Forrás: Demokrata

Andrásfalvy Bertalan

az Antall-kormány volt művelődési

és közoktatási minisztere

Tisztelt Professzor Úr!

A Magyar Nemzet szombati számában Egy álom szertefoszlott címmel megjelent, Stefka Istvánnak adott igen érdekes, egy oldal terjedelmű interjújának e zárókérdésére „Ágy képzelte el a rendszerváltást?”, ezzel válaszolt: „Nem gondoltam arra, hogy ennyire gyávák, kényelmesek és önzők leszünk.”

Nagyon sajnáltam, hogy nem innen kezdődik az interjú. Ugyanis tizenöt éve nem találok kielégítő magyarázatot arra, hogy a jobboldal – az önök kormányát beleértve – miért volt ilyen gyáva, és hogy ez a gyávaság miért ül még mindig pestisként a magyar jobboldalon?

Mahmúd Ahmadinezsád

Irán megválasztott elnöke, Teherán főpolgármestere

Tisztelt Elnök Úr!

Szívből gratulálok megválasztásához, amely – talán mondani sem kell – „hatalmas meglepetést” okozott a nyugati politikusoknak és a lapoknak, amelyek évek óta arról cikkeznek, hogy az iráni társadalom alig várja a modernizációt és a liberalizációt. Nem véletlen, hogy majd” szívszélhűdés érte őket, amikor várakozásaikkal homlok-egyenest ellentétben önt választották meg, Teherán 49 éves, „ultrakonzervatív” polgármesterét, s nem a mérsékelt riválisát. E nyugati lapok olyannyira „ismerik” az iráni helyzetet, hogy egyik része önt vallásosnak, másik része vallástalannak nevezte.

Nagy arányú részvétel mellett, meggyőző fölénnyel történt megválasztása fölötti örömöm több forrásból is táplálkozik. Az egyik az, hogy egy olyan világban, ahol az ultrakonzervatív, jobboldali, keményvonalasok kerülnek hatalomra, hátrányos lehetett volna országa nemzeti érdekei szempontjából, ha a „reformerként” számon tartott Ali Ahbar Hasemi Rafszandzsani volt elnököt választják meg. Egy olyan világban, ahol egy szélsőjobboldali ultra, George W. Bush a világ egyetlen szuperhatalmának a vezetője, vagy a hasonlóan szélsőjobboldali, végsőkig eltökélt és módszereiben szintén nem válogató Ariel Saron izraeli miniszterelnök diktálja a tempót – nem utolsósorban az ön országa ellen.

A nyugati lapok tudósításaiban megbízni ugyan eléggé kockázatos vállalkozás, de meglehetősen egybehangzó vélemények szerint – és ez örömöm másik forrása – ön nem egy alkalommal kijelentette, hogy Iránnak joga van a nukleáris energiára és az uránium dúsítására. Azt is elmondta, hogy az iráni atomreaktorok ügyében tárgyaló iráni delegációk meglehetősen puhák.

Mindkét állításában teljesen igaza van. Sőt.

Vegyük sorra.

Az Egyesült Államok 2003-ban azzal vádolta önöket, hogy nukleáris fegyvereket akarnak kifejleszteni. Az ENSZ Nemzetközi Atomenergia Bizottsága megvizsgálta atomprogramjukat és nem találta bizonyítékát annak, hogy atomfegyvereket kívánnak kifejleszteni. Ennek ellenére az amerikai – és izraeli – vádaskodások nem szűntek meg. Ez a dolog egyik része. A másik az, hogy – érzésem szerint – önök tényleg puhák. Egyszerűen fel kellene rúgniuk minden olyan egyezményt, amelyet az atomfegyverek terjedésének korlátozására írtak alá, és utánozniuk kellene az Egyesült Államok legfőbb és leghűbb szövetségesének, Izraelnek a politikáját, amely anélkül, hogy bármilyen atomkorlátozási szerződéssel korlátozná magát, mintegy 300 atomtöltetű fegyverrel szerelkedett fel. Arról pedig szó sem lehetne, hogy az ottani atomfegyvereket bármilyen szervezet ellenőrizhetné.

Nem egészen érthető, hogy ezt miért ne tehetnék meg önök is, hiszen önöket így is olykor burkoltan, olykor nyíltan naponta fenyegeti békés célú nukleáris berendezéseik elpusztításával az előbb említett két hatalom. Az Egyesült Államok az önöket körülvevő határokon óriási katonai erőt és hadi potenciált állomásoztat, Izrael pedig – mint tudjuk – Irak Osirak nevű atomerőművét pusztította el, ami mutatja, mire képes egy idegen országgal szemben.

