Forrás: Magyar Hírlap

A populistáknak nem számít az alkotmányos, szabad választások eredménye

A Magyar Hírlap olvasóit, gondolom, érdekelni fogja a vita, amelybe a francia Le Monde egyik munkatársával keveredtem. Jean-Baptiste de Montvalon ismert esszéista az újság július 21-i számában A populizmus kísértése címmel cikket közölt, azzal vádolva a Chirac köztársasági elnök utódjának készülő Nicolas Sarkozyt, hogy láthatólag nem áll ellen a populizmus kísértésének, holott tudja, hogy e jelzőnek Nyugaton pejoratív értelme van, viszont, írja, a belügyminiszter nincs távol attól, hogy a populista szót mint dicsérőt tekintse.

Csakhogy a cikk írója tévesen alkalmazza a populizmus szót. Annak magyarázatát a Franciaországban nagyon elterjedt Petit Larousse szótárból meríti, amely utolsó kiadásában a populizmust olyan politikai magatartásként jelöli meg, amely a népre, a népnek a lelke mélyéről feltörő kívánságaira, a nép védelmére hivatkozik, a népet ért különböző sérelmek ellen lép fel. Ám, gondolom, ez a meghatározás voltaképpen minden pártra vonatkoztatható, legyen az akár jobb-, akár baloldali. Hiszen melyik nem hivatkozik a nép akaratára, kívánságaira, a nép védelmére? Azt hiszem, a populistákat elsősorban az különbözteti meg a többi párttól, hogy megtagadják a parlamentek legitimitását a nép képviseletére, a nép akaratának megismeréséhez pedig – annak választott képviselőit megkerülve – inkább egyenesen magához a néphez fordulnak. Szóval a populistáknak nem számít az alkotmányos szabad választások eredménye, nem számít a többség vagy kisebbség problémája, csak a nép, amelyhez nekik közvetlen bejáratuk van, amelyet mozgósítani tudnak – ha kell, a parlament és az ország törvényei ellen is. A kommunisták alól felszabadult, új EU-tagállamokban – írtam Montvalon cikkére válaszolva – ebben az értelemben ismerik a populista szót, és példának idéztem Orbán Viktor feleletét egy újságíró kérdésére, mely szerint: vajon osztja e még az ifjúként hangoztatott véleményét, vagyis kiáll-e a parlamentáris demokrácia mellett mint pártjának, illetve mozgalmának, a Fidesznek vezére? – A demokrácia mellett igen – felelte a jobboldali ellenzék vezére.

Orbán Viktor – írtam -, akinek politikusi tehetségét tévedés volna alábecsülni, nyilván tudta, miért hagyta ki helyesléséből a kérdező által feltett „parlamenti” szót. Mint az ellenzék vezére, az utolsó választások óta már bebizonyította, hogy kevéssé értékeli a parlamenti üléseken való részvételt, inkább az impozáns népgyűléseket, amelyeken mindig ovációval kísért beszédeit tartotta.

A nyugati parlamenti demokráciákban azzal különböztetik meg a populistákat a többi demokrata párt képviselőitől, hogy előbbiek vonakodnak tiszta határvonalat húzni saját jobboldali pártjuk és ideológiájuk, illetve a szélső jobboldalinak tekintett pártok és ideológiák között. Ha jól emlékszem, Orbán Viktorra áll ez a meghatározó különbség is, mivel ő a szélsőjobboldali MIÉP-et, ha nem is mint koalíciós partnert, de mint az alkotmány határain belül mozgó demokratikus pártot – amelynek szavazataira számított – megbecsülésével tisztelte meg.

De ami illik Orbán Viktorra, folytattam cikkemben – amint illik például Latin-Amerikában Venezuela baloldali elnökére, a Fidel Castróval és a francia börtönben sínylődő, Magyarországon is ismert Carlosszal barátkozó Hugo Chavezra -, az szerintem egyáltalában nem illik a magyar származású francia államférfira, Nicolas Sarkozyre. Ő a parlamentáris demokráciának nem mint ellensége, hanem mint védője jelentkezett a porondon, s az antiparlamentáris, antiszemita, fajvédő, nacionalista szélsőségek határozott ellenségének mutatkozott. Ebben aztán a francia államférfi igazán nem szorul rám mint védelmezőre. Az, hogy Chirac belügyminisztereként nagy tekintélyt, sőt népszerűséget szerzett magának az országban a Párizs környékén lakó muszlim ifjúsággal szembeni erélyes intézkedéseivel, még nem indokolja a populista elnevezést. Sarkozyt azzal is vádolják a baloldalon, hogy miközben fellépett a törvény teljes erejével a külvárosi rendbontók és zavargók ellen, megígérte a mérsékelt muszlimok törvényesen működő szövetségének, hogy az állam költségvetésének terhére járul majd hozzá mecseteik építéséhez. Ez a tény – mondják – ellenkezik az állam és egyházak különválasztásáról szóló törvénnyel. Ez ugyanis az egyházakat nem köz-, hanem magánintézményeknek nyilvánítja, amelyeknek saját jövedelmeikből kell elvben megélniük. Ám Sarkozy bírálói nem veszik figyelembe azt, amivel a belügyminiszter az ígéretét indokolta, azazhogy a mecseteket a franciaországi muszlimok eddig a muzulmán államok segítségével állították föl, amely segítséggel azok betekintést nyertek Franciaország belügyeibe. Márpedig Sarkozy ezt mindenáron meg akarja akadályozni, s élére állt annak a törekvésnek, hogy a franciaországi muszlimokat a társadalomba integrálják.

Tehát azt javasoltam, hogy ha már mindenképpen jelzővel akarjak ellátni Sarkozyt, nem a populista szót kellene rá alkalmazni, hanem a popularistát, ami azt jelentené, hogy a jelenlegi francia politikai helyzetben a népszerűségét fokozatosan elvesztő Chirackal és táborával szemben tudatosan és nyíltan népszerűségre pályázik, de ezt a pályázást hogy lehetne egy energikus politikusnak és államférfinak hibául felróni?

Fejtő Ferenc író, történész