Forrás: ÉS

PINTÉR TIBOR

EX LIBRIS

Az elmúlt hónapokban megjelent néhány zenei könyvet olvasva alapvetően az a kérdés merül fel az emberben, hogy ha már pár kötetre való anyagi áldozatot hoz némely kiadó – és esetleg némi pozitív egyenleget is el akar könyvelni magának -, akkor nem kellene-e jobban körülnézni a nemzetközi porondon, és valamivel megfontoltabb szempontok szerint válogatni. Mielőtt szakmai túlzásokon kapna bárki is, nem arra gondolok, hogy például Robbins Landon ötkötetes, háromezer oldalas Haydn-monográfiájához hasonló műveknek kellene magyarul megjelenniük (bár nem lenne kellemetlen meglepetés…). Ennél szerényebb vágyai vannak egy zenei kötetekről író exlibristának. Nem kétlem, e három kötet (mint látni fogjuk, a negyedik igazi kakukktojás) figyelemre méltó lehet a sztorizgatást, néhol pletykálkodást, kedvelő kultúrolvasó számára. Mindez egy olyan zenei könyvkiadással rendelkező piacon, mint az angol vagy a német, teljesen rendjén való. Az viszont érthetetlen, hogy a kicsiny magyar zenei könyvpiacon az alant következő három kötet valóságos szenzációt ígér, pedig valójában egyik sem több – még a legnagyobb jóindulattal sem – mint érdekes olvasmány, és ennek a kategóriának is az alacsonyabb regiszterébe való. Az viszont már sajátosabb érdekesség, hogy a három kötet, egészen véletlenül, tematikus összefüggésbe kerül egymással, mintegy összefűzve elbeszél egy több szempontból is öszszekapcsolódó históriát, körülbelül száz évet átfogva.

Első kötetünk rejtélyeskedő címével tűnik ki:

Joachim Köhler:

Friedrich Nietzsche és Cosima Wagner

Ha egy híres férfi és egy híres asszony neve áll a címlapon, akkor rögvest titkos liezonokra, netán mezalianszokra asszociál a szemérmetlen olvasó. Ha két olyan kolosszális név olvasható a borítón, mint Nietzschéé és Wagneré, akkor még inkább izgalmasnak ígérkezik a kötet. Ha Köhler azt a címet adta volna könyvének, ami valójában: Nietzsche és Wagner életrajzi kalauza, akkor nem számíthatott volna semmilyen revelációra. De ha főhősnőnek Cosima Wagnert teszi meg, rögtön izgalmasabb a kép. Joachim Köhler a pletykarekonstrukció mestere. Összeszedi az utolsó mosócédulát is annak érdekében, hogy tisztába tegye a Wagner-ház viselt dolgait, noha nem kívánja tisztára mosni a ház urának és asszonyának szenynyesét. Mind a filozófia-, mind a zenetörténet egyik kedvelt témája Wagner és Nietzsche tízéves barátsága: Nietzsche kezdeti lelkesedése Wagnerért, majd a lángolás átfordulása gyűlöletbe, valamint e pálfordulást jelző nagy jelentőségű alkotásai a korai művektől (A tragédia születése, Richard Wagner Bayreuthban) a két utolsó, a szellemi öszszeomlás küszöbén keletkezett pamfletig (A Wagner-ügy, illetve a Nietzsche contra Wagner). A szerző elsősorban Wagnernek és feleségének, Cosimának feljegyzései közt, illetve Nietzsche levelezésében kurkászva találja meg kötetének alapanyagát. Az élethelyzeteket rekonstruálja, és mindezek tanulságaiból értelmezi a Nietzsche-műveket. Célja ezen túlmenően egy erősen szexuálpszichológiai Nietzsche-olvasat létrehozása, amelynek főbb tételei a filozófus anyakomplexusa, pótapa-keresési kísérlete, majd sorozatos apagyilkos rémtettek végrehajtása (ez utóbbiak együtt természetesen Ödipusz-komplexussá állnak össze). A listához tartozik még a csalódások filozófiai-esztétikai művekben való feldolgozása, az antiszemitizmushoz való viszonyulásának ambivalenciája, Cosima Wagnerhez fűződő titkos szerelme és félig-meddig takargatott homoszexualitása. Ennek a nem túl bizalomgerjesztő pszeudo-filozófiatörténeti munkának minden ízét átjárja a leleplezés szándéka, és az e tény fölött érzett alig titkolt öröm. Mintha bizony bármilyen titkot is sikerült volna kilesnünk! Wagner gyakorta valóban gonoszan viselkedett a hozzá közel állókkal, ezért pedig gyakorta meg is kapta a magáét. Annak a kinyomozására vállalkozni, hogy ezek a történetek milyen díszletek között zajlottak, érdekes adalékok, de túl sok figyelmet nem érdemelnek. Köhler azonban, az érdekesség eme regiszterében érthető módon, valamiféle metafizikai borzongással fűszerezi kötetét. Kiinduló és végpontja Nietzsche Dionüszosz-ditirambusai, amelyek közül az Ariadné panasza válik egyfajta transzszexuális szerelmi költeménnyé, ahol valójában Nietzsche lenne Ariadné, Cosima pedig Dionüszosz. A mitológiai apparátust – Köhler szerint – Nietzsche a húgától veszi át, aki így ír: „Cosima volt Ariadné, Thészeusz [Hans von] Bülow, Wagner pedig Dionüszosz”. Azaz az egész pszichohorror minótauroszi méreteket ölt, de hogy kinek kit kellett volna legyőznie és miszlikbe aprítania, az már más kérdés.

