Forrás: Demokrata

Ágoston Balázs

A nemzettudat fontosságáról beszélt Orbán Viktor, a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség elnöke Tusnádfürdőn, s arról, hogy ez a csonkaországban sajnálatosan gyönge. Hogy ez így van, azt bizonyítja, hogy egyáltalán beszélni kell róla. Egészséges szellemű, ép lelkű nemzetek esetében ez annyira magától értetődő, mint ahogy levegőt vesz az ember. Nemzettudat nélkül élni nem lehet. A gyönge tudatú közösségek kohéziós ereje megroppan, „mint oldott kéve, széthull nemzetünk”, s kollektív neurózisok gátolják a cselekvést, a jövőépítést. A nemzettudat összetartó erő, mentális védelem és lelki-szellemi felhajtóerő, amely ebből következően materiális síkon is manifesztálódik.

Magyarország beteg. Darabokra szaggatták, országrészeit és magyarjait idegen államok megszálló-elnyomó uralma alá hajtották. Ahogy egy keserűen, szomorúan szellemes mondás tartja, Magyarország a világon az egyetlen ország, amely körös-körül önmagával határos. A letépett nemzetrészek öntudata, hála istennek, meglehetősen egészséges, talán azért is, mert teher alatt nő a pálma. A csonkaországban azonban katasztrofális a helyzet. A maradék országban, amelynek markáns öntudattól és – igen – revansvágytól kellene duzzadni, s ahol a nemzeti önállóságot kellene őrizni, a legtürelmetlenebb idegen megszállás érvényesül. Ez az idegen megszállás nem a fa leveleit, virágait fosztogatja, hanem a gyökeret rágja, tépi messianisztikus megszállottsággal. A csonkaországban élő magyarok többsége ma már asszimilálódott egy arctalan, öngyűlölő, közönyös masszába, amelynek nincs nemzettudata. Csonkaország magyarjainak többsége nem tudja, mit jelent a jelenben is folyó Trianon, nem tudja, mi történt a nemzettel a huszadik században, s ha szóba kerülnek sorstragédiáink, sokan csak azt mondják legyintve, megérdemeltük.

Nincs a világon még egy ilyen nemzet.

Ebből következő tragédia, hogy a csonkaország csonka tudata természetszerűleg csak csonka gondolkodású politikai „elitet” képes kitermelni. Évtizedekig olyan bábkormányok működtek idegen hadsereg felügyelete alatt, amelyek mit sem tudtak nemzetről, nemzeti érdekről, s tudomást sem vettek arról, hogy a nemzet egyharmadát idegen államok gyötrik, sanyargatják. Sőt ezekkel a megszálló államokkal úgymond testvéri viszonyt ápoltak és etnomazochista kirohanásokat intéztek a nemzetért küzdők ellen. Emlékezetes a felvidéki Duray Miklós esete, akinek Kutyaszorító című könyve kapcsán egy Hajdú János nevű haza- és nemzetáruló gazember undorító bolsevik agitprop fröcsögést eresztett el.

Ez az öntudat nélküli szervilizmus hagyomány a magyarországi (de nem magyar!) baloldalon. A hadsereget lefegyverező Linder Béla, a nemzetvezető értelmiséget lemészároló, a nemzetmegtartó vidéket kifosztó Rákosi, az igénytelenség, a közöny és a kis lopások rendszerét fölépítő Kádár, a Ceausescu előtt csúszó-mászó Grósz, a Kempinskiben bokázó és koccintgató D-209, és a nemzeti egységesülés ellen uszító Gyurcsány egy és ugyanazon fajta.

