Forrás: NOL

Vajnai Attila, 2005. július 22. 00:00

Thürmer Gyula (A kommunistákról mindenkinek, július 12.) személyeskedésektől sem mentes írásban szállt vitába Kemény Csabával (A magyar kommunisták viszályairól, június 21.

) és az övére reagáló cikkemmel (Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!, június 28.). A személyeskedő megjegyzéseket mellőzve most csak az elvi vitával foglalkozom. Erre ezen a fórumon is szükség van, hogy a mindenkinek szóló cikk alapján ne alakuljon ki hamis kép a kommunistákról az olvasókban.

Szerintem a Munkáspártnak folytatnia kell azt a munkát, amit 2002-ben a kongresszusi határozatokkal megkezdtünk. Bírálnunk kell a jelenlegi kormányt a baloldali értékek alapján, a kizsákmányolt többség érdekében, és a neoliberális politika megváltoztatására kell törekednünk. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy a Munkáspárt nem érdekelt a Fidesz hatalomra jutásában, és elhatárolódunk attól a demagógiától, amellyel a szélsőjobboldallal is kapcsolatot tartó jobboldali párt meg akarja téveszteni a munkásokat, az alkalmazottakat és a kisnyugdíjasokat.

Sajnos Thürmer nem élt a lehetőséggel, és nem korrigálta korábbi hibás tételét, miszerint „a szocialista párt uralkodásának folytatása nagyobb kárt okoz a társadalomnak, az országnak, mint hogyha cserélődik a kormány”. A Fidesz hatalomra jutását ilyen nyíltan támogató politikus ne lepődjön meg azon, ha a Fidesz szekértolójának tartják.

Thürmer állandóan ismételgetett alaptétele: az „MSZP-vel nem hajlandó összefogni még az újfasiszták ellen sem”, mert „ma nincs fasisztaveszély”. Ám e kategorikus tagadással ellentétben áll az a kijelentése, hogy „ha a horda mégis jönne”, elsőnek őt, a „kommunistát” vinnék el, s csak utána a zsidót, a cigányt és persze a legvégén minden magyart. Hát akkor van fasisztaveszély vagy nincs? Vannak újfasiszta erők Európában és Magyarországon? A horda ellen össze kell-e fogni minden antifasiszta erővel? Vagy tétlenül várjuk a „horda” jövetelét?

Kivel fogjunk össze a nyomor ellen? Talán a Máltai Szeretetszolgálattal? – kérdezi gúnyosan. Jól tudja, hogy nem erről van szó. A dolgozók érdekvédelmi szervezeteivel, a szakszervezetekkel, a civil szervezetekkel, a neoliberális gazdaságpolitikát bíráló baloldali politika híveivel kell összefognunk. Thürmer szerint a nyomor ellen nem harcolni kell, hanem azt meg kell szüntetni. De hogyan lehet a nyomort megszüntetni? Csak ha harcolunk a nyomor konkrét megnyilvánulása és annak okai ellen. Ha összefogunk és együttműködünk mindenkivel, aki ebben érdekelt. Megengedhetetlen önteltség és önámítás azt gondolni, hogy egy kis párt egymagában képes leküzdeni a nyomor okait és megnyilvánulásait. Orbán Viktor hazug szlogenjeinek ismételgetése helyett együtt léphetnénk fel az egykulcsos adó terve ellen, és közösen követelhetnénk a 45 százalékos személyi jövedelemadó kivetését az évi 6 millió felett keresőkre.

A nyomor elleni harc számunkra összefonódik a kapitalizmus bírálatával és a tőkésosztály elleni osztályharccal. Thürmer ezzel szemben meghirdeti a „tőke és a munka közötti egyensúlyt”. Olyan kapitalizmust képzel el, amelyben a tőke gazdagodása nem a munkás kizsákmányolásából, hanem „az építő, alkotó munkából származik”, ahogy mondja: „tőkés és vállalkozó hölgyek és urak, legyenek kedvesek szaporodni, gazdagodni”. Erre mondják: fából vaskarika.

A hatalom valóban megronthatja még a legkiválóbb embereket is. Ha valaki túlságosan is ragaszkodik akár csak vélt hatalmához is, az hajlamos lesz arra, hogy bírálóit antidemokratikus módszerekkel távolítsa el a vezetésből, hogy megakadályozza őket még véleményük kifejtésében is. Az ilyen „tévedhetetlen” vezetői magatartás gyakran hozta mozgalmunkat nehéz helyzetbe, mert ezekkel a vezetőkkel azonosították magát a pártot is. Ezért nem javaslom, hogy Thürmer Gyula bármit is a homlokára írjon. Nem hagyjuk, hogy pártunk ismét a személyi kultusz hibájába essen. Mi, marxisták demokratikus vitákban alkotott programmal a baloldalon maradunk.

A szerző a Munkáspárt alelnöke