Forrás: Népszava

Ami ma elkezdődik, arra még nem volt példa a közel-keleti konfliktus évtizedeiben: Izrael kivonul a történelmi Palesztina két területéről: a Gázai övezetből, majd néhány héttel később Ciszjordánia északi részéről is. Mindkét sávban felszámolják a zsidó településeket és megszüntetik az izraeli katonai jelenlétet.

A kivonulás a Gázai övezetben 21 települést és több, mint nyolcezer telepest, Ciszjordániában négy települést és kevesebb, mint ezer telepest érint. Az akció gázai része – melynek végrehajtására 42 ezer katonát és több mint nyolcezer rendőrt vezényelnek ki – ma kezdődik. A telepesek 48 órát kapnak lakóhelyük elhagyására. Ha ezt szerdára virradó éjfélig nem teszik meg, akkor rendőrök jelennek meg náluk és a következő, hivatalosan előírt felszólítást intézik hozzájuk: „Békés szándékkal, Izrael Állam nevében jöttünk és nem akarunk rosszat. Kérem, hagyja el a házat!” Az ellenszegülőknek ekkor már csak húsz percük lesz arra, hogy lakóhelyüket kiürítsék és felszálljanak a várakozó katonai járműre. Miután ez megtörténik, a katonák és rendőrök csatárláncot alkotva körbeveszik a házat, nehogy valamelyik telepes visszatérhessen oda. Ezt követően települések minden építményét lerombolják, úgy, hogy csak romhalmaz marad utánuk. (Ezt a palesztinok kérték, mondván, hogy a Gázai övezet túlnépesedettsége miatt ők az egyszintes telepesházaknak nem tudják hasznát venni, inkább emeletes épületeket emelnek a helyükön.) Meghagyják viszont különböző vezetékeket és a csőhálózatot, továbbá az összes közművet. A telepesek kiköltöztetése után a katonák is elhagyják az övezetet, melyet aztán átadnak a Palesztin Hatóságnak. A gázai kivonulást az izraeli kormány szeptember 4-ével akarja teljesen befejezni, körülbelül akkor, amikor a részleges ciszjordániai elkezdődik.

Sok gázai telepes már hajlott a jó szóra és szedte a sátorfáját. Őket és a lakóhelyükről augusztus 15-16-án önként távozó társaikat – ha nem találtak maguknak más lakóhelyet – az övezet határaihoz közel, izraeli területen helyezik el, előregyártott négyszobás, bungalow-szerű házakban, ahol két évig ingyen lakhatnak. Mintegy ezer más személynek- főként olyanoknak, akik csak az erőszaknak engedve, az utolsó pillanatban hagyják el házaikat – szállodai szobát foglaltak le, átmeneti időre. Azok számára pedig, akik a törvényeket megszegve ellenállnak a kiköltöztetésnek, 2300 helyet hagytak szabadon különböző izraeli börtönökben. Akik önként, de legalább augusztus 17. előtt elhagyják házaikat, ezek nagyságától függően 200 és 500 ezer dollár közötti kártérítésben részesülnek. A többiek csak minimális kártérítésre számíthatnak.

A gázai kivonulás nem vonatkozik az övezet és Egyiptom határvonalára, az úgynevezett Filadelfi sávra. Ez az a terület, amelyen át szélsőséges palesztinok rendszeresen fegyvert és robbanóanyagot csempésznek be Gázába, s amelyet Izrael – ezért továbbra is ellenőrzés alatt akar tartani. Legalábbis egyelőre. Arra az esetre, ha Egyiptom vállalja, hogy útját állja a fegyvercsempészetnek és a terroristák beszivárgásának, a zsidó állam hajlandó innen is kivonulni. Továbbra is izraeli katonai ellenőrzés alatt maradnak Gáza parti vizei, továbbá légtere is. S végül, de nem utolsósorban: Izrael hangsúlyozottan fenntartja magának az önvédelem jogát, mégpedig mind úgy, hogy az esetleges támadásokra válaszolhasson, mind pedig úgy, hogy megelőző akcióval meghiúsítsa azokat.

