Forrás: Népszava

Beszélgetés Wisinger István újságíróval

„Rettenetes a kisértés a jóra!”
(Bertold Brecht Kaukázusi krétakör,
fordította Garai Gábor)

Visszanézni? A kezdetig- ez 1943 február- nem tudok. Egy kisgyerek csak később, szájhagyományok, levelek útján ismerheti meg önmagát, környezetét. Hiszen beleszülettem egy szörnyű háborúba.De .ennek vége lett, megmaradtam, jött velem szembe az élet.Az út viszonylag egyenes volt.A „döccenőket” kezdetben még nehezen ismertem fel.Gimnázium, egyetem (magyar, könyvtár szak), majd újból egyetem (szociológia),valamivel később már az Egyesült Államok (tömegkommunikáció). Közben itthon a Magyar Rádió, ahol segédmunkásként kezdtem (tapasztalat) és eljutottam a Hírszerkesztőségig (újabb tapasztalat). Ekkor már nem az élet jött velem szembe, hanem a történelem is.Meg az 1967-es Riporter kerestetik.1970-től már a Televizióban dolgoztam.Ifjusági Osztály, majd a Hét. Ez volt az a csodálatos időszak, amikor az emberek korán konvojban indultak haza vasárnap délután a Balatontól, hogy hétkor még elérhessék ezt a műsort. Várkonyi András és Polgár Dénes. egy alkalommal elküldtek Görögországba.Szorongtam,mi van, ha nem olyan minőséget hozok, amit szeretnék. Tudták, hogy nincs „ha”, mert megszakadok, ha kell. Erre rímelt később Amerika. Kalifornia:Stanford, Szilikon Völgy. Fél év. Találkozás Heltai Andrással. Én: ideges vagyok. Ő: hülyéskedsz. Dőlj hátra egy találomra kiválasztott székben, nézd a tévét, tekintsd feladatnak és örömnek, csináld meg, ami erről eszedbe jut és jobb lesz a kedved. Felszabadítottak, felszabadultam..Bennem mindig erős vágy élt, hogy ez legyen a hivatásom: szerkesztettem, képernyős voltam és boldog.

Ha a nekem középiskolás koromban azt mondja valaki, hogy abból fogok élni,. hogy a nyilvánosság előtt szerepelek, őrültnek nézem. Minden adásra hihetetlen energiával készültem, teljességre és tökéletességre vágytam. Az elképzeléseim és a vágyaim közös nevezőn. Közel negyven országban jártam.A „100 éves a mozi” című sorozatért Pulitzer emlékdíjat kaptam ,Szabó Istvánnal (ez külön öröm) megosztva.

Visszahúzódó vagyok. Nem tudok nyomulni. Valószínütlen, hogy száz évig élhetnék és ezért aggaszt, hogy miből lesz elég pénzem ,amíg a két lányom elvégzi az egyetemet. Azt veszem észre, hogy a magam fajtának nincs elég és méltó feladata.Egy „egész szakmai generáció”valóban nélkülözhető? Amit tudok, tudunk, sok, de a portékámat már nemigen lehet értékesíteni, holott állandóan nyugtatgattam magam,hogy amit eddig összeszedtem abból mindig meg fogok tudni élni. Úgy éreztem : annyira sokféle és gazdag volt az eddig megtett út, amit éltem,éltünk hogy most ránézve a képernyőre(tartalom, stílus), ezt indokoltá teszi? Van egy visszatérő mondatom, ez kisér, s ha eszembe jut néha „szenvedek” is tőle:

” nincs adósságom, csak tartozásom „.

