Forrás: Magyar Hírlap

Mintha Orbán nem is a szocialistáknak fogalmazna meg elvárásokat, hanem sokkal inkább a Fideszt igyekezne újradefiniálni: nemzeti baloldali párt

Géczi József Alajos nyomán haladnék, hiszen aki meg tudja magyarázni, hogy miért alapvető joguk a képviselőknek, hogy ne fújják meg a szondát, az talán nemzetpolitikai fordulatot is képes végrehajtani – fél kézzel kormányozva, egy feles után. “A tradicionális nemzetfelfogásban – mondta Géczi – a Fidesz nyilvánvalóan verhetetlen, a baloldal néha elkövette azt a hibát, hogy ebben próbált meg versengeni. A jobboldal tradicionális nemzetstratégiája nosztalgiázásra és csak a kulturális közösségre épül, ez azonban már nem vezet sehova. A szocialisták érzik, hogy más kellene, de bizonytalanság tapasztalható náluk, ennyiben igaza van Orbán Viktornak.”

(Természetesen ennek a magvas gondolatsornak van kommunikációs vetülete is, amely abból áll, hogy amikor az MSZP éppen rendkívül jó fogást találna Orbán Viktoron, előáll egy szocialista képviselő, és menekülőösvényt kínál a Fidesz szakembereinek, hogy lám, lám még egy szocialista is részben igazat ad Orbánnak. Ezzel azonban most nem foglalkoznék, legyen ez az MSZP kampánystábjának a gondja, amelynek tagjai a kijelentés után nyilván párás szemmel ábrándoztak arról, mennyivel jobb volna, hogyha Géczi elvtárs a mondandóját inkább rendszeresen italba fojtaná.)

A mondandó lényege tehát olyasmi, hogy 1. a nemzeti politikában a Fidesz verhetetlen; 2, talán mégsem, ha az MSZP csinál valamit – s itt a kapcsolat a nemzeti baloldal létrejöttét sürgető Orbánnal. Amely fordulat igényét – hogy egy harmadik gondolkodót is idevegyek – Révész Máriusz Fidesz-szóvivő azzal indokolja, hogy “a környező országokban a baloldali pártok mindenhol nemzeti elkötelezettségűek.”

Ebben tényleg van valami, hiszen a régióban az elmúlt másfél évtizedben sorra borultak virágba kiváló pedigrével rendelkező nemzeti baloldali pártok. Orbán és Révész egybehangzóan meg is nevezi ezeket az országokat: Románia, Szlovákia, Szerbia és Horvátország. A példák azonban egyrészt rosszak, hiszen három említett ország éppen megszületett, ami nyilván felfokozza a nemzeti érzéseket, másrészt hajmeresztők, hiszen a nemzeti baloldalt ezekben az országokban többek között olyan emberek jelenítették meg, mint – alulról fölfelé haladva – Milosevic, Iliescu vagy éppen most Robert Fico. Aligha állíthatók példaképnek, inkább annak bizonyítására volnának alkalmasak, hogy nemzeti baloldali pártból sok jó nem sül ki, legalábbis ebben a régióban. (A magyarországi igényeket ráadásul jelzi, hogy még mérsékelt nemzeti jelszavakkal is igen nehéz kampányba indulni, lásd a decemberi népszavazást a kettős állampolgárságról vagy korábban az Orbán-Nastase-paktumot.)

De talán más régiókban más a helyzet. És valóban – egészségesebb országokban ugyanis a nemzeti baloldal kifejezés javarészt értelmezhetetlen. Próbáljuk ízlelgetni, miként szól angolul, franciául esetleg németül, the national left (?), la gauche nationale (??), esetleg die nationale Linke (???). A Nationalelf valahogy természetesebben hangzik, főleg mert az is: a nemzet soha nem fogja ugyanazt jelenteni a Zöldeknek, mint a kereszténydemokratáknak. A baloldal ugyanis alapjában véve nem nemzeti, és sehol nem olyan, mint a jobboldal, amit persze nem illik összekeverni a hazaárulással, s amiből nem következik sem az, hogy rosszat akar a nemzetnek, sem az, hogy a különféle erők egyes fontosnak tartott ügyekben ne tudjanak közösen egységesen föllépni.

Géczi tradicionális nemzetfelfogásról beszél, a nemzetet pedig multikulturális információs közösségnek nevezi. Utóbbi egy értelmezhetetlen szóhalmaz, de egy szempontból jól rávilágít a lényegre, egy jobboldali politikus soha nem mondaná a nemzet helyett azt, hogy multikulturális információs közösség, mert nem így érzi. Sem modern, sem tradicionális felfogásban – akármit is jelentsen bármelyik.

“Szeretnénk, ha a nemzeti oldal kifejezés elvesztené mai jelentését, és a magyarországi politika egészét jellemezné”, mondja Orbán, akinek igénye a nemzeti baloldal létrejöttére azért is furcsa, hiszen a nemzeti jelző az egyik legfontosabb attribútuma – nincs olyan sok – a Fidesz jobboldaliságának. Olyan, mintha nem is a szocialistáknak fogalmazna meg elvárásokat, hanem sokkal inkább a Fideszt igyekezne újradefiniálni: nemzeti baloldali párt.

Tényleg az volna a jó, ha nemzetileg nem lenne különbség bal- és jobboldal között? Ez épp olyan, mintha azt várnák el a jobboldaltól, hogy legyen számára ugyanolyan fontos, mondjuk, a szolidaritás eszméje, mint a baloldalnak, vagy a szabadságjogokra legyen ugyanolyan érzékeny, mint a liberálisok. Jó, tudjuk, néppártosodás – de ennyire? Végül is szeretnénk választani. Akinek a nemzeti elkötelezettség fontos, azt ez mindenképpen a jobboldal felé löki, más kérdés, hogy ezt a másik oldal nemzeti politikája gyengítheti vagy erősítheti, és persze teljesen más témák meg teljesen más irányba vihetik.

Ezekért az értékválasztásokért aztán bírálhatják egymást a jobb- és a baloldal képviselői, nincs ezzel semmi baj, a nemzeti minimum – ha már állandóan arról van szó – ebben az esetben az kellene legyen, hogy tudják elfogadni: vannak értékek, amelyeket a másik oldal a szívéhez közelebb állónak tart. Egészen triviálisan: akinek tragédia Trianon, az meg kell értse azt, akinek tragédia a holokauszt és viszont. Azt a kis időt pedig, amíg ez megtörténik, jó volna úgy eltölteni, hogy se az MSZP-ből, se a Fideszből ne váljon nemzeti baloldali párt.

Sztankóczy András főmunkatárs

Comments are closed.