A gázai kivonulás tervét – mellyel Ariel Saron oly annyira meglepte a világot – az izraeli miniszterelnök 2003. december 18-i herclijai beszédében vetette fel. 2004. június hatodikán jóváhagyta azt az izraeli kormány, 2004. október 25-én pedig a parlament, a Kneszet is. A február 8-i sarm-el-sejki csúcskonferencián áldását adta a tervre Mahmúd Abbász palesztin és Hoszni Mubarak egyiptomi elnök, továbbá II. Abdullah jordániai király. Saron és Abbász különtárgyalásain megállapodás született a két fél közti tűzszünetről, továbbá arról, hogy Gáza palesztin fennhatóságú területein már a kivonulás előtt a Palesztin Hatóság gondoskodhat a biztonságról. Izrael bizalomerősítő intézkedéseket vállalt, egyebek közt több száz palesztin fogoly szabadon bocsátását és egy tengeri kikötő felépítését. 2005 február 16-án a Kneszet 3,8 milliárd sekelt (884 millió dollárt) szavazott meg a kivonulásra és a telepesek kártalanítására.

A kivonulási terv meghasonlást idézett elő az izraeli társadalomban. Ami érthető is, hiszen Izrael utoljára 38 évvel ezelőtt számolt fel zsidó települést: a Sinai-félszigeten fekvő Jamitot. (A kiürítési akciót katonai parancsnokként Ariel Saron vezényelte le, a tőle megszokott kíméletlenséggel.) Most annyiban más a helyzet, hogy a zsidó állam a történelmi Palesztinából vonul vissza, arról a területről, melyet a világi – és különösen a vallásos – nacionalisták mindig is Izrael megszentelt földjének tekintettek. Az ő szemükben mindenki áruló, aki akárcsak egyetlen négyzetcentiméternyit is fel akar adni belőle.

A nacionalistákat különösen meghökkentette – és némiképp le is fegyverezte – hogy az az „áruló”, aki ezt az úgymond ördögi tervet beterjesztette és most végre is hajtja, nem más, mint korábbi hősük, Ariel Saron. Ám ez nem csak őket, a világot is alaposan meglepte. Hogyan lehetséges, hogy az az ember, aki a településpolitika kezdeményezője és legerélyesebb végrehajtója volt, és akit ezért „a telepesek atyjának” is neveztek, most Gázában maga rombolja le életművét? Hogyan lehetséges, hogy az a Saron, akit kíméletlensége miatt barátai is „bulldózernek” neveztek, és akit a palesztinok úgy gyűlöltek, mint egyetlen izraelit sem, az idők szavát megértve most olyan engedményt tesz, amilyen eddig még egyetlen békepárti izraeli miniszterelnöknek sem sikerült?

Egyik régi katonatársa és bizalmasa, Aser Lévi úgy próbálta megfogalmazni a választ, hogy „Saron Saron maradt, ám a miniszterelnöki iroda ablakából másként fest a világ”. Vagyis annak, aki egész Izraelt képviseli, sok olyasmit is figyelembe kell vennie, ami felett beosztott vagy ellenzéki politikusok elsiklanak. Tudomásul kellett vennie, hogy az egész világ elítéli a palesztin területek megszállását, és hogy ennek az állapotnak a megszüntetését követeli Izrael egyetlen igazi szövetségese, az Egyesült Államok is. Miniszterelnökként kellett rádöbbennie arra, hogy katonai eszközökkel nem képes felszámolni a palesztin ellenállást, és hogy hosszabb távon nem hagyhatja figyelmen kívül a kompromisszumban érdekelt amerikai politika kívánságait.

Saron katona és párthívei jelentős részétől eltérően képes a racionális szempontok figyelembevételére. A Gázai övezet kicsi, szegény és túlnépesedett, s mint ilyen az iszlám terrorizmus fellegvára. Az izraeli telepesek sehol sem éltek olyan veszélyesen, mint éppen ott. Izrael a hetvenes évek óta több száz katonája életét áldozta és mintegy ötven milliárd dollárt adott ki ott élő polgárai védelmére. A dolog egyszerűen nem érte meg.

És van még egy szempont, amely iránt Saron, mint izraeli nacionalista fogékony lehetett. A palesztinok sokkal gyorsabban szaporodnak, mint az izraeliek, ezért nyilvánvaló volt: nem telik bele sok idő, és a zsidó állam által uralt területen hamarosan többségbe kerülnek. Ha Izrael meg akarja őrizni zsidó jellegét, akkor nem tehet mást, mint hogy „elengedi” őket.

