Forrás: ÉS

Schöpflin György professzor, az Európai Parlament néppárti (Fidesz) képviselője múltkor, a Klubrádióban felmentette a Fidesz elnökét az „antiszemitizmus” vádja (?) alól.

De mit is állít a zsidóságról maga Schöpflin György? Schöpflin, kutatói munkássága során már foglalkozott a magyarországi zsidósággal, s részt vett egy nagyon fontos kötet elkészítésében (Jewish Assimilation in Hungary: A Moot Point. In: Jewish Assimilation in Modern Times. Edited by Bela Vago. Westview Press/Boulder, Colorado, 1981. pp. 75-89.). Ekkor szavai még tisztességesek és komolyak voltak, nagy történeti-szociológiai érzékenységgel, ugyanakkor komolysággal írt a témáról, feltárva a különféle történeti rétegeket. A nyolcvanas évek elején.

Ugyanakkor az utóbbi időben változás tapasztalható Schöpflin zsidóságképében. Az Identitás dilemmái című, s egyébként gazdag kötetében (Attraktor Kiadó, Máriabesnyő-Gödöllő, 2004) már teljesen más húrokat penget. Az, hogy egy új európai identitás hirdetőjeként bírálja az amerikai neokonzervatívokat és Izraelt, szíve joga, bár – véleményem szerint – rosszul látja a valóságot. Az már azonban furcsa, hogy az iszlám fundamentalizmus és az európai iszlám problémájával bővebben nem foglalkozik, viszont a zsidóságot és Izraelt többször is részletes kritikával illeti, ami minimum arra utal, hogy problémaérzékenysége bizarr módon, és csak egy irányban működik. Azt írja az európai zsidókról, hogy identitásuk megőrzése érdekében a nyelvre, kultúrára kellett volna támaszkodniuk, de – s itt Peter Novickra hivatkozik – „az áldozatiság valami újat ajánlott”. Ez hatékony volt – írja Schöpflin. „A zsidó identitás újraformálása – briliáns újításként – kombinálta az etnicitást és az áldozatiságot, átvéve mindkettő leghatékonyabb alkotóelemeit, miáltal nemcsak az állam hatalmát gyengítette, hanem kihívást jelent minden egyéb, a hatalommal szemben megjelenő kollektív igénnyel szemben is.” (214.) Ugyan, ki formálta meg így „a” zsidó identitást? Maguk a zsidók? Vagy „a polaritás” (?) hozta létre? A zsidóságot, annak identitását azzal vádolni, hogy gyengíti az állami hatalmat, régi, előítéletes érv.

De folytassuk: „A Holokauszt-identitás által létrehozott ellentmondás abban fogható meg, hogy a zsidók továbbra is számítanak – nem feltétlenül tudatosan – a szolidaritás összes, vagy legalábbis néhány jótéteményére, miközben egy olyan identitást támogatnak, amely minimalizálja azt…” (217.) Nekem mindig furcsa, hogyha valaki „a” zsidókról beszél és – hacsak nem definiálja, hogy milyen értelemben használja ezt a szót – még gyanakodni is kezdek. Kire gondolt Schöpflin? A hitközségek tagjaira? A zsidó kulturális egyesületek tagságára? A különféle s egyébként heterogén zsidó identitással rendelkezők sokaságára? Izraeliekre? Vagy azokra, akiket a környezetük tart zsidónak? S miért fordítja meg a történelem menetét, cseréli fel az okot és az okozatot? Az „áldozati identitás” ugyanis nem létezne az európai zsidóság legyilkolása nélkül, s a modern Izrael sem jött volna létre a holokauszt nélkül. Tehát ez a fajta azonosságtudat nem valamiféle machináció következménye, hanem konzekvens csoportpszichológiai következmény, melynek – természetesen – lehetnek nemkívánatos politikai következményei. A szolidaritásra egyébként nemcsak a történelemben már üldöztetést elszenvedett csoportoknak, hanem minden embernek szüksége van.