(Fordította Romhányi Török Gábor. Holnap Kiadó, Budapest, 2005. 208 oldal, 2100 Ft)

A Wagner-család históriáját mintegy folytatja

Brigitte Hamann:

Winifred Wagner, avagy Hitler és Bayreuth

című monumentális kötetében. Ha fentebb azt írtam, talán túlzás lenne magyarul megjelentetni – pars pro toto – Robbins Landon Haydn-monográfiáját, akkor e kötetet olvasva felmerül a kérdés, hogy ugyan mi vezethette a kiadót annak publikálására. Az ezeroldalas könyv Wagner menyének az életrajza – amely így első látásra kissé mulatságosnak tűnik, tekintve, hogy magyarul magáról Wagnerről sincs ilyen méretű monográfia. Ezzel nem kisebbíteném Winifred Wagner „érdemeit”, hiszen a huszadik században a bayreuthi Wagner-kultusz nagyasszonya volt, és szenvedélyes nemzetiszocialistaként a legőszintébben és kitörő lelkesedéssel bocsátotta Hitler fantazmagóriáinak rendelkezésére a bayreuthi kegyeleti játékokat. Mégis, kissé túldimenzionált ötlet a fejedelemasszonyról ezer oldalt magyarul kiadni, még akkor is, ha többek közt neki köszönhető, hogy Wagner életművébe, mint valami kitörölhetetlen történeti nyom, mélyen beleivódott az antiszemitizmus, az ősgermán mitológia történeti megvalósításának agyréme, azzal együtt, hogy Wagner valóban antiszemita volt, de ez az életmű nagyságával és hatalmas horderejével nem egyenértékű. Érdemes emlékeztetni arra, hogy milyen ellenállás övezte néhány éve Daniel Barenboim kísérletét, hogy Wagnert vezényeljen Izraelben, mert Wagner en bloc tiltott kultúrgyümölcs a zsidó államban. Barenboim tisztában volt azzal, hogy a mű történeti recepciója nem azonos magával a művel. Nietzsche hagyatékát is egy rokon, nevezetesen a húga, illetve annak férje tette a náci ideológia melegágyává. Hamann szándéka ambiciózus: Winifred Wagner teljes életrajzát megírni, vagyis nem csupán azt a történeti szeletet, igaz, hatalmas szeletet, amely őt összekapcsolja Bayreuthtal. Ebben persze a gyermek- és bakfisévek tökéletesen érdektelenek, ami viszont ennél fontosabb: Hamann az egész náci vircsaftot Winifred, illetve Siegfried Wagner szemüvegén keresztül láttatja. Ehhez pedig óriási dokumentációt hoz működésbe, naplófeljegyzések és levelek százait, korabeli újságcikkek és nyilatkozatok garmadáját. Az objektív történeti hűség jelszava alá gyűjti forrásait, de azokban különösképpen nem mérlegel. Hogy mennyire fontos például Hitler eme feljegyzése, kissé kétséges: „másnap reggel meglátogatott Frau Wagner, és hozott néhány szál virágot. Jó nagy sürgés-forgás volt!” Mármost a kötet az ehhez hasonló idézetek tengere. Ezzel együtt, ami igazán fontos hozadéka a kötetnek, az az, hogy a nácizmus németországi feldolgozásának egyik lényeges kultúrtörténeti adalékát nyújtja.

(Fordította Győri László. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005. 1010 oldal, 3900 Ft)

Jonathan Carr:

