Vajda Mihály
„Az egyetemes emberi tudat letéteményese”?
Követési távolság
Giorgio Pressburger: A müncheni óra. Fordította Barna Imre. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005. 302 oldal, 2200 Ft
Mi legyen a következő? – kérdem a szerkesztőtől, ő meg felsorolja a szóba jöhető könyvek listáját. Meghallván Giorgio Pressburger nevét, egy pillanatig sem haboztam. Legyen A müncheni óra, mondtam. Pressburgernek ugyan egyetlen könyvét olvastam csak, annak is csak társszerzője volt, kettesben írták ikertestvérével, az 1986-ban meghalt Nicola Pressburgerrel; az Istituto Italiano igazgatójaként személyesen is csupán egyszer találkoztam vele, de a Nyolcadik kerületi történeteket nagyon szerettem, Pressburger személye meg kifejezetten szimpatikus volt a számomra, így örömmel kaptam az alkalmon. Bevallom, fogalmam sem volt róla, miféle kötetről van szó, regényről?, novellákról?, lehetett volna bármi más is, titokban mégis abban reménykedtem, hogy a Nyolcadik kerületi történetek folytatódnak. Megalapozatlan várakozásomat még csak felfokozta, amikor belekukkantván a kötetbe, azt olvastam a fülszövegben, hogy egy történetfüzérről van szó, melynek központi eleme Giorgio Pressburger családfája. „Pressburger viszszavezeti családja eredetét egészen a XVIII. század derekáig, és rájön, hogy Heinétől Marxig, Mendelssohntól Husserlig, Bruno Waltertől Ó-Hollywood híres filmrendezőjéig, Emeric Pressburgerig a hajdan volt Közép-Európa (kultúr)történetének seregnyi kulcsszereplőjét a rokonának mondhatja”. Ez még tovább fokozta érdeklődésemet, mert azonnal W. Michael Blumenthalnak, Jimmy Carter pénzügyminiszterének és a berlini Zsidó Múzeum első igazgatójának izgalmas és megkapó könyve A láthatatlan fal jutott az eszembe, amelyben a szerző – a XVI. vagy XVII. századig visszamenőleg – kiválasztott híres és érdekes ősei életrajzán keresztül ábrázolta a poroszországi zsidóság újkori történetét.
A müncheni óra csak részben felelt meg várakozásaimnak. A kötetre sem a Nyolcadik kerületi történetek, sem A láthatatlan fal egységes atmoszférája nem jellemző. Az előbbinek az egységét az adta, hogy minden egyes novella a budapesti nyolcadik kerület zsidónegyedében, a Teleki tér, a Népszínház utca környékén játszódik, a nyolcadik kerületi „libásasszonyokról” szól, egy eltűnt világot idéz meg – felejthetetlenül. Az utóbbiét pedig az, hogy különféle történeteken keresztül az európai történelem egy nem jelentőség nélküli vonulatába világít bele. A müncheni óra kétséges egységét viszont csupán az lett volna hivatva megteremteni, hogy a novellák szereplői, éltek volt a XIX. vagy a XX. században, Németországban, Magyarországon, Skóciában vagy a kolorádói Denverben, valamennyien közép-európai eredetű zsidók, Giorgio Pressburger rokonai. Hogy erről van szó, s nem többről, azon az sem változtat, amit a szerző több-kevesebb jogosultsággal mond a lányának: „Édes lányom, a huszadik, nemrég véget ért század irodalmában a közép-európai zsidó alakja az egyetemes emberi tudat letéteményesének rangjára emelkedett.” Pressburger Joyce Ulyssesére, Nabokov Lolitájára, Italo Svevo Zeno tudatára, Kafka A perére hivatkozik lányának. De azért, lássuk be, nem minden közép-európai zsidó letéteményese ennek az egyetemes emberi tudatnak. Meg kell találni, vagy éppen meg kell formálni azt a közép-európai zsidót, aki ezt a szerepet betöltheti. Nem elég, ha valaki Simon Pressburger leszármazottja, aki 1701-ben, a császárellenes magyar nemesi felkelés idején titokban ellátta a felkelők ostromolta Pozsonyt a szükséges élelemmel. Pressburger elbeszélései akkor jók, amikor ilyen-olyan kisemberszerű, többnyire budapesti zsidókkal való személyes találkozásait eleveníti fel. Mesterkéltek viszont, ha személyes élményeit vagy történeteit, melyek ráadásul a könyv összefüggésén belül teljesen esetlegesek, csupán belekeveri hírneves felmenőiről szóló írásokba. De talán még a Heinéről vagy Marxról szóló elbeszéléssel sem lenne baj, ha kamaszkori szerelmi történetét, melyben Heine kétségtelen szerepet játszik, nem toldaná meg a költőről szóló elmefuttatásokkal, vagy azt a történetet, melyben segít fiának felkészülni az érettségire – s még csak nem is Marx volt a téma, hanem Ardigò! – nem spékelné meg Marxról szóló ugyancsak felületes elmefuttatásokkal. Részben Marx a felelős rengeteg zsidó haláláért. Antiszemitizmusa a náci őrület cinkosává tette. Nocsak!