De a zsidó csoportok másban is ügyködtek, azért lobbiztak, hogy az örmény holokauszt ne kerüljön be a washingtoni Holokauszt Múzeumba, mert „a Holokauszt a zsidó morális tőke elsődleges forrása, amin nem lehet osztozni.” (221.) Valóban, Izrael és az amerikai zsidó szervezetek jó része a török-izraeli kapcsolatokat nem akarta veszélyeztetni az örmény genocídium elítélésével. Ugyanakkor nem „a morális tőke” monopóliumát akarták „fenntartani” „a” zsidó szervezetek, hanem tisztán aktuálpolitikai szándékok vezették őket, mivelhogy Törökország az egyetlen iszlám ország, melynek korrekt kapcsolatai vannak Izraellel, és a zsidó állam nem kívánta emiatt kérdésessé tenni ezt a viszonyt. Nem helyes az aktuálpolitikát a morál fölé helyezni, szögezzük le. Ám, ha már bírálja Izraelt, akkor részesítsen ugyanolyan bírálatban az emberi jogokat folyamatosan megsértő arab államokat és a saját muszlim kisebbségeitől megriadó európai országokat is. Csak Franciaországban az elmúlt években több száz antiszemita cselekmény történt – erről azonban egy szót nem olvashatunk a könyvben. Azt is fontos leszögeznünk, hogy több izraeli politikus is (pl. 1994-ben Joszi Bejlin, akkori külügyminiszter-helyettes, 2000-ben pedig Joszi Szarid, akkori oktatási miniszter), valamint több zsidó civil szervezet (köztük a Yad Vasem Intézet) is genocídiumnak tartotta és tartja az örmény népirtást. Ezekről mit sem tud a szerző.

De mit is állít még a professzor? Az „áldozatiság mítosz” sikeréhez az is kell, hogy az elkövető beismerje, ő tette áldozattá az áldozatot, „egyébként nem teremtődik meg a szükséges polaritás”. „Ágy például a zsidók számára az a tény, hogy Németország magára vette a teljes felelősséget, egyfajta hajtóerőként működött az áldozatiságra alapozott identitásuk fenntartásában…” (221.) „Jörg Haider sikerének legalább egy része közvetlenül a zsidók Holokausztra vonatkozó identitása sikerének tulajdonítható, amely érintőlegesen megpróbálja újra napirendre venni az osztrákok részvételét a Holokausztban, ezzel pedig megkérdőjelezi a jelen állapotában létrehozott osztrák identitást.” (221.) Ez az érvelés ismét erősen sántít, hiszen kétségtelen, hogy Izrael és az Ariel Muzicant vezette bécsi hitközség – mintegy öt éve – túlreagálta Jörg Haider győzelmét, ám ez nem a véletlen műve. Haider kétértelműen viselkedett a második háborús „osztrák” szerepvállalással kapcsolatban, többször is ellátogatott egykori Waffen-SS-ek találkozóira, ahol – többek között – a katonák „helytállását” dicsérte, és kiállt Walter Reder háborús bűnös mellett. 1991-ben dicsérte a Harmadik Birodalom „példaértékű” foglalkoztatáspolitikáját, 1995-ben pedig „büntetőtábornak” nevezte a mauthauseni koncentrációs tábort. Tehát nem csoda, hogy Haider pártjának kormányzati pozícióba kerülésén nem örvendeztek „a” zsidók és Izrael. Meg talán azok a demokraták sem, akik az antifasizmust a modern, második világháború utáni Európa egyik alapértékének tartják. A zsidó állam pedig nem az egyébként kétséges „osztrák” identitást próbálta „meggyengíteni”, hanem meglehetősen hisztérikusan reagált egy európai politikai fordulatra. Nevezetesen arra, hogy szűnőben van a második világháború utáni morális és politikai konszenzus magáról a háború indítóokairól, a részvételről, hogy kik voltak a győztesek és a vesztesek, és hogy a zsidóságnak mi volt a sorsa. Egyszóval, töredezik Európa új rendje. S ha valaki e konszenzus „borogatásán” ügyködött, az nem az „áldozati identitását” sikerrel használó „zsidóság” volt, hanem maga Jörg Haider. Schöpflin tehát itt is megfordítja az események kronológiáját, felcseréli az okot az okozattal.

