Forrás: ÉS

SZÉKY JÁNOS

2005. július 13-án, 16 óra 24 perckor a www.orbanviktor.hu webhely Vendégkönyv rovatában egy olvasó, bizonyos „Jozefa néni” Márai Sándort idézte, aki azt mondta volna: „alighanem genetikailag meghatározott, hogy valaki kommunista lesz-e vagy jobboldali.” Ennek a bejegyzésnek semmiféle visszhangja nem volt a politikai nyilvánosságban.

2005. július 23-án, a Bálványosi Szabadegyetem zárónapján a honlap névadója és gazdája, Orbán Viktor azt fejtegette, hogy „Nekünk egy nemzeti baloldalra is szükségünk van Magyarországon. Sokan persze szkeptikusak, mondván, hogy különböző, hát genetikainak talán túlzás lenne mondani, inkább fogalmazzunk, történeti meghatározottság miatt ennek az esélyei csekélyek.”

Közlésének óriási visszhangja támadt a politikai nyilvánosságban. Antiszemitizmussal vádolták (a „genetikai meghatározottság” mint a politikai nézetek magyarázata, hogy úgy mondjuk, ma már foglalt). Orbán maga is rásegített a zsidó származású „baloldali” diktátorok néven nevezésével, és végül kénytelen volt magyarázkodni. Ámde válasza túlontúl ironikusra sikeredett. A sztárriporter cseles, ravasz keresztkérdésére („Lehet, hogy ön antiszemita?”) azzal felelt, hogy „nem hinném”, s arra hivatkozott, hogy a minap járt Izraelben, ahol állítólagos rasszizmusa nem tűnt föl senkinek. Mármost emlékezhetne rá, hogy ebben az országban ilyesmin nem lehet ironizálni, jelenleg hivatalban lévő kollégáját például egy durvára sikerült ironikus poénja miatt rasszistázták le fideszes körökben nem is oly rég. És itt nem számít sem az izraeli látogatás, sem az, hogy Orbánnak soha semmilyen zsidóellenes megnyilvánulása nem volt. Sőt, az sem, hogy éppen ő írta másfél évvel ezelőtt: „Bár az „ordas eszmék” miatti szenvedés 1944-ben zsidó honfitársainkra méretett, az Ő életüket, javaikat pusztította el, de ez a támadás, mivel a nemzet egy része ellen intézték, valójában a nemzet egészén okozott nehezen gyógyuló sebet. Ez a seb a nemzet szívén esett.” Ennél szebben és (politikailag is) korrektebben nehéz bármit mondani a kérdésről, de hát ha én szocialista politikus lennék, én is hajlamos volnék elfelejteni.

Jozefa néni beírása és Orbán bemondása között viszont alighanem van valamilyen ok-okozati kapcsolat. Bizonyosat nem tudhatunk, merthogy nem foglalkozunk hivatásszerűen politikával, de még politológusok sem vagyunk. E sorok írója például még abban sem biztos, hogy létezik-e ilyen Márai-maxima. Kezdetben még szégyellte magát kissé, amiért ennek a – talán már szállóigévé lett? – kijelentésnek a feltalálási helye nem jutott eszébe (ahogy a szocialista politikusoknak sem, hiszen akkor rögtön bekattant volna nekik ez a magyarázat, antiszemitizmus helyett), míg egy kivételesen felkészült Márai-filológus meg nem nyugtatta, hogy ő sem emlékszik rá kapásból.

Persze, az öröklődéstani gorombaság beleillik a képbe, mert a Mester gyűlölte és megvetette a kommunistákat, ezért is kaphat helyet a pillanatnyi jobboldali kánonban, illetve az árkád alatti könyvárusok pultjain Wass Albert és Bayer Zsolt oldalán, leginkább Naplóival és a filológiailag némiképp gyanús, Ami a Naplóból kimaradt című kötetekkel. (Bár lehet, hogy ha valaki nagyon-nagyon akarja, a Zendülőkből, a Sirályból vagy a Csutorából is ki tud olvasni valami szilajul kommunistaellenes mondandót.) Igaz ugyan, hogy Márai sok mindenki mást is utált s megvetett, a „keresztény, úri” középosztálytól a népi írókig, Horthytól Nagy Ferencig, kommunistázó újságírótól egynémely katolikus papig. Sőt, Naplóinak egyik fő vonzereje éppen az engedmények nélküli, keserű gőg a reménytelenül hanyatló világban, az a kíméletlenül nem-befogadó ízlés, amelytől jobban nevelt és népszerűségre vágyó szellemi embereink mindig is visszariadtak. De természetesen mindez mindegy, a vakfolt nagyobb, mint a látó terület, a Jozefa nénitől is képviselt szubkultúra szemében az a lényeg, hogy Márai, egy ekkoranagy író (bal kar fenn, jobb kar lenn, ferdén széttárva, csukló kissé behajlik) szidta a komcsikat, tehát amit mond, az úgy is van. Holott a kijelentés igazságtartalmáról más, objektív szemszögből a legjobb akarattal is csak annyit mondhatunk: ellenőrizhetetlen (avagy ekkorakicsi).

Hogy pontosan mi a kapcsolat Jozefa néni és Tusnádfürdő között, arról csak feltevéseink vannak:

– polgári körökben, amelyekből, sajna, magunk rekesztettük ki magunkat, ez a mondás valóban szállóige (csak mi nem tudunk róla), Orbánnak tehát önkéntelenül adódott a nyelve hegyére;

– egyelőre még polgári körökben sem szállóige, de a volt miniszterelnök, mint becsületes honlaptulajdonos, elolvasta a vendégkönyvben Jozefa néni bejegyzését, és megtetszett neki;

– valaki másnak tetszett meg, és beleírta a beszédbe. Talán.

A szónok valójában komcsizni akart egy jóízűt a friss hegyvidéki levegőn, közismertnek feltételezvén az aranymondást. De még ki sem szaladt a száján, máris rájött, hogy a „genetikai meghatározottság” emlegetése nem illendő, sőt kínos, és azon nyomban helyesbített. Majd mindent megtett, hogy baklövése ne kerüljön nyilvánosság elé, ez azonban a mai világban lehetetlen. A szocialisták az általánosan alkalmazott kód szerint értelmezték a genetikát (és nem azon sértődtek meg, hogy a maga köreiben népszerű politikus a „modern baloldalt” a kommunizmus véresebbik válfajával azonosította). Orbán pedig rasszista hírébe keveredett, alaptalanul (és nem a Magyar Demokrata-színvonalú történelemfilozofálás utóhatását szenvedte meg). A szocialisták az utolsó csepp előnyt is kifacsarták a taktikai lehetőségből, de stratégiai hasznuk nem volt, mert képtelenek elrendezni magukban a múltjukat, és tisztázni, hogy miért is nem komcsik (vagy komcsik jogutódai), ezért a jövőben bármikor ki vannak téve hasonló támadásnak (és nem jutnak mindig efféle szemantikai ziccerhez). A másik párt szintén ki lesz téve hasonló támadásoknak, mert képtelen elrendezni magában a jövőjét – tisztázni, mit is jelent az a rettentő nagy érdeme, hogy ő nem komcsi, ennélfogva nem bír meglenni a komcsinak kinevezett embercsoport folyamatos és néha önveszélyes sértegetése nélkül. Taktikai haszon, stratégiai csőd.

Ez ma a választék, nagyjából. Hogy Márai miket írna róla, azt jobb, ha el sem képzeljük.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 31. szám