Forrás: NépszavaHa a középkori hitszónokok, hűbérúrak nem ritkán súlyos gyalázkodással megfogalmazott szózatait nem vesszük figyelembe, akkor az újkori gyűlöletbeszéd egyidős a francia forradalom után több-kevesebb késéssel a világ nagy részén kialakuló polgári társadalmakkal. A gyűlöletbeszéd együtt „fejlődött” és erősödött a nemzetállamokkal, integráns része lett a nemzetállami nacionalizmust mindenhol kísérő idegengyűlöletnek, rasszizmusnak, antiszemitizmusnak.
Ma már egyértelműen bebizonyított tény, hogy a gyűlöletbeszéd a nemzetállamok megerősödésével, majd hegemónná válásukkal egyidős. Mint azt a nemrég elhunyt kiváló magyar liberális történész, Szabó Miklós is bebizonyította: a nemzetállamok, melyek otthont adtak a progresszív polgárságnak is, ugyanakkor a legtőbb európai országban vezető helyzetbe hozzák azokat a javarészt elszegényedő, a piaci versenyben helyállni képtelen arisztokratákat, akiket Magyarországon dzsentriknek neveztek.
Ha történetileg nézzük a gyűlöletbeszédet, akkor vitathatatlan, hogy ez a hang először Franciaországban szólal meg. A francia nemzetállami nagyság, a napóleoni „gloire” végérvényesen összeomlik 1871-ben, mikor Poroszország halálos csapást mér Franciaországra, elfogják és életfogytiglan börtönben tartják III. Napóleon császárt, elfoglalják Elzász-Lotharingiát. Tipikus a nagyság álmát elveszítő, magát folyamatosan fenyegetve érző, erkölcsileg megtört Franciaország lelkiállapota. Ez a lelkiállapot sokban hasonlított a Trianon utáni magyar uralkodó osztály lelkiállapotához. Ugyanaz a féktelen düh és kisebbségi komplexus, ugyanaz a szárba szökkenő idegengyűlölet és antiszemitizmus, a saját katasztrófájukhoz vezető felelőséggel való szembenézés hiánya jellemezte a Trianon utáni Magyarországot, mint az 1871 utáni Franciaországot.
A franciáknál a Dreyfus-perben kulminálódik a nemzeti lelki trauma. A per lényege közismert: minden alap nélkül meggyanúsítanak kémkedéssel és hazaárulással egy Dreyfus nevű francia tüzértisztet, akit életfogytiglani büntetéssel az Ördög-szigetre száműznek. Az ítélet után azonban alig két évvel a francia értelmiség legjava az egész francia uralkodó osztályt, a hadsereg vezérkarát és az opportunista kormányt megtámadó „Vádolom” című röpiratot megíró Emile Zola vezetésével szabályszerű háborút indít a nacionalista, klerikális francia úri osztály ellen. Amikor a vezérkar kikényszeríti a vádemelést Zola ellen, akkor mondja védőügyvédje – a majdani első világháború „Tigris-miniszterelnöke”, Georges Clemenceau, hogy: „az aljas és hazug szavak, a gyűlölet és rágalom e mocskos áradása kardnál, szuronynál gyilkosabb, mert e fegyverek forgatásához legalább férfira van szükség, de a rágalmazó gyűlölet beszédét (talán itt hangzik el először a „gyűlöletbeszéd” terminus technicus), csak az orgyilkos tőréhez vagy mérgéhez lehet hasonlítani”. Vitathatatlan, hogy a végül is 1906-ra Dreyfus teljes rehabilitálásával végződő per idején a reakció a klerikális lapok és politikusok közreműködésével a modern gyűlöletbeszéd első tömény és visszataszító formáját produkálja.
A gyűlöletbeszéd „fejlődésében” újabb szakaszt jelent az első világháborút közvetlenül megelőző és a világháború első két évére jellemző szóhasználat. De ez eltörpül az agresszivitás mellett, amit Németország, Ausztria és sajnos Magyarország sajtója és uralkodó osztálya produkál a háborús vereség után. A gyűlöletbeszéd ekkor valóban orgyilkos tőrré és méreggé változik. A müncheni sörcsarnokok alvilágából már a világba hörgi mondatait Adolf Hitler. 1919-től 1939-ig alig két évtizedre van szükség ahhoz, hogy a gyűlöletbeszédből az egész emberi civilizáció elleni valóságos háború kirobbanjon. Sajnos Magyarország – különösen a XX. század harmincas-negyvenes éveit tekintve – a gyűlöletbeszéd dolgában hitleri színvonalon állt. A magyar jobb-szélsőjobboldali sajtó, a fasizálódó Magyarország antiszemita „prédikátorai” a hagymázas „mindent vissza” hangoztatásával a csehet, a szlovákot, a románt, a szerbet és mindenekelőtt a bűnbaknak megtalált zsidót a gyalázkodás olyan szavaival illetik, ami a magyar közbeszédnek mélypontját jelentette s animátorául szolgált a háborúba hajszolt nemzet tragédiájához.