Az igazi Mahler

című kötete nem csak címe alapján igazi angolszász biográfia. A sokatmondó „igazi” jelző arra vonatkozhatna, hogy mindeddig nem tudtuk az igazat Mahlerről, most viszont megtudjuk magát az igazságot. Carr Hamann biográfiájához hasonlóan élet- és korrajzot nyújt. Bemutatja az előző századvég Közép-Európáját, ezen belül természetesen Bécset és Budapestet, hiszen Mahler jó pár évig mindkét város operaházának karmestere volt. Ezeket a fejezeteket egészítik ki a korai évek karmesterkedéseinek életrajzi elemei, a Ljubljanában, Olmützben, Kasselben, Prágában, Lipcsében töltött hónapok, illetve a későbbi amerikai sikerek. Másrészt természetesen Mahler mint szimfóniakomponista kap nagy figyelmet Carrtól, ami nem meglepő, hiszen Mahler mégsem karmesterként, hanem elsősorban zeneszerzőként vonult be az európai panteonba. A történet egyetlen ponton kapcsolódik a Wagner-ház históriájához, nevezetesen, hogy „Mahler sok mindent megvetett az operában, de nagyszerűen vezényelte, nem utolsósorban Wagnert. Bayreuth volt az egyetlen operaház, amelyet valóban csodált, de Wagner özvegyének, Cosimának antiszemitizmusa miatt sohasem vezényelt ott.” (33. o.) Ágy a Wagner-Mahler „tengely” valójában soha nem tudott létrejönni, attól eltekintve, hogy természetesen Wagner nem csak Bayreuthtal egyenlő. Carr irálya alapvetően demisztifikáló, és az „igazi” szó mint címbeli jelző másodsorban erre utal. Az antiromantikus zenetörténet-írás immáron hosszú múltra visszatekintő tradíciójához kapcsolódik e kötet is. Nem fest túlságosan hízelgő képet Mahlerről – s talán az „igazi” jelző harmadik jelentését ebben ragadhatjuk meg. Az életrajzíró hibája lehet, ha hősével nagymértékben azonosul, azonban Carrt, a publicistát, ez a veszély nem fenyegeti. Mahler intrikus, becsvágyó és gyakran kíméletlen személyiségét nem hagyja árnyékban. Kétségkívül, akinek fontos az élet- és személyiségrajz megismerése, az nem csalódik Carr könyvében. Akit azonban mű és személyiség közelebbi kapcsolata érdekel, annak e biográfia pusztán bevezetés lesz csak más olvasmányokhoz.

(Fordította Borbás Mária. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005. 309 oldal, 3200 Ft)

Mint említettem, a negyedik kötet kakukktojás. Ahogy alcíme is mondja – zeneesztétikai szöveggyűjtemény.

Csobó Péter: Zene és szó

című kötetét fontossága ellenére is aligha találjuk meg a könyvesboltokban. Megjelentetésére egy vidéki kiadó vállalkozott, terjesztése meglehetősen akadozik, noha hiánypótló szerepe tagadhatatlan. Zeneesztétikai forrásgyűjtemény Ritoók Zsigmond antik és Redl Károly középkori válogatása, illetve Szabolcsi Bence és Barna István idevágó kötetein kívül az utóbbi közel húsz-harminc évben nem jelent meg. Csobó a modern zeneesztétikai gondolkodás alapszövegeiből válogatott a zenetörténet-írás egyik atyamesterétől, Forkeltől kezdve az esztétika XX. századi meghatározó szerzőiig (Kretzschmar, Adorno, Dahlhaus). Ahogy mondani szokás, a válogatás szempontjai a válogató ízlését tükrözik – még ha ebben az esetben szorosan véve nem is beszélhetünk a személyes ízlés szerepéről, hiszen egy tudománytörténeti gyűjteményben ez kevéssé fontos tényező. A kötet vörös fonala a zenére adott esztétikai reflexió problémája. Nem kevesebbről van szó, mint hogy voltaképpen a zene jelentését miként lehet(ne) megragadni. Ez a téma magának a zeneesztétikának az egyik kulcskérdése, amely a német rendszerfilozófiák leágazásaként artikulálódott a XIX. század elején. A XVIII. század számára a zenére adott esztétikai reflexió alapvetően poétikai jellegű, és ennek a német nyelvterületeken elterjedt latin neve is a musica poetica volt: a zene mit és milyen eszközökkel fejezzen ki, e „fogásokat” hogyan sajátítsa el a komponista stb. Ezért ez elsősorban nem autonóm művészetelméletként, hanem, ha tetszik, szűkebb szakmai kérdésként fogalmazódott meg. Nem véletlen, hogy a XVII-XVIII. századi elméletírók között alig-alig találunk filozófusokat, de gyakorló komponistákat, librettistákat annál inkább. Az átfogó zeneesztétikai gondolkodás kezdete elsősorban Kant és Hegel nyomán alapozódik meg, és kérdésfelvetéseik is sokkal általánosabbak lesznek: mi a zene célja, hol a helye a művészetek rendszerében, ábrázoló művészet-e vagy tiszta formamozgás stb. Csobó Péter azonban nem kívánja a rendszerfilozófiák által megszabott utat követni, hanem elsősorban az útelágazások, a főbb csomópontok köré szervezi anyagát. Ágy Eduard Hanslick a zenéről, mint „hangozva mozgó formáról” írt értekezésének legfontosabb fejezete éppúgy helyet kap a válogatásban, mint Hermann Kretzschmar zenei hermeneutikája, Roman Ingarden zenére vonatkozó „művészetontológiai vizsgálódása” vagy az újabb zenei hermeneutika Dahlhaus által képviselt analitikus szemléletmódja.

(Bessenyei György Könyvkiadó, Nyíregyháza, 2004. 324 oldal, 3430 Ft)

Csúf dolog lenne „versenyeztetni” egymással a fenti köteteket, hiszen ki-ki találja meg magának azokat a zenéről szóló könyveket, melyeket hasznosnak vél. A kiadói gyakorlat azonban megfelelőbben mérlegelhetne, mert egy-egy valóban szűkebb, kifejezetten szakmai közönséget vonzó kötet, illetve a mégoly izgalmasnak is tűnő, ám végső fokon felületes munka között akad azért még jó néhány árnyalat.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 29. szám