Miután végzett az európai zsidókkal és Izraellel, a magyar zsidóságról is kinyilatkoztat a professzor. Sok helyes és a helyzet összetett voltát leíró rész után vérfagyasztó mondatok következnek az Identitás dilemmáiban. Először (helyesen) szögezi le, hogy a személyes kapcsolatok fontos szerepet játszanak a hatalom elosztásában, az identitás megteremtésében, az értékek és attitűdök kialakításában, s főként Kelet-Európában nagy a személyes kapcsolatok szerepe.

Ezt az argumentációt Schöpflin A napfény íze című filmről írott és szintén problematikus angol nyelvű kritikájában szinte szó szerint leírja (egyébként, abszurd módon a film főhősének családja nevéről, a „Sors”-ról Soros jut az eszébe?!),1 amikor a magyar társadalomban meglévő, a Nyugat-Európainál fontosabb személyes kapcsolatok, viszonyok problémájáról beszélt.2 Egyébként a kritikában kétértelműen fogalmaz (amikor arról ír, hogy mi fölött siklik el a film), hogy „mi volt az oksági kapcsolat – ha volt egyáltalán – az Auschwitz előtti antiszemitizmus és Auschwitz között.”3 „Ha volt egyáltalán” – így, nyitva hagyva, és elvágatlanul…

De hogy szólnak az előbb említett vérfagyasztó mondatok magyarul, immár és ismét az Identitás dilemmáiban? „És eladdig, amíg egyes zsidók részét képezik az ilyen hatalmi hálózatoknak, gyanúsak is maradnak, akár jogosan, akár igaztalanul – zsidóként, nem pedig egy olyan informális hálózat részeseként, amelyben minden magyar is szerepet játszik…” (230-231.)

No comment. „A” zsidók és a – vészjósló hangzású – „hatalmi hálózatok”. Meg „a” magyarok, akik ebben a zsidókat is magukban foglaló „informális hálózatokban” nem tudnak részt venni. Azt senki sem tagadja, hogy vannak zsidókból álló, ha nem is „informális hálózatok”, de baráti körök, társaságok. Ám a reformátusoknak, a piarista öregdiákoknak és mindenféle rendű és rangú csoportnak nincsenek ilyen társaságaik, baráti köreik? Vagy csak a zsidó „informális hálózatok” képeznek ilyen nagy problémát Schöpflin számára? S ha egy társadalom sokféle kultúrájú, vallású rétegből tevődik össze, miért csak „a” zsidók és „hálózataik” jelentenek ilyen akadályt az állam számára? Más „hatalmi hálózatra” miért nem tér ki a szerző?

Ezt azért nem kellett volna gondolnia a professzornak. Ezek a szavak nem méltóak sem a kiváló Schöpflin családhoz, még kevésbé Schöpflin Györgyhöz.

Talán inkább a nagyapa szellemi hagyatékához kellett volna hűnek lenni. Meg „Európához”. Ha ez a fogalom, legalábbis morális és intellektuális értelmében még jelent valamit.

1 „When the assimilation of the Sonnenschein family begins, they choose the name „Sors”, which means „fate” or „destiny” in Hungarian. This is most implausible, but it does allow the film to make a few thumping symbolic points. Nomen est omen, or is it? The similarity to „Soros” is hardly a coincidence, incidentally.” Review of István Szabó”s film „Sunshine”, in Hungarian „A napfény íze”. In: http://www.ucl.ac.uk/cds/gs.htm.

2 „The consequence is that personal networks continue to play a role in the distribution of power, the construction of identity, in the formation of values and attitudes. And in so far as some Jews are members of such networks of power, they will be suspect, fairly and unfairly, as Jews and not as members of an informal network in which every Hungarian participates.” In: uo.

3 „…what was the causal nexus (if any) between pre-Auschwitz anti-Semitism and Auschwitz itself”. In: uo.

(A szerző történész)

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 33. szám

Comments are closed.