Épp ezért végtelenül pofátlan a „Magyar” Szocialista Párt heves tiltakozása Orbán Viktor azon megállapítása ellen, hogy a hazai baloldal rendszeresen rárontott és ráront a saját nemzetére. Igaz ugyan, hogy a „saját nemzete” kifejezés nem egészen pontos, a kommunisták ugyanis természetszerűleg nem tartoznak semmilyen nemzethez. Hazátlan csavargók egytől egyig. A kommunista párt vezérkara azt merészelte követelni december ötödike után, hogy Orbán vonja vissza a szavait. Mintha december ötödike előtt nem követték volna el a főbenjáró bűnök legsúlyosabbikát, az aljas indokból, előre kitervelten, bűnszövetségben különös kegyetlenséggel elkövetett haza- és nemzetárulást. Mintha nem uszítottak volna a legmocskosabb hazugságokkal egy alapvető fontosságú nemzetstratégiai érdek, az elszakított magyarok magyar állampolgárságának visszaadása ellen. Amely a nemzetegyesítés közjogi alapját teremti meg, vagyis alapvető nemzeti érdek.

Lapunk állandó rikkancsa, Lendvai Ildikó kommunista frakcióvezető odáig merészkedett, hogy kijelentette: „A szocialista pártnak Kun Bélához és Rákosihoz épp annyi köze van, mint a demokratikus jobboldalnak Szálasihoz, vagyis egyáltalán semmi.” Úgy látszik, a frakcióvezető asszony nem tudja, hogy az MSZP „nagy öregje”, Nyers Rezső Marosánnal, Szakasitscsal és másokkal együtt a szociáldemokraták árulói közé tartozott, akik a kommunista párttal való fúzión ügyködtek. Sokak mellett Nyers Rezső személye jelenti a folyamatosságot a Rákosi-féle MDP, a Kádár-féle MSZMP és a Gyurcsány-féle MSZP között. De említhetjük Krausz Tamást is, aki az MSZP egyik platformjának vezére, s aki relativizálja és mentegeti a világtörténelem legnagyobb méretű tömeggyilkosságát, amikor arról beszél, hogy a Gulág-rendszer a kommunizmus szükséges gazdasági velejárója volt. Vagy Medgyesy Pétert. Vagy Horn Gyulát. Vagy az MSZMP és a KISZ és a SZOT teljes vagyonát, amit az átalakításkor maguknak tovább örökítettek. Nem az a baj, hogy amikor Lendvai mindezt tagadja, akkor egész egyszerűen hazudik, hanem az, hogy következmények nélkül teheti meg. S ezekután még hozzáteszi: „míg a Fidesz elnöke nem vonta meg támogatását attól a laptól, amelyben Szálasi katonáit hősként ünnepelték, addig a szocialisták soha, semmilyen közösséget nem vállaltak Rákosiékkal”. És nem szakadt le rá az ég.

A KISZ egykori cenzora, aki ma a neokommunista párt parlamenti frakciójában rikoltozik, itt megismétli azt a hazugságot, amelyet másfél éve sulykol. E szerint a Demokrata a nyilasokat dicsőítette volna. Ami nem más, mint újabb arcátlan hazugság. (A kiadó bíróság előtt szeretett volna a rágalmazásért elégtételt kérni, de Lendvait megvédte a mentelmi joga – a szerk.) Lapunk Budapest védőinek állított emléket, akik egy kiélezett helyzetben a gyáva és a bátor halál közül az utóbbit választották, melyért igenis tiszteletet érdemelnek, s ennek semmi köze semmilyen ideológiához. Ellentétben a megszálló szovjet Vörös Hadsereggel, amelyet viszont Lendvai és a többi kommunista szokott rendszeresen ünnepelni a budai várban egy, a szovjetek által rommá lőtt épület előtt, felszabadulásnak hazudva Magyarország újbóli megszállását, a magyar függetlenség és a revíziós időszakban visszatért országrészek újbóli elvesztését.

Mi ez, ha nem a legnyíltabb haza- és nemzetárulás? Milyen alapon merészel ezekután helyet követelni magának a hazafiak között ez a társaság, amely jellemző módon nem a Himnuszt, hanem az Internacionálét vonyítja teli torokból pártkongresszusain?