Minket az mentett meg…

Két család ütközött meg bennem.A Wisinger és a Lemberger. Apai nagyapám ezüstműves volt, így apám jómódú családból érkezett. Későn nősült és ugyanúgy későn talált egy olyan, valódi családot, mint én a második házasságomban. Képzelj el egy bőrgyári tisztviselőt, aki négy nyelven beszélt és okkultizmussal foglalkozott . Zsidó születésű, evangélikus vallású volt, a második munkaszolgálatból már nem jött vissza. A valóság megismert részei, a kézzel írt naplók és egy 1944-es keltezésű levél őrzi egy nagyszerű ember képét, akit Apámnak hívtam, de fizikai valójában sohasem láthattam.A századból egy ember visszajött és sajnos elmondta anyámnak, hogy próbálták rábeszélni, szökjön velük, mert felesége és három gyermeke várja. Nem, mondta ő, rám most itt van szükség. Igaza volt, tartotta a lelket sokakban, de mi többé nem láthattuk Ez a soha nem látott férfi az egyik támaszom.Anyám ágán egy kiskereskedő családdal találkozhatsz. Többen megjárták a holokauszt poklát. Minket az mentett meg, hogy anyám kapcsolatot talált Sztehlo Gábor evangélikus lelkésszel, aki a második világháborúban közel kétezer gyerek életét mentette meg, köztük minket. Az egyik család „nagyra hívatott embernek” készített volna fel, a másik azt mondta: mindig becsületesnek, tisztességesnek kell lenned,akár a saját károdra is. Tudnod kell másokért is áldozatot hozni, mert ” rettenetes a kísértés a jóra.” Igy reméltem, hogy megmaradt, a morális,szellemi autonómiám. Ezt erősen őrzöm, ha egyáltalán sikerült.

Kiváló iskolákba jártam. A humán tárgyakból nagyon jó, a reál tárgyakból, finoman fogalmazva gyenge voltam. Az általános iskolából Szentkuti Kornélra emlékszem elsősorban nagy szeretettel.. Osztályfönökünk volt, éneket és alkotmánytant tanított, illetve helyette történelmet. Hozta magával az Ipolyság racionalitását, keménységét és érzelmeit. Jegyzeteltem szorgalmasan, ezt még az egyetemen is tudtam használni.A Rákóczi gimnázium következett. Ha humán tárgyak, akkor Szögi Ferenc. Ő ugyanebben a gimnáziumban érettségizett, aztán egyetem, majd Oxford.Vissza a Rákócziba és innen ment nyugdíjba. Magyart és angolt tanított. Mint tanár, mint ember egyaránt káprázatos volt. Az osztályból sokan felvételiztek angol szakra,tudtommal mindenkit felvettek.

Könyvtáros akartam lenni. Otthon hatalmas könyvespolc. Anyámhoz: Ez már nekem való? Nem, menj tovább. Továbbmentem. Ágy találkozhattam Wilde – al, Balzac -kal, Molnár Ferenccel, Victor Hugoval, Shakespeare -vel és…Zseblámpa fénye az ágyban. Zola. Anyám: Mit olvasol?A Nanát. Némi belenyugvással legyintett,megadta magát.Évtizedek múlva, soha nem volt érettségi találkozónk. Már a Televízióban cseng a telefon. Szögi Ferenc. Be tudsz jönni holnap az iskolába? Reggel nyolckor a könyvtárban várlak. Persze , hogy ott voltam :Figyelj, István ! Én nemsokára meghalok.Itt van egy fotóalbum, ezt az osztálytól kaptam ajándékba, az érettségi banketten. Te voltál a legkedvesebb tanítványom, őrizd meg. Kezet nyújtott: Ne gyere többé. Ne hívj többet. Szervusz. A szeretet, a tisztelet állandósága homályosítja el a szemem ma is, ha rá gondolok.

Második feleségem Krisztina óriási szerencse az életemben.. Televízió : 1975. Egy filmet vágtam, éjjel kettő lehetett. Kocsiba, haza.Hollywoodi forgatókönyv következett. Vezetés közben, mindenhol éjszaka, az ismerős házban az egyik ablak világos.Telefon: Nem akarsz velem újra találkozni? De igen, érkezett a válasz. Ülj be egy taxiba és gyere.Azóta együtt vagyunk. 1980-ban félévre kimentem Amerikába, ő itthon, nálam élt, kifestette a lakást, rendbe hozta. Együtt éltünk, szép, mesebeli színekkel a szívünkben. Finnország : 1980, forgatás. Egy reggel felébredtem, valami hiányzott. Rájöttem: Krisztina. Telefon. Nem lennél a feleségem? Most augusztusban lesz a huszonötödik házassági évfordulónk.Mindent elvisel bennem azóta is.Évekig elérhetetlen vágy, két gyerek: Nóra és Bori szépek,okosak. Leegyszerűsített így fogalmazni?- már egy másik generáció érzelmeit, érdeklődését, indulatait hozzák. Összegezzem? Három csodálatos nő vesz körül és mégis az elégedettség és elégedetlenség keveredik bennem.Inkább igyekszem tárgyilagos lenni. Ezért a családért sokat tettem. Persze őket is meg kellene hallgatni.

