Forrás: Erec

Augusztus, a nyár a politikában és a médiában uborkaszezon szokott lenni. Idén viszont az uborkaszezon elmarad – legalábbis a Közel-Keleten -, s ennek oka: Ariel Sharon kivonulási terve.

Sokunkban felmerülhet a kérdés: hogy történhetett meg, hogy az izraeli miniszterelnök, hosszú katonai pályafutással a háta mögött az izraeli települések felszámolása mellett döntött, melyek létrehozásában ráadásul infrastrukturális miniszterként meglehetősen aktív szerepet játszott? Nos, erre a kérdésre Sharon válasza az, hogy akkor, amikor a letelepítéssel foglalkozott, arra gondolt, hogy 3-400 ezer ember fog a régióban letelepedni, ma viszont tarthatatlan, hogy 5-6 családért egész alakulatokat kell mozgósítani. Persze nem 5-6 család lakik a településeken, hanem ennél jóval többen, de szétszórtan.

A palesztinokkal való megállapodásoknak a súrlódások, konfliktusok csökkentése az egyik alappontja. Ugyanakkor ez egy egyoldalú elszakadás, s akadnak, akik nem is kivonulásról, hanem elszakadásról beszélnek. Ariel Sharon és koalíciós kormánya eltökélt abban, hogy ezt végigviszik. Még azok a parlamenti képviselők, Likud tagok is, akik egyébként ellenzik a kivonulást, azon a véleményen vannak, hogy miután a döntés a Knesszetben megszületett, ezt végre kell hajtani.

Ennek megfelelően a kormány nagy energiákat fordít a lebonyolításra (például 45 ezer katonát és rendőrt mozgósítottak). Az akció így sem lesz problémamentes a radikális, gyakran szélső-jobboldaliként aposztrofált zsidók tiltakozása, ellenállása miatt. Azért a politikai címkézést félretéve mondjuk el, hogy – egy elfogadhatatlan, agresszív kisebbséget leszámítva -, a telepesek többsége hazaszerető ember, aki egy bizonyos ideológiát követve, vagy lakásproblémája megoldására költözött ki a különböző településekre. Általában a nacionalista, vallásos nemzeti párt hívei, nagyon tisztességes, rendes emberek. Ott születtek, ott jártak iskolába, szüleiket, nagyszüleiket a helyszínen temették el, magukénak tudják ezt a területet. Számukra a kivonulás nem egyszerű dolog, mert nincs biztosíték, hogy később visszajárhatnak a temetőbe. Egy zsidó ember nem hagyja a halottait hátra. Itt a holtakat is evakuálni kell.

Egy embert elszakítani a hazájától, illetve attól a földtől, amit megművel, kegyetlen dolog. Hiszen ezeknek a termőre fogott földeknek a helyén valaha sivatag volt. Ha visszagondolunk a Sínai-félsziget kiürítésére, jusson eszünkbe, hogy a terület, mely napjainkban jobbára homoktenger, amikor Izrael Államhoz tartozott, gyümölcsöző paradicsom volt: zöldségeskertek voltak, pálmafák, lakótelepek, villák! Ennek ma már nyoma sincs. A kérdés pont ez, hogy mi lesz a kivonulás után, mi lesz az épületekkel, mi lesz az emberekkel, mi lesz az emberek lelkével.

Ezért van az, hogy az izraeli társadalom ennyire megosztott. Önmagáért beszél, hogy a közvélemény kutatások szerint szinte naponta változik, hogy mennyien támogatják, illetve mennyien ellenzik a kivonulást.

