Forrás: ÉS

Paulusból Saulus?

Az Új Nemzedék 1927. április 3-án azzal állt elő, hogy Rákosi Jenő, aki “valamikor a tiszaeszlári pör idején az antiszemita fronton állt, ma írásművészetének teljes erejével a különben gyönge tollakra bízott liberalizmus szószólója”. Ez első látásra képtelenségnek tűnt: hogy is lehetne annak a Rákosi Jenőnek bármi köze a liberalizmushoz, “aki a magyar irodalmi kritika legridegebb cenzora volt, aki olyan hatalmas tehetségnek sem kegyelmezett, mint a boldogtalan Ady Endre. A magyar öncélúság nem ismert nálánál ragyogóbb tollú harcost. Ma azt az álláspontot hirdeti, hogy minden olyan színdarabot, amelyet valamelyik világvárosban egynél többször játszottak, nálunk is elő kell adni”. Igen ám, de csak a Finom kis lakás című vígjátékról adott szakvéleménye miatt a jobboldal még nem hirdetné, hogy Rákosi Jenő “méltatlan lett” a múltjához. Bíróság elé, “rágalmazás” címén meg végképp nem állította volna a 84 éves publicistát, márpedig az Ébredő Magyarok Egyesülete ezt tette.

De miért nem fért össze a “harmincmilliós magyar birodalom” fantazmagóriájának szülőatyja az Ébredőkkel? Számomra ő az 1918/1919 előtti évek fix tájékozódási pontja volt, arra tudniillik mindig lehetett építeni, hogy akit Rákosi Jenő gyűlöl, az jó ügyet képvisel, s akiért kiáll, az csökötten antidemokratikus. Politikai gyűlölettől motivált állásfoglalásai kilógtak a “békebeli” korból s a jobboldali radikálisoknak a különítményes-terrort szellemi térre is átvivő stílusát vetítették előre: 1908 novemberében például így intézte el Szomory Dezső “ügyét”: “kíméletlenül ki kell IRTANI a mételyt, amíg nem késő. Példaadást követelünk, mely visszakergeti a kloákába a gonosz és nemtelen indulatokból élő írókat, egész pereputytyostul”.

Mi lendíthet át egy Rákosi Jenőt a másik oldalra? Hogy ilyesmi történt, kortársai is érzékelték: Nyugat-beli nekrológjában Schöpflin Aladár rögzítette, hogy “a háború katasztrófája árkot húzott Rákosi pályájába. A forradalom utáni ellenforradalmi zűrzavarban revideálnia kellett egész eszmevilágát, s ekkor csodálatraméltó látványban volt részünk. Rákosi visszautasította azt a kezet, melyet konzervatív szellemét félremagyarázva felé nyújtottak az úgynevezett kurzus exponensei”. De mikor és miért? A nyomok azokba az időkbe vezettek, mikor a jobboldal véres utcai atrocitásokkal is a maga javára próbálta eldönteni a hatalmi kérdést. 1922-ben Héjjas Ivánnak tanúskodnia kellett az orgoványi mészárlásra kiadott parancsa dolgában, s a jobboldali radikalizmus orgánumai méltatlanul meghurcolt hősként kezelték. Először talán erre szisszent fel Rákosi Jenő, aki 1922. július 7-én arról írt vezércikket, hogy amit Héjjas emberei “a hazafias érzésre” hivatkozva műveltek, “elhomályosítja erkölcsi látásunkat, hályogot húz lelki szemeinkre, összezavarja fogalmainkat a jóról és rosszról”. Héjjas odáig ment, hogy még a nemzetgyűlésnek is “üzent”, s ettől Rákosinál végképp kicsordult a pohár: “az a passzus, melyben az ő saját külön istennyilájával fenyegeti meg Budapestet, mintha elkésett paródiája lenne a bűnös Budapest megfenyegetésének”. S bár úgy látja: “a nemzetgyűlésen nyíltan folyik a mérkőzés azok közt, akik a rendet jobboldali s akik baloldali irányzatba kivánnák terelni”, ő, az ősjobboldali, így foglalt állást: “a Héjjas Iván rendje nem rend az államban, hanem rendetlenség”. Amikor Gömbös kiáll a numerus claususért, Rákosi Jenő így felel neki: “a numerus clausus mint privilégium csak a hanyagságot, kényelmet, tudatlanságot terjeszti, nem a tudást és szorgalmat. Ha Gömbös Gyula nem tud mást, mint a numerus clausust, akkor jó lehet káplár-katonának, de nem jó államférfiúnak.” Az erre kapott válasz meglephette: “jobban tenné Rákosi Jenő, ha a bankokráciai zsidóság támogatása helyett a benne megnyilatkozó magyar géniusz szárnyaival magasabb régiókba repülne”. Pár nap múlva az “ébredő” Eckhardt Tibor a liberális lapok betiltását követelte, mondván: “a kormány azt az erélyt, amit jobbfelé érvényesít (Héjjas-ügy), érvényesítse balfelé is”, Rákosi Jenő pedig “a MOVE, az Ébredők, Gömbös, Wolff, a kurzus és a Szózat” ellenében megvédte sajtóbeli ellenfeleit.