Az egyik elhajol, a másik törik

Megélek, megélünk. Sokat utaztam, ez most éppen nem vonz. Nagyszerű lakás,elfogadható kocsi (gyerekkoromban még egy önálló rollerre sem mertem gondolni).De… Van két útjára indítandó gyerek. Ha valaki egyszer a múltban azt mondja, itt van egy tehetséges ujságíró, riporter, aki a kettéosztott Cipruson, az élete kockáztatásával készít interjút ugyanazon a napon a görög és török államfővel, kerülhet-e olyan állapotba, hogy elhagyja a hivatása? Nem hiszem el neki ! Vállalom, hogy az enyém a nagyobb felelősség.Egyik kedvenc írómról, Sarkadi Imréről – szerintem Oszlopos Simeon-ja az egzisztencialista irodalom egyik csúcsa- mondta egy irodalomtörténész:Kétféle ember van. Ha nagy szél fuj, az egyik elhajol, a másik törik. Ő tört. Talán tőle tanultam ezt, mert így érzem tisztességesnek, az utóbbi győzött. Lefordítva. Engem mindig az izgatott, hogyan lehet segíteni a másikon.Valószínüleg ezért tartott a MÚOSZ elnökség hét évig, pedig csak háromra terveztem.Olykor magánkapcsolataimban türelmetlen voltam, máskor tévedtem? Rosszul ítéltem meg „x”-et vagy „y”-t? Igen, de ez az akarat dolgozott bennem mindenek előtt. Ágy volt vele briliáns elméjű nővérem is, aki tavaly halt meg csontrákban, rettenetes kínok között. Amikor rá emlékszem, azt látom, tudom, érzem, hogy milyen az, amikor valaki úgy érzi még dolga van és foggal-körömmel küzd ,nem akar meghalni, csak a teste hal meg. Még ma is, minden délután fél ötkor elindul a kezem a telefon felé, hogy beszéljek vele.Főleg neki köszönhetem, hogy nálunk a zene szent dolog volt.Nemrég láttam Szinetár Miklósnak nagyszerű Rigoletto rendezését és boldoggá tett, hogy rátalátam gyerekkorom ünnepnapjaira.Orosz Júlia,Takács Paula, Simándy Józsek,Székely Mihály…Ilyenkor boldog voltam.Mint ahogy a Zeneakadémiai bérlettel is. Bach,Beethoven,Haydn, Mendelssohn , Ferencsik, Fischer Annie. A zene mindig segített „visszajönni”.Most kevésbé.Viszont visszatértek a könyvek.És közben filmmániás vagyok.CD, DVD.Saját mozim van.Nincs olyan nap, hogy ne találnék magamnak néznivalót .Szóval van egy önálló világom : enyém az egész filmtörténet.

A barátságok? Gyerekkori barátja mindig akad az embernek, de, ami különösen érdekes sokszor keveredtem valódi baráti viszonyba nálam idősebb emberekkel is. Apapótlék, mondaná egy pszichológus, és én úgy gondolnám, hogy igaza lehet. Néhány név:.Várkonyi Andrással, a Hét felelős szerkesztőjével volt legszorosabb a kapcsolatom Akik odafigyeltek rám: Randé Jenő, Szepesi György, Földi Iván, Polgár Dénes, Horváth Ádám és egy egész rendkivüli ajándék : néhai Zsolt István, a futballbíró és főügyelő. Egészen Gömöri Endréig (úgy is mondhatom valójában neki köszönhető, hogy MÚOSz elnök lettem).Tőlük a bizalmon túl azt is kaptam, hogy nem csupán a részletekre kell figyelni, de az egészre is.Még úgy is, ahogy Sükösd Mihály beszélt le, egy akkor számomra fontos dologról: Tehetséges gyerek vagy, muszáj neked verset is írni?

