Forrás: ÉS

Kicsoda mit csináljon a kicsoda micsodájával

Nem tájékozódván a nadrágszabómnál, jobb- avagy baloldali volnék-e, röviden rárontanék az 1873-ban alapított, gazdag baloldali hagyományokkal bíró Népszavára. Szombati számának első oldalára öles betűkkel, akkorákkal, mintha kitört volna a világháború, vagy megvertük volna a Real Madridot, azt a volnával alig elbizonytalanított állítást tette, miszerint „Orbán lezsidózta volna Vargát”; okosan még a kérdőjelet is elhagyta, hogy ha később visszaemlékezünk, ez ne zavarja esetleges indulatainkat.

Magyarországon talán nem zsidóznak többet és többen, mint az európai átlag, de ha, akkor még sose, én legalábbis nem emlékszem rá, sose sikerült erről magától értődőn konszenzusra jutni, mintegy politikai fölfogástól függetlenül. Ez eléggé félelmetes, és ez erősen megkülönböztet minket Európa nyugati felétől. Ami azután könnyű barbár és keresztényietlen („zsigeri antikrisztianizmus”-os, hogy a nagy plasztikust idézzem) vonásokkal ruházza föl e sokat szenvedett ékszerdobozt a Kárpátok ölén. Orbánt én nem hallottam zsidózni (hisz mért is hallottam volna), de azt se láttam, hogy tekintélyét bármikor bevetette volna az előbb említett konszenzusok érdekében. (Ha már itt tartunk: nem terhelném a kérdéssel magát Orbánt, és hát őszintén szólva magamat sem, úgyhogy a szóvivőm kérdezné a szóvivőjét: áll-e még a Magyar Demokratára vonatkozó ajánlása, miszerint vegyük azt bátran? Mert igaza van valamely jobbi újságírónak, hogy az erre való folytonos utalás olyan unalmas. Tényleg az. Ennek elejét vehetnők, ha a szóvivő kijelentené, hogy már ne vegyük, vagy csináljunk, amit akarunk, az ő főnökének egyszerűen felfordul a gyomra, ha csak távolról meglátja etc. Egy füst alatt a Pokorni szóvivője is mondhatna valamit az ő hetilapot jubiláló főnöke gyomrának állapotjáról. Amiképpen néhány kollégám etc. szóvivője is, aki kollégám etc. hajlandó volt abba a – legszívesebben az Eörsi és az őt ezért szerintem nevetséges módon elítélő bíróság által kifényesített jelzőt használnám: züllött – környezetbe mondjuk interjút adni; de vissza a fősodorba, mely most ellenkező irányba foly.)

Szóval mindezekért és egyáltalán kitüntetett érdeklődéssel néztem, mire alapozza ezt a kisszerű ravaszsággal megfogalmazott, súlyos főcímet a lap. Annyira hervasztó, hogy rövidre fogom; nem fogják elhinni, egy szar három per hármas jelentés ez az alap, ez az aranyfedezet, amit egyébként az oknyomozó újságíró nyilván nem kevés utánjárással, leleménnyel és tehetséggel Orbán Viktor honlapjáról szedett le. (Per absurdum, ha a rosszindulatot elfogadjuk mozgatóerőnek, és erre tudunk példát az emberiség történetéből, vagy csak valahogy mutatni akarjuk, milyen piti országban élünk, akkor el lehet – a sokadik oldalon, nagyon kicsi glosszában – arról germózni, hogy mért is van kitéve ez a honlapra, talán, hogy ezen a kacifántos módon vegyük észre, hogy a honlapos már milyen régóta nem szereti ezt a csúnya Vargát, de hát, látni, nem tud olyan kicsi lenni az a glossza, hogy megérné.)

Micsoda primitív politikai bulvárújságírás ez? Evvel a fáradsággal le is lehetett volna idegenszívűzni, vagy írni, Viktor Orbán –