátlan megvédelmezésének olvassa. A szerző csupán szorgalmazza, hogy ne adjuk fel magunkból a múlt tisztánlátásának igényét (s ezért óvakodjunk a leegyszerűsítéseken alapuló ítéletalkotástól).

A szerző mentálpedagógus (és történelemtanár)

Fekete György

Comments are closed.