Amikor Amerikában voltam ösztöndíjas, kinálkozott a lehetőség, hogy ne jöjjek haza. Édesanyám nagyon beteg volt, 1989-ben halt meg. Ha akkor nem vagyok az ágya mellett soha nem bocsájtom meg magamnak.De nem csupán erről volt szó. Ahogy a szocializmus is csak egy elnevezés volt, így jártam a kapitalizmussal is. Zürzavar, káosz, néhány (jelzőkkel nem szeretném ellátni) ember,csoport, kialakulatlan ideológiák folyamatos hatalomváltása. Magamnak: Létezik olyan, hogy egy emberből, ha csak rövid időre is eltűnik a hazaszeretet? Nem hiszem. Akkor sem ha országot vált az ember. De a nyelv elhagyhatatlan.Soha nem mertem volna megtenni ezt a boldogtalanságot: József Attila, Radnóti, Arany, Tóth Árpád, Kosztolányi, Karinthy. És a többiek. Körülnézek és kínlódom. Ebből a „rendszerváltásból” miként lett sok értékes ember számára szellemi Taigetosz? Tudom, hogy az „irány” nem rossz. Szólásszabadság, sajtószabadság. De mi a különbség , ha valamit azért nem írok meg, mert a tulajdonos (a pénz) mit fog szólni hozzá, vagy azért, mert mit szólt hozzá a Tájékoztatási Hivatal? Amikor szóba került az Európai Úniós csatlakozás,nekem is ez volt az első gondolatom : nekünk nem kell újra Európához csatlakozni, hiszen az mindig is itt volt, benne élünk mi magyarok is. Ez olyan, mint amikor Gobbi Hildától azt kérdezték, hogy hová kell építeni a Nemzeti Színházat, ő ezt válaszolta:a Nemzeti Színház ott van, ahol én vagyok. Az Operaház igazgatója Mahler volt. Ide jött. Bartók Bélának pedig el kellett mennie, hogy Bartók Béla maradhasson.

Dániában egy újságíró, azt kérdezte, hol ülnek nálatok az oroszok. Mire gondolsz?Hát ti csináljátok a műsorokat, és az oroszok megmondják, hogy mi mehet, mi nem. Egy ideig gondolkodtam, hogyan fogom én ennek megmagyarázni, hogy így nincsenek oroszok.. Tudod hol ülnek? Itt, a. fejemben,Dosztojevszkitől, Majakovszkijig, Lenintől Brezsnyevig.Rögtön megértett.

Megfoghatatlan

Hogy elégedett, vagyok-e?Bizonytalanul, de kimerem mondani, hogy igen.Fizikailag rendben vagyok.Egyik problémám, hogy az agyam nem arra használom, amire kellene.Az egy másik történet, hogy nem használhatom arra, amire szeretném,ebbe persze nem tartozik bele a tanítás, két helyen is.Idén kezdtem az IBS-en és évek óta a Kodolányi János főiskolán.Úgy látom, nemcsak én szeretem, engem is szeretnek.Rengeteget tanulok a diákjaimtól, fegyelmet, újfajta világképet és néha „zsiványságot” is.. Otthon védett egy családi burok Tapasztalat, tudás, empátia, Mindig mondom a gyerekeimnek, hogy nem szabad csak kapni, elfogadni, adni is kell Kérdeztél az öregedésről, a magányról.Az öregedés,folyamat nem lehet elkerülni. Nem félek, pontosabba:nem igazán félek.Apámat nem ismerhettem meg, anyám, nővérem „elment”.A bátyámmal – gyógypedagógus,most ment nyugdíjba-a kapcsolatom különlegesen jó.Tartos, erős, élő szövetség.

Most nyomulni kell és ez nem az én műfajom.Ez egy körkörös gát és úgy érzem, nem tudom áttörni.Márai Sándor néhány sora vélhetően megmagyaráz engem: „Akkor vettem észre, hogy engedményeket kell tennem.Engedményeket,valami ismeretlen zavaró erőnek,egy beavatkozásának, ami erősebb mint én.Az ember sokáig nem tudja, hogy mi ez.Általában azt mondják:öregedés.De ez érthetetlen, mert semmi nem változott, nem voltam beteg, nem éltem mértéktelenül,tegnap még semmi bajom nem volt, s ma már egy fél órával későbben ébredek fel, otthon felejtem a noteszt.Mi történt közben?Mikor történt?Nappal nem vettem észre semmit.Álmában lepi meg az embert?És hol kezdődik?A lábakban vagy a fejben?A kézben vagy a hajszálakban?Megfoghatatlan.Engedményeket kell tennem.”