Saron felmérte ezeket a tényeket és levonta belőlük a következtetéseket. Ami persze még messze nem jelenti azt, hogy teljesen lemondana a palesztinok fölötti uralomról vagy az izraeli terjeszkedésről. Éppen ellenkezőleg: jelenleg is támogatja a települések bővítését, csak éppen nem Gázában, hanem Ciszjordániában. (E területen csupán négy kisebb és kevésbé népes telepről kíván lemondani.) Ilyen értelemben a Gázából való kivonulás nem más, mint egy védhetetlen – és védelemre nem is érdemes – állás feladása annak érdekében, hogy a „zsírosabb falat” – vagyis Ciszjordánia megmaradjon. Ez az, amit a nacionalista és vallásos ellenzék nem ért meg.

Ennek szemében Saron megszentelt földről mond le és ezzel Izrael fennmaradását kockáztatja. Hogy egykori bálványozói mennyire meggyűlölték a miniszterelnököt, azt jól jellemzi az az obskurus komédia, amelyet mintegy húsz vallási fanatikus játszott el még július második felében. Ezek a „tűzcsapások” elnevezésű, középkori eredetű zsidó vallási átkot mondták ki Saronra, a „pusztítás angyalait” szólítva fel megölésére. Hogy minden obskurusság ellenére sem üres fenyegetődzésről van szó, azt jól mutatja, hogy 1995-ben ugyanezt az átkot mondták ki a békepárti Jichak Rabinra is, akit azután meg is ölt egy zsidó vallási fanatikus.

A szélsőséges rabbik a kiürítési parancs megtagadására szólították fel az izraeli katonákat, nacionalista követőik tömege pedig többször is megpróbált eljutni a telepekre, hogy puszta létszámával nehezítse a parancsoknak engedelmeskedő katonák dolgát. A hatóságoknak ezt mindeddig sikerült megakadályozniuk. Állandósultak a telepesek és pártfogóik tömeggyűlései, tüntetései. Ezeknél persze nagyobb aggodalmat keltett az a lehetőség, hogy a szélsőjobboldaliak valamilyen nagyobb szabású merényletet hajtanak végre palesztinok vagy muzulmán szent helyek ellen, aminek nyomán teljes erővel kiújul az intifáda, semmissé téve a kivonulási tervet. Ebből a lehetőségből kóstolót adott az a merénylet, amelyet egy fanatikus nacionalista dezertőr követett el Észak-Izraelben, megölve négy ott élő arabot. Úgy tűnik azonban, hogy Saront sem átkokkal, sem tüntetésekkel nem lehet eltántorítani Gáza kiürítéstől. Ezuttal is buldózerként viselkedik, ami persze tetszik a békepártiaknak, sőt, némiképp a palesztinok tiszteletét is kivívta.

De veszélyt jelentenek a palesztin szélsőségesek is. Ezek voltaképpen nem akadályozni akarják a kivonulást, csupán azt szeretnék elérni, hogy az puskaropogás közepette menjen végbe. Ezzel azt a mondanivalójukat akarják aláhúzni, hogy Izraelt ők kényszerítették rá Gáza kiürítésére. Ágy jócskán növelni tudnák népszerűségüket, ami a januárra kiírt palesztin parlamenti választásokon képviselői helyeket, s talán bársonyszékeket is eredményezhet számukra.

Saron egyrészt azt hangoztatja, hogy semmi sem téríti el szándékától, másrészt azonban azt is, hogy ellenséges tűzben nem vonul ki, s hogy eddig nem tapasztalt kíméletlenséggel csap vissza, ha a palesztin szélsőségesek provokálják. Belátva a tét nagyságát, visszafogottságra bíztatta a palesztin terroristákat Egyiptom, sőt, Szíria is. Abbász palesztin elnök pedig, ha a szélsőségesek lefegyverzésére nem is vállalkozott, az Izrael ellenes provokációkat igyekszik fegyveres erővel megakadályozni. Többször is lövöldözésre került sor egyfelől a palesztin rendőrök, másfelől pedig a Hamász és az Iszlám Dzsihád emberei között, amikor ezek rakétákkal próbálták lőni a gázai zsidó telepeket vagy a dél-izraeli városokat. Saron és Abbász februári tűzszüneti megállapodása komoly veszélybe került, de nem omlott össze.

