Forrás: Népszava

“Éljen a háború! Bár nem volt kellemesnek mondható a hang, amely a háborút köszönti a vidámságnak szentelt szilveszteri éjszakán – mintha egy elhagyott sírból üvöltött volna valaki – a szilveszteri publikum emelgette pezsgős poharait.. A háborút nem ismerte ez a nemzedék.” Krúdy Gyula már a halállal küszködve mécsvilágnál (mert kilakoltatással fenyegetett óbudai kis lakásában kikapcsolták az áramot) írta egyik utolsó regényét, a Rezeda Kázmér szép életét. Ennek első lapján “A Király”-hoz címzett pesti szálában szilveszterkor vigadozó uracsok és hölgyek (vagycsak Krúdy zseniális belső hallása) hallotta ezt a sírból jövő hangot, mely a háborút éltette.

Amennyire inkább anyám színes elbeszélései alapján, mint saját gyermekkori emlékezésemből tudom, 1939 szép nyár végén azért szülővárosomban Baján (amely városkáról még sokat fogok írni) senki sem köszöntötte pezsgős pohárral a háborút. Egyszerűen nem vettek róla tudomást!

A társaság, amely a városkában elsőnek értesült a háború kitöréséről, a Bajára befolyó kies Dunaág, a Kamarás Duna (Sugovica) partján a víz fölé épített kis teraszon helyezkedett el, a városi Evezős, és Regatta- egylet “páholyában”. A bridzsparti 1939 szeptember elsején délután is nyugodtan összeült. Azaz, nem voltak nyugodtak Weidinger Aranka asszony, a város egyik legszebb és leggazdagabb “nacssasszonya” (Három malmuk volt a város határában) igencsak ideges volt. Ugyanis a parti úgy állt össze, hogy Weidinger asszony jobbján az akkor már nagylánynak számító egyetemista Fenyvesi Vali foglalt helyet, balján a tájkép festőnek is elismert Greiner Róza tanárnő ült. A negyedik helyet nem tudták betölteni . Ezért a kompánia úalkalmanként bevtte az Almásit. Becsületes nevén Almási Kálmán volt, aki mint elszegényedett dzsentri, büszkén lemondott a két sy használatáról. Derék ember volt, miután atyái elitták és elbokázták a családi vagyont, Almási a Klauber bankban vállalt állást, ahol hamarosan főpénztáros lett, már csak azért is, mert Klauber bácsi (született 1896-ban Zomborban, meghalt 1942-ben munkaszolgálatosként a Don-kanyarban) a bank egész könyvelését egy üres, de annál tekintélyesebb méretű bőrtárcában hordta. Almási azon a szeptemberi koradélutánon megbocsáthatatlan módon késett a bridzspartiról. Aranka asszony már a harmadik virzsiniát szívta aranyozott szipkájából, mikor Allmási végre a Regatta-egylet klubházához vezető kis hídon loholt. Nem tudom, hogy én láttam-e személyesen, vagy anyám plasztikus elbeszélése ragadt meg bennem, Almási, aki a legforróbb augusztusban is mindig makulátlan “porcelánnadrágban”, vászonzakóban volt látható, ez alkalommal zakóját összegyűrve a hóna alatt hozta, összeizzadt inge pediga köldökéig nyitva volt. Lihegve érkezett Aranka asszony páholyához, fuldoklott a siettségtől és az idegességtől, amikor – Krúdy után szabadon – odahörögte a kártyapaklit kevergető hölgyeknek: most mondta be a rádió, a németek megtámadták Lengyelországot. Aranka asszony fölényesen, végigmérte a csapzott Almásit és odavetette: “Valaki megtámadta Lengyelországot? És maga ezért késett el a bridzspartiról?” – kérdezte foghegyről Aranka asszony.

Vessünk egy pillantást erre az 1939. szeptember elsejei csendéletre. Három, több mint jómódú hölgy és egy dzsentri férfiú, igazi magyar vidéki patríciusok űzik szerény mulatságukként a kártyajátékot.Ki törődött azzal, hogy Németország megtámadta Lengyelországot? Utoljára vessük tekintetünket a kártyaparti embereire. A három hölgy kivétel nélkül a megtámadottságában lekicsinyelt Lengyelország Auschwitz nevű falucskája mellett épített haláltáborban pusztul el. Almási Kálmán erről már nem tudott, őt 1943 őszén Auschwitztól nem messze Galiciában egy orosz akna tépte darabokra.

