Forrás: Heti Válasz

Oplatka András

Az Európai Uniót jelenleg meglehetősen könnyű s ezért divat szapulni. Megteszik ezt főleg maguk a régi tagországok kormányai, melyek a kedvező fejleményeket rendre saját érdemeikként tüntetik fel választóik előtt, ugyanakkor előszeretettel mutogatnak Brüsszelre, ha otthon gazdasági bajok vannak. Ám az alkotmányterv kudarca politikai jellegű. E válságban az uniónak – legalábbis egyelőre – néhány magasröptű ambícióról is le kell mondania.

Miről is? Európa 1914-ben politikai öngyilkosságot követett el, majd megtetézte ezt 1939-ben. A világháborúk következményeként a kontinens, mely mindaddig a világ vezető centruma volt, a XX. század második felében két – mondjuk: féleurópai – nagyhatalomnak volt kénytelen átengedni a főszerepet, sőt saját sorsának alakítását: az Amerikai Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak. Az 1989/1991 óta megváltozott helyzetben az EU tudatosan törekszik arra, hogy ha már a régi pozíciót visszaszerezni lehetetlen, Európa legalább olyan tényezővé váljék, mely egységesen cselekszik, egy hangon beszél, és ekképpen – néhány más hatalommal együtt – a nemzetközi élet egyik meghatározó eleme. Az érdek nyilvánvaló, a célkitűzés logikus. Mögötte azonban tudvalevőleg hiányzik a közös külpolitika és az ennek szolgáló katonai erő. Ezen túl pedig Európát bénítóan terheli a történelem súlya. Utóbbira álljon itt két példa.

1991-ben, a Jugoszláviát elpusztító háború kitörésekor az EU-országok egyik-másik külügyminisztere szinte lelkendezve közölte: ez európai eset, minket érint, itt mi fogunk rövid időn belül békét teremteni. Aztán az unió diplomáciája tehetetlennek bizonyult a vérengzéssel szemben, míg végül az Egyesült Államok kormányának kellett kemény kézzel beavatkoznia.

Mi magyarázza az európai gyámoltalanságot? Elsősorban az a tény, hogy a Balkánon zajló események láttán a nyugat-európai fővárosokban nyomban történelmi kísértetjárás kezdődött. Csaknem nyolcvan esztendő távlatából is felsejlett az 1914-es képlet: Franciaország és Anglia sokáig hajlamos volt a szerbek pártját fogni, s vádakkal illetni Németországot, hogy az a horvátok mellé állt, és az EU-n belül kikényszerítette Zágráb függetlenségének elismerését. Mindehhez kellemetlen második világháborús emlékek is társultak. Mert – így a Párizsban és Londonban megfogalmazott kérdés – mikor is volt az legutóbb, hogy az európai térképen önálló Horvátország jelent meg? És önálló Szlovákia? (Mivel Pozsony egy időben a jugoszláv eseményekkel, 1993. január 1-jén vált el Prágától.) És ki teremtette annak idején a maga horvát és szlovák bábállamait? Persze, Berlin, a Harmadik Birodalom, gondolták és mondták halkan francia és angol politikusok a kilencvenes évek elején, amikor azt is látták, hogy saját üzletembereik óvatosan kivárnak, míg a német tőke nagy kedvvel nyomul be a szabaddá vált közép-európai térségbe.

A délszláv háborúk az Európa-ház előszobájában folytak. A közel-keleti konfliktus színhelye a házon kívül, de közvetlenül a küszöb előtt van, tágabb értelemben olyan térségben, amelyből Európa energiahordozói jórészt származnak. Évtizedek alatt megszoktuk a napi híreket összetűzésekről és vérontásról, katonai akciókról és véget nem érő diplomáciai kísérletekről. Mint ahogy megszoktuk azt is, hogy Amerika az egyetlen külső hatalom, melynek a Közel-Keleten szava van, s hogy Európából miniszterelnökök ugyan el-el látogatnak Izraelbe és a környező arab országokba, de az európai államok – vagy akár az EU maga – közvetítőként alig-alig nyomnak valamit is a latban.

Miért? Lapozzunk kicsit tovább vissza a történelemkönyvben. Száztíz esztendővel ezelőtt, 1895. június 19-én Theodor Herzl, a cionizmus egyik szellemi atyja levelet írt Otto von Bismarck korábbi német birodalmi kancellárnak. Herzl önironikusan említette, hogy terveit mind zsidók, mind nem zsidók őrültségnek tartják, de hozzáfűzte: azt reméli, hogy a nagy német államférfi megérti őt és hitelesíti szándékait. Bismarck nem válaszolt, ami – mint történészek gyanítják – azzal magyarázható, hogy a Herzl által felvetett kérdésnek nem tulajdonított jelentőséget. Az amúgy roppant tekintélyelvű politikus ugyanis ebben a kérdésben igen liberális volt. Soha nem fog egyetérteni azzal, hogy a zsidók alkotmányos jogait megnyirbálják, nyilatkozta egyszer, és késői éveiből a következő mondás maradt ránk: “Ha miniszter lennék, a zsidókra nézve ezt az elvet javasolnám: a vallás után kutatni tilos!”

Szép szavak. Ám ezután csupán kerek negyven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a német kancellári székbe egy rasszista tömeggyilkos kerüljön. A felfoghatatlan, ami 1933 és 1945 között történt, a maga iszonyatos módján fellendítette Herzl eszméjét, s három évvel a háború befejezése után létrejött az izraeli állam. A holokauszt után azonban az európaiak – és nem csupán a németek – viszonya mindmáig csak elfogult lehet Izraelhez, és a zsidó állam különösen nehezen visel el európai kritikát. Mindez rossz előfeltétel, ha valaki közvetíteni akar, és a középutat keresi. De az európaiakat a másik oldal sem szívleli. Arab részről időnként elhangzik a szemrehányás: milyen erkölcsi alapon írtok nekünk bármit is elő – ti, akik Európában népirtással akartátok “a kérdést megoldani”, majd aztán a problémát egyszerűen a mi régiónkba helyeztétek át? Kegyetlen vád, s bár igazságtalanul általánosító, mégis alkalmas rá, hogy képzelt európai kultúrfölényünkben megingasson bennünket.

A politikusnak tudnia kell, írta egyszer Raymond Aron, hogy a történelem tragikus. És azt is – tehetjük hozzá -, hogy a történelem velünk él, és egyike azon tényezőknek, melyek cselekvési lehetőségeinknek határt szabnak.

A szerző a Neue Zürcher Zeitung korábbi budapesti tudósítója

Comments are closed.