Ha sikerül végrehajtani a kiürítést, az nem szünteti meg az izraeli-palesztin szembenállást, ám szemléltető példával szolgálhat arra nézve, hogy a békéhez vezető lépések igenis lehetségesek. Gáza elindulhat a fejlődés útján, Izrael pedig megszabadul a rá nehezedő teher egy jelentős részétől. S ha egyszer mindkét oldalon a megegyezésre kész erők kerekednek felül, akkor normális országgá válhat mind Izrael, mind pedig a megalakuló palesztin állam.

KERETBE

A gázai és az észak-ciszjordániai kiürítendő zsidó települések lakosait – ha úgy akarják – közösen telepítik új lakóhelyükre, hogy a megszokott emberi környezetükben maradjanak. Többnyire létező szövetkezeti falvakban vagy kibucokban, néhány esetben valamelyik város egyik negyedében találják meg új otthonukat. Homes település lakóit a mintegy 50 km távolságban lévő határmenti Jad Hanna kibbucban akarják elhelyezni, és ez valószínűleg a határontúli települések felszámolásának egyik legfurcsább párosítása.

Nem egyszerűen azért, mert az izraeli határon belüli kibucok nagy többsége határozottan helyesli a gázai kivonulást, míg maguk a telepesek ellene szegülnek és csak kényszerből törődnek bele. Hanem azért is, mert míg Homest a jobboldali Likud párt ifjúsági mozgalma alapította 1980-ban és azóta egy vallási szeminárium ultraortodox csoport tagjai csatlakoztak hozzá, addig Yad Hanna az ország egyetlen olyan kibuca volt, melyben a Kommunista Párt tagjai voltak többségben. 1953-ban nagy viták zajlottak az izraeli baloldal körében. A radikálisabb baloldal képviselői minden esetben kisebbségben maradtak és kiváltak a kibucokból, vagy kizárták őket onnan. Csak Jad Hannában – amely egyébként Szenes Anikó nevét viseli és alapítóinak többsége Magyarországról érkezett Izraelbe – kerültek többségbe a radikálisok és csatlakoztak idővel a Kommunista Párthoz. Ezért nagyon sok hátrányos megkülönböztetés érte őket az idők folyamán: a felvásárlók nem vették meg termékeiket, a Jad Hanna számára megszabott vízmennyiség sokkal kisebb volt mint a szomszédoké, nem kaptak bankhitelt házépítésre és a gazdaság fejlesztésére. De kitartottak.

Azóta sok minden megváltozott, de Jad Hannában a tagok nagy többsége ma is a baloldali Merec párt tagja, vagy arra szavaz. És elég fanyalogva fogadja az új, Homesből érkező jobboldali és ultraortodox tagokat. Mondani sem kell, azok sem lelkesednek túlságosan a „kényszerházasságért”. Persze, nem is politikai, még kevésbé ideológiai társulásról van szó. Ha a Homes tagok együtt akarnak maradni, erre csak a Jad Hannában van esélyük; másfelől viszont, ha a Jad Hanna ki akar lábalni a súlyos adósság-terhekből, melyek a kibuc puszta létét fenyegetik, el kell fogadnia a párosítást Homes tagjaival, mert az állami szervek ehhez kötik hozzájárulásukat a kibuc konszolidásához.

Ez a Jad Hanna-Homes párosítás árnyékos oldala. De lehetséges egy napfényesebb oldal is: úgy látszik, elmúltak az idők, amikor „ideológiai kollektivitás” volt a cél, és a különböző világnézetű emberek nem tudtak – nem hogy egymással – de még egymás mellett sem élni.

Az oldalt írták: Kepecs Ferenc és Yehuda Lahav (Tel-Aviv)

Képalá:

Palesztin rendőrök vonulnak egy gázai telep elé, hogy megakadályozzák a palesztin szélsőségesek provokációit, és hogy a kivonulás után birtokba vegyék a területet Fotó: Reuters

Comments are closed.