Solymosi Frigyes akadémikus, a Nemzeti Kör tagja
Ha jól belegondolunk, angol barátomnak valójában igaza van: csaknem nevetséges, hogy demokráciánk tizenötödik esztendejében a két politikus közötti eszmecsere országos szenzációvá vált, s még azóta is vissza-visszatérő téma.
Demokráciánk fejlődését meglehetősen kritikus szemmel figyelő angol barátom enyhe iróniával mesélte a minap, hogy július 8-án, az egyik egyetemi intézet meglátogatása során magyar kollégái, mintegy varázsszóra, elveszítették érdeklődésüket iránta, és rohantak haza „valamiféle tévéközvetítés” megtekintésére. Mivel benyomásai szerint aznap délután kedvenc presszójában is a szokottnál lényegesen kevesebben üldögéltek, sőt mintha még a sétálók száma is megritkult volna, arra gondolt, hogy talán a magyar labdarúgó-válogatott ismét régi fényében tündököl, és biztosan valami fontos mérkőzés előtt áll. Amikor aztán felvilágosítottam, hogy az általa vélt különleges helyzet nem meccs, hanem a miniszterelnök és az ellenzék vezére közötti megbeszélés televízióközvetítése volt, akkor már végképp elámult.
Mi érdekes van abban, hogy a kormányfő és az ellenzék vezetője egymással eszmét cserél, hiszen ez náluk csaknem minden parlamenti ülésen megtörténik, semmi szenzáció nincs benne, az emberek többsége oda se figyel. Mivel gyors magyarázatom nem egészen elégítette ki, hosszas történelmi fejtegetésbe kezdtem annak jellemzésére, hogy mi mindenben is különbözik a mi országunk az övéktől. Megkérdeztem tőle, jártak-e náluk a tatárok, majd – csaknem százötven évig – a törökök. Bekebelezték-e országát a Habsburgok, és mikor veszítettek el utoljára háborút? Elcsatolták-e tőlük országuk nagy részét sok millió honfitársukkal együtt? Elhurcolták és elpusztították-e hazájuk zsidó lakosságának túlnyomó részét? Megszállták-e őket olyan idegen, „baráti” csapatok, mint bennünket a szovjetek, és ültettek-e a nyakukra több évtizedig regnáló diktatúrát? Fel kellett-e ugrálniuk valaha is székükből, szűnni nem akaró vastapssal kifejezve hódolatukat, amikor valamilyen gyűlésen kiejtették egy politikus nevét? Átéltek-e már egy levert forradalmat az azt követő különböző retorziókkal együtt? Mert mi egy ilyen múltat megszenvedő országban élünk, ahol bizony sok minden megtörténhet, többek között még az is, hogy a diktatúra régi alsó és felső szintű vezetői visszatérnek a hatalomba, és átveszik a demokratikus berendezkedés irányítását. Merthogy ez egy különleges ország.
Mindezek fényében meglepő-e, hogy pesszimistább az életszemléletünk, világlátásunk, hogy más jellegűek az emberek közötti kapcsolatok, gondok vannak a szolidaritással is, kevésbé nézzük el egymás hibáit, nehezebben oldódunk fel egymás társaságában, hiányzik belőlünk a hajlam a kompromisszumra, és mindez tükröződik politikusaink magatartásában is?
Persze ez nem jelentheti azt, hogy a politika két oldalán állók ne álljanak szóba egymással, hogy tovább mélyítsék az árkokat, hogy az egymással rivalizáló pártok ne megsemmisítendőnek, hanem legyőzendőnek tekintsék politikai ellenfeleiket. Ha jól belegondolunk, angol barátomnak valójában igaza van: csaknem nevetséges, hogy demokráciánk tizenötödik esztendejében a két politikus közötti eszmecsere országos szenzációvá vált, s még azóta is vissza-visszatérő téma.
A találkozóból amúgy néhány tanulság kétségtelenül ennyi idő után is levonható. Az számomra nem jelentett újdonságot, hogy Orbán Viktor kiváló, gyors észjárású politikus, ismeri az ország helyzetét, tisztában van az emberek gondjaival, vágyaival. Az ellenzéknek azonban azt is tudomásul kell vennie, hogy Gyurcsány Ferenc kemény ellenfél, határozott elképzelései vannak a jelent és a jövőt illetően, és kész arra, hogy igazáért, politikai célkitűzéseiért harcba szálljon. Lehet persze gyors meggazdagodásán elmélkedni, de – ellentétben Horn Gyulával – őt már nem vádolhatjuk, hogy az „56-os barikád rossz oldalán harcolt. Fiatal kora – szerencséjére – megakadályozta, hogy pártkarrierjében a Központi és a Politikai Bizottságig eljusson. Mindezeket figyelembe véve, erős kétségeim vannak, hogy legyőzéséhez Szijjártó és Répássy képviselő urak felszólalásai, különleges akciói elégségesek lennének. A miniszterelnököt politikai síkon lehet legyőzni, és ehhez elengedhetetlen az ellenzék vezérének aktív parlamenti munkája!
Nem tagadva Orbán Viktor országjáró körútjának jelentőségét, tudomásul kell venni, hogy azon csaknem kizárólag saját táborával találkozik, az ott elhangzottak alig-alig jutnak el a politika iránt kevésbé érdeklődő bizonytalanokhoz, és a másik oldal híveihez. Ennek eléréséhez a sikerhez (!) szükség van arra is, hogy az ellenzék vezetője, miniszterelnök-jelöltje az ország első számú politikai fórumán, a parlamentben is hallassa hangját, mondja el kritikai véleményét a kormány intézkedéseiről, és időnként még vitázzon is a kormányfővel. Ennek nemcsak pártja, hanem – ami fontosabb – az ország is hasznát látná.
A Fidesznek nincs olyan sok éleslátású, meggyőző képességgel megáldott és nem utolsósorban szimpatikus egyéniségű politikusa, hogy Orbán Viktort az Országgyűlésben nélkülözni tudja. Az, hogy felszólalásait a kormányoldalról esetleg megjegyzésekkel fűszerezik, hogy nem értenek vele egyet, az hozzátartozik a normális parlamenti élethez, és abból neki semmi presztízsvesztesége nem származik.