Budapest,1944.január hó

Tizenhat éves lehettem, amikor anyám kezembe adta apám levelét.Az első pillanatban megijesztett: mihez tudok kezdeni vel?.Ennyi maradt meg az apámból?Egy könyvszekrény és egy levél ?.Az első rendben, az „alap” ott volt benne.De egy levél pótólhat egy Apát? Magam is meglepődtem, hogy elöször milyen zavarba hozott. Közben , ahogy telt az élet egyre jobban megértettem micsoda példátlan ” igazi örökség ” Persze közben állandóan szembesülni kellett a ténnyel, hogy nekem sohasem lehetett igazán Apám.Nem érzékeltem, nem tudhattam, hogy ez ilyen súlyos teher lesz.

„Kis Fiam!Ha majd egyszer -amikor már minden vérzivataron túl leszünk és elég értelmes leszel, hogy megértsd ezen írást-a kezedbe adja anyád, apád vagy valaki más, olvasd el, mint távolból-valószínütlen test-,idő- és térnélküli világból Hozzád elért üzenetem. Elmondom, mindazt, amit szerettem volna Neked elmondani, amikor 6-7 hónapos voltál és bimbódzó életed első nagy élet-halál harcát vívtad a betegséggel.(…) Egyszerre csak megjelentek az utcákon a régóta várt fehér plakátok, amelyek engem is felszólítottak három hónapra munkatáborba.És az a három hónap is elmult.Mintahogy minden elmúlik, lassan, vagy gyorsan, aszerint boldog, vagy, szenvedésteli-e az az idő, de az utolsó hónapban, amikor egy pár órára hazajöttem a munkaszolgálatból mindig jobban riadozott a szívem, mert mindig jobban- és jobban súlyosbodott az állapotod.(…) Legelőször is akkor ijedtem meg, amikor Rád néztem egy alkalommal és nem éreztem, hogy a Fiam vagy.Nem éreztem azt a mágikus kapcsolatot, mint amikor születtél és a karjaimban voltál-először.(…)Boldog voltam, amikor először adhattam vért a véremből.Azt hittem, hogy ezzel talán helyre áll az a mágikus kapcsolat, de tévedtem.Úgy éreztem, hogy én és Anyád egyáltalán nem vagyunk fontosak neked, idegen vándor vagy, ki hosszú útról jössz és végtelen útra indulsz és egy percre megálltál nálunk, hogy üdvözölj bennünket és ismét elmenj örökre.(…)Próbáltam vigasztalmi magam.Itt van ez a két gyönyörű gyerek, elégedj meg ezzel és vigasztalódj bennük(…)Ágy imádkoztam:Jóságos mennyei Atyám, nagy bűnös, hitvány ember vagyok és nagy-nagy bánatom van:beteg az én kisfiam, kérlek gyógyítsd meg.Most ősz van, a Nap ragyog, a madarak még énekelnek, az élet olyan szép tud lenni, minden vészen és bajon túl, igen az élet gyönyörű, ha meggyógyítod a fiamat…(…) Akkor ismét megéreztem valami nagy dolgot.Megint egész hirtelen, mint ahogy a nagy dolgokat az ember mindig egy pillanat alatt éli át: Ők „egy egész” külön-külön, de „egy egész”ők ketten és” egész” ti hárman.S hogyha ti még tizen volnátok testvérek, ti mind „egy egész” vagytok, de ha Te elmész, mégis ugy érzem, hogy egy „egészet” veszítek el, amit soha senki, semmi sem pótohat. (…) Akkor egyszerre rámnéztél nagy komolyan és a két szemed beszélni kezdett.(…)Hogyan is tudnám ezt elmondani, hiszen szellem beszélt a szellemhez.Elmondtál mindent, minden sóhajt, minden aggódást, minden könnyet és én csak ott álltam előtted és hallgattam, hogy te tízhónapos mire tanítod Apádat és megértettem, hogy ez a betegség, amin Te átestél, nekünk, édesanyádnak és nekem volt betegség és szenvedés.Hogy Te azért jöttél, hogy a mi szivünk rejtett redőiből kisimúljon egy ránc és hogy még jobban értsünk embereket és isteni dolgokat.(…)Apád.”

László György

2 hozzászólás to “Levél Apámtól”

  1. rosalie

    Ez az írás szomorúan szép.

  2. ajsher

    Ez az iras nem csak szomoru , nem csak szep . Ez az iras remeny.Ez az iras oltoanyag,mely` megvedi az alapokat,genikus continuitas , mely` nelkul nincs tovabb fa ,ami kirugyezhetne .
    ajsher