Forrás: Magyar Hírlap

Meddig lesz szentként tisztelt a Hamasz, ha a képviselői segélyekről, állami megrendelésekről, munkahelyek elosztásáról, építendő utak nyomvonaláról, iskolaigazgatók kinevezéséről döntenek – csupa olyan dologról, amelynek mindig vannak vesztesei is

A telepesek többsége tragédiának tartja a gázai kivonulást, de még a baloldali izraeli sajtóban is jelennek meg olyan vélemények, amelyek szerint nem helyes kiüríteni a 21 gázai és négy ciszjordániai települést. A Haarecben minap megjelent írásában Morton A. Klein történelmi hibának minősíti Ariel Saron kormányfő döntését. Szerinte ez az egyoldalú lépés világos üzenet, amely szerint a terrorizmus kifizetődő – vagyis nem jó másra, mint a szélsőségesek bátorítására egy olyan időszakban, amikor a nemzetközi közösség egy jelentős része éppen háborút folytat a terrorizmus ellen. Idézi Mose Jaalon tábornokot, az izraeli hadsereg volt vezérkari főnökét, aki megjósolta, hogy „a gázai kivonulás az arcunkba fog robbanni” és a Boston Globe című tekintélyes amerikai napilap publicistáját, akinek meggyőződése, hogy az övezet „átengedése a zsidógyűlölők kezére játszik. Megerősíti ugyanis azt a véleményt, amely szerint a zsidók jelenléte elfogadhatatlan azon a földön, amelyet az arabok magukénak vallanak.

S ha igaz ez Gázára, igaz egész Izraelre is.”

Azok az izraeliek, akik nem azon az alapon ellenzik Gáza kiürítését, mert az „Isten által a választott népének ígért föld” része, azzal érvelnek, hogy egyoldalúan nem szabadna engedményeket tenni. Klein az általa egyébként szintén tragikus hibának tartott oslói megállapodással érvel, amely szerinte bebizonyította, hogy csak akkor szabad engedni, ha cserében szintén konkrét engedményt kap az ember. S amikor még nem tisztáztak olyan kulcsfontosságú kérdéseket, mint a palesztin menekültek visszatérésének joga, Jeruzsálem és a Ciszjordániában élő zsidó telepesek sorsa, akkor az lenne a minimum, hogy a „zsidó közösségek gyökereinek eltépéséért” cserébe valamelyik e három kérdés közül egyszer és mindenkorra „lekerüljön a napirendről”.

Sokan attól tartanak, valami végzetes történik a gázai kivonulással. Lelki szemükkel már látják, ahogy Izrael lemond Ciszjordániáról és Jeruzsálem egy részéről is, ahol majd megalakul a palesztin állam, és már most árulónak kiáltják ki Saront, amiért mindezt lehetővé tette. Előbb-utóbb persze ez a „borzalom” valóban be is fog következni, az azonban több mint kétséges, hogy valóban a mostani izraeli kormányfő lesz érte a „bűnös”. Lehet ugyan, hogy Saron jótét lélek, a gázai kivonulásról hozott döntésének azonban ehhez semmi köze: ez a zseniális katonai stratéga újabb nagyszerű húzása volt, amivel időt nyert – márpedig aki időt nyer, életet nyer.

Saron pontosan tudja, hogy a kivonulás további évekre befagyaszthatja a még újra sem indított közel-keleti békefolyamatot. A palesztinok ugyan nem fogják független államukat Gázában kikiáltani, az övezet ennek ellenére „kvázi államként” fog működni. Az eddigi enklávék helyett most először kerül a Palesztin Hatóság ellenőrzése alá egy összefüggő terület, ahol működőképes politikai-gazdasági-szociális rendszert kell kiépíteni. Egy olyan terület, ahol a palesztin kormányzatnak kell szociális hálót, munkahelyeket teremtenie – nem mutogathat az izraeliekre, hogy a határ lezárásával megfosztják a megélhetésüktől, „éhhalálra kényszerítik” a palesztinokat. Augusztus közepe után kizárólag a palesztin biztonsági szervek feladata lesz megakadályozni a szélsőséges szervezeteket abban, hogy rakétákkal támadják gázai területről Izraelt. S ezt immár nem csak az Egyesült Államok fogja megkövetelni tőlük, hanem remélhetőleg az Európai Unió is, amely a Palesztin Hatóság legfőbb anyagi támogatója, s amely mindeddig igen látványosan hunyt szemet afölött, hogy Mahmud Abbasz elnök legföljebb a kisujját mozdította, amikor a terroristák megfékezéséről volt szó, a kezét már nem.

Még egy „kvázi állam” kiépítése és működtetése is nehéz és időigényes feladat. Különösen az, ha olyan népről van szó, amelynek még soha nem volt önálló állama – lépésről lépésre kell megtanulnia, saját kárán megtapasztalnia, kiizzadnia, hogyan is kell ezt csinálni. Abbasz helyzetét tovább nehezíti, hogy közben „pacifikálnia” kell a szélsőséges szervezeteket, elsősorban a legerősebbet és legbefolyásosabbat: a Hamaszt. Az első lépést már megtette, amikor „meghívta” őket a kormányába. Az izraeliek egy része ezt is a szemére veti, pedig az ötlet nem rossz: mi mással lehetne jobban megfosztani a nimbuszuktól az izraelieket Gázából „kiüldöző” „hősöket”, mint azzal, hogy belekényszerítik őket egy – egyelőre – korrupt, tehetetlen és működésképtelen kormányzat taposómalmába? Meddig lesz szentként tisztelt a Hamasz, ha a képviselői segélyekről, állami megrendelésekről, munkahelyek elosztásáról, építendő utak nyomvonaláról, iskolaigazgatók kinevezéséről döntenek – csupa olyan dologról, amelynek mindig vannak vesztesei is?

Ha minden jól megy, a palesztinok évekig elbíbelődnek a Gázai övezet működőképessé tételével. Közben a politikai nehézségek miatt frusztrált Hamasz – a kisebb terrorszervezetekről nem is beszélve – könnyen abban kereshet „sikerélményt”, hogy újabb rakétatámadásokat indít Izrael ellen, folytatja a merényleteket – immár Ciszjordánia és Kelet-Jeruzsálem „felszabadításáért”. Kell Saronnak – vagy bármelyik jobboldali izraeli politikusnak – ennél jobb érv arra, hogy a palesztinok „alkalmatlanok” az önálló állami létre?

De ha Saron nem így gondolkodik, a gázai kivonulás akkor is jó lépés. Egyrészt gesztus, amellyel a palesztinok és a nemzetközi közösség előtt is bizonyítja, hogy valóban békét és a konfliktus megnyugtató és végleges rendezését akarja. Ráadásul rengeteg pénzt spórol és életet ment meg – alig pár ezer ember áttelepítésének árán.

Medgyesi Csilla rovatvezető

Comments are closed.