Forrás: ÉS

SZÉKY JÁNOS

Rárontás elleni orvosság

Méd levelek

Mezőségi halottkísérő ének alapozta meg a hangulatot, és mire a Terror Háza megnyitóján Orbán Viktor beszélni kezdett, az átszellemültséggel már nem volt hiba. A mellettem álló jó arcú, mosolygós fiatal meg is jegyezte az egyik tapsszünetben: „Most biztos be vannak rezelve a komcsik.” Rábólintottam. Már csak azért sem akartam vitatkozni, mert semmiféle információm nem volt arról, hogy mit éreznek éppen abban a pillanatban a komcsik, sőt arról is csak homályos képzetem volt, hogy kik ők (vélhetően nem a Munkáspárt radikálisaira gondolt az illető). Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy Orbán Viktor nem kitűnő, hallgatóságát rabul ejtő, minden hangulati rezdülést azonnal érzékelő szónok. Valóságos érzelmi hangszer, amelynek húrjai tökéletes, pütagoreus harmóniában rezegnek a közönség érzelmi frekvenciájával. Csak azt, hogy aki nem tartozik a hallgatósághoz, annak a műszerei nem feltétlenül alkalmasak a hatás és a kitűnőség mérésére.

Erre kaptunk néhány példát legutóbb Orbán tusnádfürdői beszéde kapcsán, a média némi rásegítésével. Ekképpen szólott: „A XX. században megjelent a modern baloldal Közép-Európában, aminek eredményeképpen, amikor a baloldal időnként erre lehetőséget kapott, akkor rárontott a saját nemzetére, így rontottak rá a sajátjaikra 1919-ben Kun Béláék, így rontottak rá a saját fajtájukra Rákosiék. Ugyanezt tették az ő modern kori kiadásukban 1956-ban azok, akik rárontottak a forradalomra. És nem ilyen harcias eszközökkel, de hát december 5-e is tulajdonképpen egy kormányzati rárontás a saját nemzetünkre.” A helyi – történetesen erdélyi – publikumnak ez tökéletesen egyértelmű volt, ezt akarta hallani. E szóvarázs mitikus alapja nem egyéb, mint hogy a magyar történelem és politika színpadán két erő szerepel, Mi, a jók, és Ők, a rosszak. Persze, mi jók vagyunk, tehát hajlandók lennénk szóba állni még Velük is, egy feltétellel: ha olyanná válnak, mint Mi magunk volnánk már most. A rétor feladata ilyen körülmények közepett egyszerű: példákat találni a Mi derekasságunkra és az Ő rettenetességükre, s mindezt egyre újabb, szórakoztató s épületes nyelvi formákba önteni. Azoknak, kik önhibájukból vagy azon kívül e fogalmilag sohasem meghatározott Őközéjük tartoznak, kétféle értelmes válaszuk lehet minderre: vagy rá se hederítenek, mert másnak szól, vagy – ez fárasztóbb, és a specialisták dolga – kimutatják, hogy ami elhangzik, annak erőteljes érzelmi jelentése van, ámde a racionális gondolkodás számára hozzáférhetetlen.

Orbán ugyanis ilyenkor nem olyan fogalmakkal dolgozik, amelyeknek egzakt meghatározását megtalálhatnánk bármilyen lexikonban vagy akár értelmező szótárban. Hanem egyéni metaforákkal (híven a szónoklattani kézikönyvek receptjéhez – de nem ártott volna fellapozni a képzavarról szóló bekezdéseket sem) és tetszés szerint igazított jelentéskörű szavakkal.

Senki nem akadt fenn például a „modern baloldal” szókapcsolaton. Vajon mire gondolt Orbán az erdélyi szabadegyetemen? A New Labourre? Az ATTAC-ra? Az amerikai kritikai elméletre? Az Olajfa Szövetségre? A német zöldekre? Biztosan nem, hiszen ezek mind Kun Béla utáni fejlemények. A marxista munkásmozgalomra úgy általában sem gondolhatott, hiszen az nem a XX. században jelent meg Közép-Európában. Egy megoldás létezhet: a „modern baloldal” Orbán szóhasználatában azt a határozatlan körvonalú konglomerátumot jelöli, melyet az Andrássy úti fiatalember „komcsiknak” nevezett. Nem hiszem azonban, hogy magukon a tényleges, elkötelezett kommunistákon kívül bárki más ezt értené „modern baloldalon”. A fogalom a levegőben lóg, de az adott helyzetben teljesíti küldetését. (Képzavar, kritikuskám!)

Ugyancsak fura ez a „rárontás”. A Magyar értelmező kéziszótár szerint a „ráront” jelentése: „Meglepetésszerűen rátámad, rárohan valakire, valamire.” Kun Béla hatalomátvételében lehetett valami meglepetésszerű (de az egyik kiváltó ok éppen a nemzetet kívülről érő támadás volt), Rákosiéban semmi. Hasonlóképpen a december 5-i népszavazás előtti kampány során a nemzet túlnyomó része semmifajta lesből való rárontást nem érzékelt, ha ez egyáltalán jelent valamit a magukat nemzetinek valló politikusok szemében. (A „modern baloldal” megjelenése és a „rárontás” közötti ok-okozati kapcsolatra már szót se vesztegessünk.)

Ám a politikai baloldal a kétféle értelmes válasz helyett az egyetlen rossz megoldással élt, nevezetesen, hogy a fentieket a valóságot torzan leképező, ámde fogalmi gondolkodás nyelvi kifejezésének tekintette. És úgy tett, mintha e mondatoknak megfogható, az egész anyanyelvi közösség számára egyértelmű jelentésük volna. Ennek a félreértésnek a jegyében pedig megsértődött Kun Bélán és Rákosin (érdekes módon az 56-os forradalom eltiprásán nem). A sértődöttséget visszhangzó sajtóegyszerűsítések olvastán viszont komoly szellemi emberek véltek antiszemitizmust felfedezni a tirádában, holott nyoma se volt benne. Miáltal a következő beszéd publikuma még biztosabb lehet abban, hogy a „komcsik” ugyanazok, mint akik 1919-ben, 1948-ban, 1956-ban meglepetésszerűen támadtak, és még antiszemitáznak is.

És megint elölről.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 30. szám