1945. május 9-e után az egész világ azt remélte, hogy a nácizmus és a fasizmus minden vállfajának teljes vereségével együtt egy tisztultabb, szabadabb és békésebb világ jön el, amelyben nem lesz helye a gyűlöletbeszédnek. Rövid ideig tartott az emberiség reménykedése! 1948 után az egész Közép-Kelet-Európában megszólalt az a más előjellel bíró, de annál alig kevésbé ocsmány hang, ami a sztálini diktatúra sajátja volt. Az új, a fajgyűlölet helyébe lépő osztálygyűlölet, az idegengyűlöletet hatékonyan pótló nyugatellenesség szövegei fél évszázadra megmérgezték ismét a világot, nem engedték, hogy a náci beszéd elhallgattatása után természetes tisztulási folyamat induljon meg a világban. Illetve azt azért a közönséges nagyhatalmi diktatúra nyelve nem tudta megakadályozni, hogy az erős nyugati demokráciákban, mindenekelőtt a múltjával leszámoló Német Szövetségi Köztársaságban, a gyűlöletbeszéddel mindig szembeszálló angolszász hatalmaknál mégis csak meginduljék a tisztulási folyamat. 1955-re Németország, Ausztria, Olaszország különböző szintű – Ausztriában és Németországban szigorú börtönnel fenyegető – törvényeket hoznak a gyűlöletbeszéd minden formája ellen, s a jogi eljárások mellett Nyugat-Európa és Amerika társadalmának döntő hányada – a baloldal, a liberálisok és a demokratikus jobboldal egyaránt – a közösségek elítélő erejével is útját állja mindenfajta kisebbségek, fajok, népcsoportok elleni gyűlöletbeszédnek.
Magyarországon 1956 után, a Kádár-korszakban a gyűlöletbeszéd mintegy a kulisszák mögé szorult, de korántsem tűnt el. A saját bűneivel való szembenézésben megakadályozott társadalom belsejében tovább tartott az erjedés: a látens antiszemitizmus, a nyílt Nyugat- és demokráciaellenesség és a szocialista halandzsa-nyelv újabb pusztítást végzett és újabb fejezetet írt a gyűlöletbeszéd fekete könyvébe.
A rendszerváltáskor a magyar és a többi közép-kelet-európai felszabadult ország naivan azt hitte, hogy a demokratikus intézményrendszer megteremtésével együtt a gyűlöletbeszédnek is gátat vetettek. Mint tudjuk, nem így történt. Magyarországon még az első szabad választás előtt az azóta joggal hírhedtté vált Kossuth-rádiós Vasárnapi Újságban Csurka István a liberálisokat és a baloldaliakat Kun Béláknak, nemzetárulóknak bélyegző förmedvényekkel nyitotta meg a gyűlöletbeszéd új szakaszát. Nem tagadhatjuk le, hogy a betegsége miatt is egyre gyengülő Antall József erőfeszítései ellenére az MDF Csurka István által vezetett nép-nemzeti szárnyának rettentő felelőssége van abban, hogy itthon ismét megszólalhatott a szomszédainkat gyalázó és az alig kódolt antiszemita gyűlöletbeszéd.
A demokratikus viselkedést soha nem ismerő magyar társadalom nem bizonyult elég erősnek ahhoz, hogy pártállásra való tekintet nélkül megtegye azt, amit Kis János filozófus, a Szabad Demokraták Szövetségének elnöke már 1992-ben megfogalmazott: „Arra van szükség, hogy a soviniszta, rasszista, antiszemita kifejezéseket használókat a közvélemény megvetéssel sújtsa s hogy azok lehajtott fejjel, megszégyenülten távozzanak a tisztességes demokratikus állampolgárok köréből.”
Ennek az ellenkezője történt. A gyűlöletbeszéd – különösen a gyűlöletbeszédet anyanyelvi fokon használó MIÉP színre lépésével – parlamenti polgárjogot is nyert. Nem menthető fel súlyos felelőssége alól a Fidesz, amely jobboldali pálfordulása után nem csak alig titkolt szövetségre lépett a szélsőjobb erőivel, de holdudvarába tartozó botrányzsurnaliszták bátorításával (s gyakran pénzelésével) szabad utat nyitott a gyűlöletbeszédnek. Sajnos, nem ritkán a nagy jobboldali gyűjtőpárt némely vezető politikusa, sőt elnöke, Orbán Viktor is olyan szavakra ragadtatja magát, amelyek egy nyugati szellemű demokráciában megengedhetetlenek. A német lebensraum hitleri kifejezésének mint magyar „gazdasági élettér” használata egy magát demokratikusnak tekintő párt elnökétől, hivatalban lévő magyar miniszterelnöktől olyan megbocsáthatatlan tett, hogy utána már nincs is okunk igazából neheztelni azokra a toll- és mikrofonforgatókra, akik kórusban zsidóznak, cigányoznak, szítják a gyűlöletet a szomszéd országok népei ellen.
A közvélemény jelentős hányada üdvözölte a szocialista-szabaddemokrata kormány igazságügyi miniszterének, dr. Bárándy Péternek kezdeményezését, amely arra irányult, hogy jogi eszközökkel is szembe szálljon az egyre terjedő gyűlöletbeszéddel és a korábbi Btk. 269. paragrafust kibővítse azzal, hogy „aki a nagy nyilvánosság előtt az emberi méltóságot aztáltal sérti, hogy mást vagy másokat a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási hovatartozás miatt becsmérel vagy megsért, vétséget követ el és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető.” Sajnálatos volt, hogy az SZDSZ mint liberális párt véleménye is megoszlott a törvényjavaslatot illetően. Tekintélyes politikusai fejtették ki, hogy egyrészt – és ebben van igazság -, ha a bíróságok maradéktalanul és szigorúan alkalmaznák a 269-es paragrafust, máris rendelkezésükre állna a megfelelő jogi eszköz, másrészt a gyűlöletbeszédet nem büntető törvényekkel, hanem továbbra is a közvélemény s nagy mértékben a média egyöntetű elítélő, visszautasító fellépésével kell legalábbis korlátok közé szorítani. Magunk részéről sajnálatosnak tartjuk, hogy a magyar parlament jobboldala elutasította a Bárándy-féle törvénymódosítás gondolatát és a kormánykoalíció politikusai is számos fenntartásukat hangoztatták.
Itt tartunk most.
Szász István