Ez persze az ő dolguk, mondhatnánk, s legyinthetnénk. Egészséges nemzettudatú országban ezeknek a hazaárulóknak csak megvetés járna, s a politikai hatalom közelébe sem kerülhetnének. De csonkaország felének az ő bűnös félévszázados lélekpusztításuk következtében nincs nemzettudata. Ijesztően sok olyan ember él ebben a maradék hazában, akinek semmit nem jelent az, hogy magyar, akinek nem szentség, hanem nyűg a hazája, s aki mit sem tud arról, hogy mit köszönhet az emberi civilizáció a magyarságnak. Honnan is tudnák, persze, amikor az iskolákban egyszerűen nem tanítják a magyar történelmet? Hogy mi folyik a magyar oktatásban, arra jó példa az a történelem-tanárnő, aki szerint megérdemeltük Trianont. S amikor ezt kimondta, nem szakadt rá a plafon, a diákok nem kergették el, nem rúgták ki azonnal a munkahelyéről, hanem azóta is fertőzheti a gyerekeket. Normális, egészséges tudatú országban ilyesmi elképzelhetetlen. De az elszakított területeken sem hangozhatna el ilyen gyalázatos mondat, mert visszakézből vágnák szájon, aki megpróbálkozna ilyesmivel.

Csonkaország beteg. Beteg az az ország, ahol „ciki” a saját népünk saját gyökereit hordozó, de sokak által csak nyekergésnek minősített népzenére mulatni, ahol „ciki” ünnepen népviseletbe öltözni, s ahol egyáltalán megszülethet a „magyarkodni” szó. Ha egy svédnek azt mondanánk, ne svédkedjen, akkor nagyot nézne és egyáltalán nem értené, mit akarunk tőle. Nem beszélve a zsidóskodásról, aminek még a gondolata is antiszemitizmus, nyilván. Beteg az az ország, ahol az öntudatos magyarokat gúnyosan lesajnálják holmi jöttment sztárocskák, mondván, szittyáskodnak. Beteg az az ország, ahol ezeket a jöttment sztárocskákat nem verik hülyére az ilyen szövegek után. Beteg az az ország, ahol – Adyval szólva – „bárki taknyost egy bősz iram fölrepít”.

Orbán Viktornak száz százalékig igaza volt Tusnádfürdőn, amikor azt mondta, baj van a nemzettudattal. Ez a rákfenéje mindennek, ez az alapja gazdasági bajainknak is. Mert az egészséges nemzettudat egyfelől gazdasági teljesítménnyé konvertálható lelki felhajtóerő, másfelől önvédelmi reflex, amely segít felismerni az idegenséget. Minden bajunk a nemzettudat gyöngeségéből fakad. A nemzetfogyás is. Amelyről beszélni megint csak „ciki”, s divat gúnyolódni a „nemzethalál-vízión”. De vajon tudják-e a gúnyolódók, hogy 1956 óta hatmillió magyart öltek meg az anyaméhben? Az elmúlt ötven évben csöndes magyar holokauszt zajlott, hatmillió magyarnak esélyt sem adtak, hogy megszülessen, felnőjön és alkosson, teremtsen. Beteg az az ország, ahol ilyesmi megtörténhet. Beteg az az ország, ahol büntetlenül lehet a nemzeti érdekek és az egészséges élet ellen uszítani, ahol büntetlenül lehet a nemzet jövőjét legsúlyosabban veszélyeztető devianciákat, például a homoszexualitást vagy a drogfogyasztást reklámozni.

A betegség pedig súlyos, ezért a 2006-os kormányváltást követően azonnali drasztikus terápiára van szükség. Hogy az Orbán tusnádfürdői kijelentése kapcsán a Nap-keltében selypegő Juhász Ferenc kommunista politikust idézzük: „Kellene megmondani, hogy mit kellene tenni”.