Az ellentét a frankhamisítás idején érik kibékíthetetlenné. Amikor Rákosi Jenő megtudja, hogy az Ébredők 1926. januári gyűlésén kimondták: “a frankhamisításból csak azért lett szenzáció, mert a zsidósajtó csinált belőle nagy eseményt. Ez a zsidósajtó a bűnös, mondották a közgyűlésen, nem pedig akik a frank-ügyet csinálták” – úgy érzi, ez már őt és az általa képviselt irányt is kompromittálja. Erkölcsi színvakság című vezércikke igazi vízválasztó: írója szerint mindaz, amit a radikális jobboldal hazafiságnak hív, “súlyos erkölcsi elmezavar”, s csak “egy mételyezett szellem az, mely ilyen véleményt mond egy esetről, melyben erkölcsi színvaksággal megvert emberek veszedelembe sodorják egész közéletünket. Innen csak egy lépés odáig, hogy a tolvaj, a rabló, a pénzhamisító üljön a bírói székbe”. Az általánosságokon túl azt is megjelöli, hol tanyázik ez a métely: “minden vizsgálat, rendőri nyomozás, melyet hatóságaink lefolytattak, az Ébredők tanyájáról szedte gyanúsítottjait és ilyen politikai színezetű pernek egyetlenegy más vádlottja, mint ébredő, nem volt”.

Másnap a parlamentben Eckhardt bejelenti, hogy bár “elaggott korára való tekintettel már többször megbocsátott” Rákosi Jenőnek, vége a türelemnek: beperli rágalmazásért. A Szózat Rákosi Jenő és a zsidóliberalizmus címmel közli az Ébredők válaszát, majd a Bulcsú álneven író Kádár Lehel következik, aki ilyen portrét kerekít Rákosi Jenőről: “benne inkarnálódott a liberalizmus szomorú évtizedeinek minden meddősége, sekélyessége és fölszínessége”. Rákosi 1918/19-ben “devalválódott, nem volt sem szava, sem jelentősége. Az a zsidó szellemi söpredék, amely ma az öregurat az Ébredő Magyarok és fajvédők ellen játszsza ki, valósággal kihajította az Otthon Körből, kicsavarta kezéből a tollat.” Végül leszögezi: “az a tény, hogy egy ilyen öreg ember még beszélhet, szomorúan jellemzi a kort”. Tény, hogy az öreg ember sem kímélte őket, hiszen egy politikai erőről, mely főként ifjúi lendületével próbált imponálni a társadalomnak, ilyeneket írt: “mit találunk bennök? Szűk látókört, korlátolt gondolkozást, folytonossági hiányokat a jóhiszeműségükön, és egy testben-lélekben kártevő szellemet a vezérekben”. Másodszor is megfesti Gömbös portréját, melynél pontosabbat sem “a Vezér”-ről, sem e típus kései reinkarnációjáról azóta sem írtak: “vannak ötletei, de nincsenek eszméi. Nem államférfiú, hanem ügyes napipolitikus. Azt látszik gondolni magáról, hogy minden úgy lesz, akkor lesz, addig lesz, amíg én mást nem akarok. Választás, miniszterelnökség, béke és forradalom: mindennek a sorsa itt van az én homlokcsontom mögött.” 1926 decemberében tárgyalássá érik a januári feljelentés, és a per a jobboldal konzervatív és radikális szárnya közti erőpróbává válik, ezért nem érvényesülhetnek sem méltányossági, sem protokolláris szempontok. Ahogy Surgoth Gyula ügyész mondja: “bármily magas kor sem nyújt jogcímet arra, hogy mások becsületébe gázoljunk.” Az Est hívja fel a figyelmet az eljárás furcsaságára: Rákosi “Márffy József, Héjjas Iván, Rumbold Attila, Kmetty Károly, Zbona János, Francia-Kiss Mihály és mások bűncselekményeivel akarta igazolni, hogy az utóbbi évek atrocitásainak hősei tényleg az ébredők soraiból kerültek ki, a Töreky-tanács nem engedte meg a valóság bizonyítását.” Ágy születik meg az ítélet: Rákosi Jenő bűnös rágalmazás vétségében, de az egymillió koronás fő-, és félmilliós mellékbüntetést három évi próbaidőre felfüggesztik. Az öregúr azonban nem fúj visszakozót: 1927 márciusában a Kmetty nevű szadista különítményesről ír megrázó erejű cikket, amikor pedig leleplezik Nagy István bírót, az ő esetéből így vonja le a tanulságot: “a bíróságnak s más közszolgálati ágbelieknek a legnagyobb veszedelme, ha belopja magát közéje a politika, a pártszellem, a pártviszály. Ezek azok a bacillusok, melyek megmételyezik az államot magát, megingatják az emberek hitét.” Megtörténik, ami korábban nonszensznek tűnt volna: a Népszavától kap elismerő sorokat: “íme, a becsületes konzervatívok oldalán is észreveszik, amit mi régen hirdetünk, hogy milyen veszedelmet jelent, ha a bíróság körébe pártszellem veszi bele magát”. Számára a másodfokú tárgyalás is alkalom, hogy még egyet üssön az Ébredőkön: “nem tudtam – mondja -, hogy ők azoknak az álláspontján állnak, akik félre szokták érteni azt, amit egy újság ír, mert nem jóhiszeműen, hanem haraggal, antipátiával olvasnak”. Az ügy fölmentéssel zárul, de a radikális jobboldal szemében Rákosi bűnös marad, s ezért szögezi le az Új Nemzedék: “A keresztény nemzeti közvélemény fájdalmasan állapítja meg, hogy ez egyszer Paulusból lett Saulus.”

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 32. szám

Comments are closed.