Forrás: Magyar Hírlap

A zsidó állam hosszabb távon képtelen megtartani Gázát – még nemzetközileg elismert határain belül is súlyos gondja az arab lakosság arányának emelkedése: Izraelben akár két évtizeden belül kisebbségbe kerülhetnek a zsidók -, akkor pedig jobban jár, ha önként vonul ki

Egy darabka föld, akkora, mint Pest – nem Budapest, csupán a pesti oldal. Állandó aszály sújtotta síkság, természeti kincsek és elegendő ivóvíz nélkül, egymillió-háromszázezer, zömében menekülttáborokban nyomorgó palesztinnal: ez a Gázai övezet, ahonnan Izrael ma kezdi meg a kivonulást. Előbb a nyolcezer zsidó telepest evakuálják – aki megy szépszerével, az busás kártérítést kap, aki nem, azt viszik erőszakkal -, azután lerombolják a házaikat, lebontják a katonai létesítményeket, végül pedig távoznak a megszálló csapatok is.

Izrael kivonul Gázából, mert nem tehet mást. Az 1967-es, hatnapos háborúban elfoglalt övezet négy évtized elteltével tarthatatlan, minden szempontból. Nemzetközi jogilag (a zsidó államot ENSZ-határozat kötelezi a kivonulásra), gazdaságilag (a huszonegy, erődítményszerűen védett kolóniára hadosztálynyi katona vigyáz, természetesen államköltségen) és legfőképpen demográfiailag. Bár a jórészt ultraortodox telepesek küldetésüknek tekintik, hogy benépesítsék „az istentől kapott földet”, a palesztin népszaporulattal szemben versenyképtelenek. Az övezet arab lakossága a világ egyik leggyorsabb ütemben növekvő népessége, minden második gázai palesztin tizenöt évesnél fiatalabb. Egy szó mint száz: Gáza, izraeli szempontból valóban tarthatatlan.

Ezt ismerte fel Ariel Saron. A hetvenhét éves nyugalmazott tábornok, aki végigháborúzta életét az arabok ellen (1948-ban önkéntesként, „56-ban őrnagyként, „67-ben és „73-ban tábornokként, a „82-es libanoni bevonuláskor védelmi miniszterként), tudja, mikor kell visszavonulni. Ugyanolyan vakmerően manőverez miniszterelnökként, mint egykor hadvezérként, és stratégiai célja is változatlan: garantálni Izrael biztonságát. És ugyan ki más vállalhatna egy ilyen súlyos döntést, mint egy híres – másoknak hírhedt – héja, aki építési miniszteri minőségében évekig bátorította a telepesmozgalmat.

A zsidó állam hosszabb távon képtelen megtartani Gázát – még nemzetközileg elismert határain belül is súlyos gondja az arab lakosság arányának emelkedése: Izraelben akár két évtizeden belül kisebbségbe kerülhetnek a zsidók -, akkor pedig jobban jár, ha önként vonul ki, ezzel is javítva alkupozícióit határai végleges kijelölésekor. Például bízhat abban, hogy a mostani visszakozásért cserébe megtarthatja az ugyancsak 1967-ben megszállt Ciszjordánia egy részét, ahol kétszázezer polgára él, főként pedig Kelet-Jeruzsálemet, benne három vallás szent helyeivel: a Siratófallal, a Szent Sír templomával és a Sziklamecsettel. Az Egyesült Államok valószínűleg támogatna egy ilyen megoldást.

Ráadásul az izraeli hadsereg úgy távozik Gázából, hogy fél lábbal ott marad: továbbra is ellenőrzi a légteret és a partvonalat, sőt fenntartja magának a jogot, hogy ha az övezetből támadás érné Izraelt, visszaküldje katonáit megtorló akciókra. Az izraeli társadalom többsége megértette Saron tervét, és támogatja a kivonulást. Méghozzá praktikus okokból: azt reméli, kevesebb lesz a terrortámadás, másrészt mert elfogadhatatlanul drágának találja a kolóniák fenntartását. Gáza feladását főleg a vallásos zsidók, közülük is a politikailag hagyományosan befolyásos ultraortodoxok ellenzik. Volt főrabbik imádkoznak a terv meghiúsulásáért, sőt az „áruló” miniszterelnök haláláért; ők bujtogatják ellenállásra a telepeseket, parancsmegtagadásra a kiürítésben részt vevő katonákat.

Az izraeli csapatok kivonása alapvető változásokat hozhat a palesztinoknál is. Mahmud Abbasznak nem kevesebbet kell bizonyítania, mint hogy az Arafattól örökölt, velejéig korrupt hatalmi struktúra képes ellátni kvázi-állami funkciókat. Megakadályozni a fosztogatást, elszállítatni a szemetet, biztosítani az áram- és ivóvízellátást, fenntartani a közrendet, lefegyverezni a polgári lakosságot, hogy csak néhány prózai és sürgős teendőt említsek. Ez pedig nem lesz könnyű. Miközben a tavaly meghalt vezér külföldi bankszámláin évtizedekig gyűltek a külföldi segélyekből származó dollármilliárdok, a gázai palesztinok átlagosan havi 20-25 ezer forintnak megfelelő pénzből tengetik napjaikat, és eddig nemigen számíthattak másra, mint a Hamaszra. A szervezetet Gázában alapították az első intifáda idején, és a menekülttáborok népe nemcsak a megszállók ellen küzdő hősöket lát benne, hanem a szociális gondoskodás egyetlen működő intézményeként is tiszteli.

A Hamasz végső célja nem a megegyezés, hanem a zsidó állam eltörlése a föld színéről. Önnön győzelmeként és a zsidó állam gyengeségének jeleként ünnepli a kivonulást, és azzal fenyeget, hogy újabb terrorakciókkal kényszeríti térdre az ellenséget. A támadások súlypontját Ciszjordániába helyeznék át, hogy onnan is kiűzzék a megszállókat, és megszilárdítsák saját hatalmi pozícióikat, mire csakugyan önálló államuk lesz a palesztinoknak. A frakciók – a régi PFSZ-gárda és a feltörekvő fiatalok, az iszlamisták és a világiak – belharca pedig a megszállók távoztával fegyveres konfliktusba, polgárháborúba csaphat át. Annyi optimizmus pedig nincs a világon, amennyivel feltételezni lehetne, hogy a palesztin államkezdemény belátható időn belül virágzó demokráciává válik.

A kivonulás előestéjén nyilvánvaló, hogy a saroni „szétválasztás” (disengagement) nem orvosolja a Közel-Kelet minden baját. Sőt szálka azok szemében, akik eleve elleneznek mindenféle alkudozást az ősi ellenséggel, legyenek bár arabok vagy zsidók – ugyanakkor halvány esély a tárgyalások felújítására, a majdani, mindkét oldalról nehéznek ígérkező kompromisszumokra.

Persze öt (ötven) év vérontás után ez is több a semminél.

Bártfai Gergely, lapunk munkatársa