Mit tudott ez a múltba süllyedt – lerombolt és meggyilkolt- világ arról, hogy 1939 szeptember elsejével a föld pokollá változott?

Arra már élénken emlékszem, hogy valamikor 1943 elején érkezett a városba egy furcsa ruházatú (fekete kalap, kaftánszerű köpönyeg) idegen a szlovákiai Cservenka faluból. Csak egy napra kért szállást valami ennivalót és menekült tovább az ismeretlenbe, valahova délre, Jugoszláviába . A mi Batthyány utcai házunk úriszobájában ült össze a város jeleseinek tanácsa. Bernhardt polgármester, apám, a nagyszerű belgyógyász polihisztor Graaug Ármin ( egy évvel később, mert a marhavagonjába zsúfolt emberek közül valaki szívrohamot kapott, kifogástalan németségével egy korty vizet kért, válaszul ott a bécsi vasútállomás peronján verték agyon a német SS-ek és a szerelvényt kisérő magyar csendőrök puskaaggyal) Rosenfeld Jakab polgáriskolai igazgató és főtisztelendő László Vince atya a város III. Béláról elnevezett cisztercita rendi főgimnáziumának áldott emlékű igazgatója. A cservenkai ember azt mondta, hogy maguk nem tudják elképzelni, mi folyik Felvidéken (a dicsőségesen Hitler keze intése nyomán visszafoglalt Szlovákiáról van szó). Vagy helyben agyonverik az embereket, vagy viszik Lengyelországba, ahol egy táborban gázzal megmérgezik őket. Graaug doktor tiltakozott: ilyen rémséges mendemondákkal önnek nincs joga feldúlni egy békés magyar város nyugalmát ( a békés magyar városra akkor már a harmadik zsidótörvény is érvényes volt és -éljen a háború!- a helybeli fiatalság színe-javát Ukrajnába vitték katonának vagy munkaszolgálatra). De Graaug doktort, aki Heidelbergben végezte az orvosegyetemet, felháborította még a gondolat is, hogy Beethoven és Goethe népe védtelen civil embereket akárcsak megsértene is. A cservenkai ember végül is – maguk eszeveszett bolondok! – szavakkal csaknem megátkozta a bajai bölcsek tanácsát. Megette a Takács-féle Nemzeti Szállodában számára odalökött ingyenebédet, eltette a Bernhardt polgármestertől kapott ké 50 pengőst és nekivágott Baja alatt a szerb határnak. Ki merte volna azt mondani, hogy a szlovákiai kaftános embernek igaza van és meneküljön mindenki, amerre lát.?

Miközben bizony egyre többen mondták, hogy éljen a háború, mi ott Baján és még ennyihány békés magyar városban éltük a magunk többé-kevésbé gondtalan életét. Amíg értünk is el nem jött a halál. Amíg Magyarország ki nem vetett bennünket állampolgárai közül, el nem vette tulajdonunkat, becsületünket, hazafiságunkat. Kit haláltáborba küldtek, kit gyalázatosságokat elkövetni Újvidékre, kit elpusztulni Ukrajnába, mert hát ugye a háborúban sok disznóság megesik, de azt a szőrnyűséget, ami rászakadt a világra, aminek első pillanatát Baján a dzsentri Almási jelentette a 44-ben mind egy szálig elpusztított kártyapartnereinek, senki sem hitte.

Ady Endre látnoki erejével előre megmondta a magyar világnak már a Tisza-féle “gyujtogató csóvás bolondok” által kirobbantott első világháború idején, amit az Emlékezés egy nyár-éjszakára versében így fogalmaz meg: “Az Égből dühödt angyal dobolt/Riadót a szomorú földre,/Legalább száz ifjú bomolt/Legalább száz csillag lehullott,/… Sosem volt még kisebb az Ember/Az iszonyúság a lelkekre/ Kaján örömmel ráhajolt/Véres, szörnyű lakodalomba indult a Gondolat,/Az Ember büszke legénye, ki íme senki béna volt:/ Különös, különös nyár-éjszaka volt.”

Szász István

Comments are closed.