Egy biztos, Izrael eldöntötte, hogy a kivonulást végrehajtja. Most a palesztinokon a sor, hogy ők hogy fognak ehhez hozzáállni. Problémák nem csak Izraelben vannak, hanem a Palesztin Nemzeti Hatóság, a Palesztin Nemzeti Hatóság vezetésén belül is, hisz a miniszterelnök a radikális pártoknak fölajánlotta, hogy csatlakozzanak koalíció formájában a kormány munkájához. Nos, mindkét radikális párt – nevezhetjük őket terrorszervezetnek is – elutasította a felkérést. Egy biztos, az izraeli miniszterelnök rendkívül súlyos következményeket helyezett kilátásba, ha a palesztinok megpróbálnák fegyveres támadásokkal megzavarni a kivonulást.

Hogy milyen hatással lesz a miniszterelnök politikai jövőjére a kivonulás, azt még nem lehet biztosan tudni. Ariel Sharon demokratikusan megválasztott miniszterelnök. Egy olyan pártnak a képviselője, melynek létrehozásában aktívan részt vett. A Likud párt több frakcióból áll. A párton belül nagyon nagyok az ellentétek: hiszen soraiban találunk volt miniszterelnököt, volt hadügyminisztert, egy csupa voltot, akik ma különböző, ambícióikat nem kielégítő beosztásokat töltenek be. Tehát maga a párt vezetése is három, mondhatnák akár öt lábon áll. Sharonnak van ellentábora, és vannak támogatói. De Ariel Sharon személyisége, a múltja, amit letett az asztalra, és a zsidó nép békeszeretete véleményem szerint biztosítja, hogy megőrzi posztját, politikai befolyását. Hisz tulajdonképpen mit akar egy izraeli anya? Hogy a fia ne menjen többet katonának, vagy legalábbis, hogy reggel amikor elbúcsúzik a fiától, akkor este ne kopogjanak az ajtón, hogy temetésre hívják. Ez az, amit egy ember kívánhat.

Ugyan fáj a visszavonulás, ugyan fáj az elszakadás, de mindenki békét akar. Mindenki szeretné, hogy a telepesek is újra otthonra találnának. Van egy kormányhatározat, ami biztosítja ennek az anyagi feltételeit. De ismétlem, nagyon nehéz valakit elszakítani attól a földtől, amit termővé tett, ahol a gyerekei születtek.

Visszatérve a 45 ezer katonára. A vezérkari főnök, a honvédelmi miniszter, mindenki, mindenkit arra kér, hogy az utasításokat tartsák be. Ugyan vannak katonák, akik kijelentik, hogy lelkiismereti okokból inkább börtönben ülnek, de nem szeretnének ebben részt venni. Ezzel biztos nagyon sok ember van így, de a katonaság az katonaság. Én meg vagyok győződve, hisz ismerem népemet, ismerem az ország felépítését, ismerem, hogy a határozatokat legtöbbször be szokták tartani, a parancsokat végre fogják hajtani. Bízom abban, hogy a palesztin népnek, aki ma a területeken él, meg lesz a magához való – ez rosszul festene, ha azt írnám, hogy esze -, élni akarása, hogy a jószomszédi kapcsolatokért mindent meg fog tenni, hogy ez zökkenőmentesen menjen végbe. Hisz mit akarhat egy palesztin anya? Ugyanazt, amit egy zsidó anya: hogy a gyermeke élve jöjjön haza, hogy iskolába járhasson, hogy a mindennapi betevőjük meglegyen, és egyre szebben és gazdagabban élhessenek.

Egy biztos: Izrael és a palesztinok békés együttéléshez a palesztin belpolitikának először demokratizálódnia kell. Ebben Magyarország is nagyon sokat segít. A magyar Külügyminisztérium küldöttsége jelenleg is segít a demokratikus választások – bár ezeket későbbre halasztották – előkészítésében.

Én bízom abban, hogy a kivonulás eleve megnyugvást fog magával hozni mindkét oldalról, és a palesztinok is a demokratizálás útjára lépnek. Az egyetlen demokratikus állam a Közel-Keleten ma Izrael. Lehet, hogy még egy ország, egy születendő ország is csatlakozni fog a demokráciához.

Breuer Péter

Comments are closed.