Szellemi önvédelmi frontot kell nyitni, s a lehető legszigorúbban kell fellépni a devianciák népszerűsítőivel, a nemzeti érdekek ellen ágálókkal és a magyarságot sértegető kis senkikkel szemben. Ha a demokrácia azt jelenti, hogy bármiféle jöttment idegen, lelki torzszülött büntetlenül mocskolhatja, gyalázhatja a nemzetet, akkor ki kell mondani, hogy ez a fajta demokrácia káros, és új utakat kell keresni. Semmiféle magasztosnak vélt politikai elv és légből kapott dogma nem írhatja fölül a nemzet alapvető életérdekeit. Aki akarja, adja az életét a dogmákért, de senkinek nincs joga egy egész nemzetet a pusztulásba rántani holdkóros lázálmokért. A nemzet méltóságának védelmében nincs alku, nincs pardon. Nincs sem konszenzus, sem kompromiszszum. Az élet nem lehet az egyrészt-másrészt politika martaléka. Paradigmaváltásra van szükség mind a célok, mind az eszközök tekintetében. Ha úgy tetszik, végre el kell felejteni az antalli örökséget, amely nem más, mint a mindenáron való kompromisszum, a paktumpolitika, a nemzet életérdekeinek alárendelése a l”art pour l”art demokráciásdinak. Másképp fogalmazva, rendszert kell váltani.

A magyar alávetettséget a magyar egyeduralomnak kell felváltania a magyar élettérben. Ez lett volna, és ez ma is a rendszerváltás lényege. Minden egyéb csak szemfényvesztés, hazugság, műkedvelő politikusosdi. Aminek semmi értelme. Vegyük végre tudomásul, a mégoly esztétikusnak is tűnő forma nem azonos a tartalommal, a lényeggel. A cél szentesíti az eszközt.

Regenerálni kell a nemzettudatot. Azonnal különös hangsúllyal kell elkezdeni oktatni Trianont, előzményeivel és következményeivel együtt. S tudatosítani kell, hogy nincs csonkaországi, felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, drávaszögi, muravidéki, várvidéki magyar, csak magyar van. Földrajzilag persze jogos a megkülönböztetés, de politikai, közjogi, szellemi, lelki értelemben nem fogadható el a különbségtétel. Csak egy magyar nemzet van, amelynek együtt kell lüktetni, lélegezni, s egységes politikai artikulációra van szükség. Sajnos még nemzeti körökben is dívik az a téves nézet, hogy előbb a csonkaország, s csak azután az elszakított területek. Ez azt jelzi, hogy még a legjobb indulatú emberek is trianoni módon gondolkodnak. Márpedig egyszer s mindenkorra tudomásul kell venni, hogy a csonkaország jövője azonos az elszakított nemzetrészek jövőjével. Egyetlen magyar nemzet létezik, nem több. Csakis együtt, egyszerre képzelhető el a fölemelkedés. Vagy együtt nyerjük meg magunknak a huszonegyedik századot, vagy sehogyan sem. Aki ezt nem érti meg, az trianoni módon gondolkodik.

Tudni és tudatosítani kell, hogy kik vagyunk, hol a helyünk. Vissza kell magyarítani a magyarországi államot, a minisztertől az éjjeliőrig, a padlástól a pincéig ki kell takarítani az államapparátust. El kell lehetetleníteni a kommunista pártot és a liberálisokat is. Örökre be kell fogni Lendvai Ildikó és a hasonszőrűek száját. Eleget ártottak már. A „merjünk kicsik lenni” szlogen, majd a „felelős hazafiság” fedőnevű ócska szervilizmus helyett el kell kezdeni végre az öncélú magyar nemzeti állam kiépítését, a nemzeti újraegyesítést, hogy a magyarság ismét regionális középhatalom és a Kárpát-medence magnetikus ereje legyen. Ez a nemzeti érdek, ez a magyarság hivatása, küldetése. Aki ezt nem érti, nem vállalja, az ne lépjen politikai pályára. Nem magyar politikus, aki nem küzd ezért. Tamási Áronnal összefoglalva: „Nevelni kell és tanítani. Eszméket adni, melyekért érdemes élni, s amelyeket itt hagyni e földön szívfájdalom. Feltámasztani a hitet, hogy csak emberségesnek és igazságszeretőnek érdemes lenni. És elhitetni: magyar légy kibúvó nélkül, mert ha kibújsz, a végén idegen dombon fogod a sebeidet vakargatni.”

Comments are closed.