Pressburger Gyuri amúgy a Teleki tér környékén született zsidó fiú. Családja mind az öt tagja túlélte a holokausztot, a „borzalmas, mocskos, ördögi világháborút, amelyben a világ minden zsidójának meg kellett volna halnia.” „A szüleim, a két testvérem és én puszta véletlenségből menekültünk meg, így hozta a halálos lutri, amit vérfürdők közepette játszik az ember.” Az ötvenhatos forradalom leverése után a két iker „disszidál”, Olaszországban telepszik le, Giorgio az olasz kulturális élet részévé lesz. A kilencvenes években mint az Olasz Intézet igazgatója, egy időre visszajön Pestre. Pesti életének – mindkét pesti életének – találkozásai ihlették a kötet legszebb, tényleg nagyon szép novelláit: A nagy Mendelssohn leszármazottai, A vasutas, aki szobrász volt, Guszti bácsi, Egy forradalmár története, Lélek, Philemon és Baucis, A müncheni óra. Csak néhány epizódot idézhetek fel. Az állítólagos „anyagbeszerző” az ÁVO-nál (Pressburger nem hisz ártatlanságában), akit szerencséjére csak karjánál fogva húznak fel a lámpavasra, s így egy másik rokon megmentheti, s akinek – meggyőződéses kommunistának és marxistának – a lámpavason lógván Stern rabbi jut az eszébe. A maga történetéből ezt a tanulságot vonta le: „Mindig, minden pillanatban tudnod kell, honnan jössz, ki vagy. Enélkül nem élhet az ember, hidd el.” Vagy amit éppen az a rokon mesél, aki az ávóst megmentette. Nagyapja, apja egyaránt kommunisták voltak, s mégis mindketten kitüntetést kaptak személyesen Horthytól. Az apa, aki amatőr szobrászként megformázta a gyűlölt kormányzó fejét, csak azért, mert olyan szép feje volt, a nagyapa, aki a kommün alatt, mozdonyvezetőként nem volt hajlandó keresztülhajtani a sínekhez kötözött „ellenforradalmárokon”. „Forradalmárnak a nagyapám is forradalmár volt, de ölni, azt nem akart.” Aztán Feri bácsi, a pincér, valami grófnő szeretője, életélvező, aztán egyre nyomorultabb morfinista, aki a vészkorszakot egy Conti utcai kuplerájban vészeli át. A háború utáni látogatás a nagyszülők pestszentlőrinci házában, ahol a nagyszülőket feljelentő Finsterné azt állítja, hogy abban a házban mindig is ő lakott. Meg a legöregebb rokon, a 92 évesen a Népszínház utcában meghalt nagynéni. „Az Örökkévaló megmentett az első világháborútól, az éhségtől, a járványoktól, a szegénységtől. Aztán a második világháborútól, attól, hogy kiirtsanak, a koncentrációs táborokban rám váró biztos haláltól. Meg az osztályelnyomástól, meg a forradalom tüzétől, meg a betegségektől… Az én világom örökre az enyém marad, akkor is, amikor én már nem leszek, mert szeretem a világomat.” A halála előtti éjszakán még „leseggfejezte” Giorgiót a telefonban.
Giorgio Pressburgernek mintha fájna, hogy lányát és fiát nem érdekli már a világ, ahonnan jöttek. Lánya: „Mi közük ezeknek az oldalági rokonoknak az én életemhez? (…) Nem az enyémek, túlságosan nem létezők…” S fia – különben a kötet utolsó írásának szerzője: „Hogy én magam mi vagyok? Mit tudom én. És hidd meg, hogy nem is érdekel. Vagyok. Vagyok és kész.” „Az identitás szerintem egy nagy humbug”. Giorgio Pressburger persze jól tudja: fiatal korában őt is csak a jelen érdekelte. Ahogy valamennyiünket.
küldje továbbnyomtatása szerző egyéb írásai
Keresés