A kettős mércének véget kell vetni. Önök békés ország. Egyetlen idegen ország területét nem támadták meg vagy foglalták el, illetve tartják megszállás alatt. Ellentétben az önöket fenyegető Egyesült Államokkal és Izraellel. Az előbbi Irakot és Afganisztánt is megszállva tartva bábkormányokkal vezeti az elfoglalt országokat, míg Izrael 22 éven át tartotta megszállva Dél-Libanont és tartja évtizedek óta megszállva a palesztin területeket.

Egyébiránt nagyon szeretném, ha az ön új kormányát is felkeresné a földkerekség egyik legszelídebb jobboldali pártjának, a Fidesznek a vezetősége, amely – mint izraeli látogatásával is példát mutatott erre – rátért a kis országok szokványos politikai útjára, a reálpolitika ösvényére. Vagyis kormányközi és pártközi kapcsolatokat tart fenn függetlenül az adott ország emberjogi helyzetétől.

Különben is: az önök értékrendje hasonlatos a vezető ellenzéki magyar párt értékrendjéhez (a nemzeti értékek előtérbe helyezése, a vallás tisztelete, családcentrikusság stb.), és – ellentétben az Egyesült Államokkal és Izraellel – önök tartózkodnak nemcsak gyarmatosító háborúk folytatásától, de ártatlan polgárok meggyilkolásától is, mint teszi ezt Washington tíz- és tízezer- számra Irakban, vagy Saron ezrével a megszállt területeken.

Az ön kormányát Magyarország vezető ellenzéki pártjának nemcsak azért kellene felkeresnie, mert a térség egyik megkerülhetetlen hatalma, hanem Magyarország energiaforrásainak diverzifikációja miatt is.

De a Fidesz vezetésének azért is el kellene látogatnia Teheránba, mert a kettős mérce mindenben elvetendő, és hosszú távon csakis alkalmazóján áll bosszút. Például egy ilyen látogatás elmaradása a választók szemében gyávaságnak tűnő tartózkodást vagy félénkséget mutatna. Jellemző egyébként, hogy a Fidesz magára erőszakolt, szerintem hibás szelídségi politikája – kérdezzék ennek hiábavalóságát sikeres politikusoktól, mint öntől, Bushtól vagy Sarontól – azt eredményezi, hogy a vele igazán barátságtalannak nem tekinthető Századvég legújabb felmérése szerint a biztos pártválasztók közül csupán 3 százalékkal többen szavaznának rá, mint az országot évtizedekre ismét tönkretevő MSZP-re. Ami nem éppen dicsőségtáblás eredmény.

Ha e látogatás megtörténne, kérem, mondja el a Fidesz vezetésének, hogy ön – akár az ultrajobboldali Bush vagy a szélsőjobboldali Saron – úgy nyerte meg a választásokat, hogy semmiféle engedményt nem tett sem a másik oldalnak, sem az „ingadozóknak”.

Egyébként egy véletlen folytán a választások napján a Brüsszelben tartott Irak Konferencián éppen itt járó iráni közszolgálati televízió meglepően hosszú, másfél perces interjút készített velem arról, hogy mi a véleményem Iránról, az ottani választásokról és az iráni politikáról. Ha ezt az interjút leadták, az biztosan nagy örömöt okozhatott a teheráni magyar nagykövetségen.

Az interjú után a rokonszenves tévériporterrel beszélgetve megkérdeztem tőle, hogy nem félnek-e egy amerikai vagy izraeli rakétatámadástól békés célú atomberendezéseik ellen? Az újságíró mosolyogva válaszolta, hogy egyáltalán nem, mert – mondta – az iráni Sahab-rakéták ellencsapása után nem hinné, hogy „túlzottan sok üzletember fektetne be a válaszként megtámadott területekbe”. Megkérdeztem a riportert, hogy a jelöltek közül kit támogat? Önt, felelte. A véletlen érdekes fintora volt, hogy a kezemben lévő egyik nyugati lap – a többihez hasonlóan – ezzel szemben azt állította, hogy önt kifejezetten a tudatlan és tájékozatlan rétegek támogatják.

Aczél Endre

A kormány által kitüntetett újságíró

VIII. rész

Bevezetőként e heti levelemhez: önnek megint nem volt szerencséje. A közelmúltban felháborodott cikkben támadta a jobboldali sajtót, amiért az azt állította, hogy Magyarország az Európai Unióban úttörőből sereghajtó lett. Ön erre – mint kezdő újságírókorától kezdve megtanulta – a lelkéhez és zsebéhez közelálló kormány segítségére pattanva igyekezett a számokkal csatát vívni, hogy bemutassa, a magyar gazdaság nem sereghajtó az unióban. Erre mit ír az ön bibliája, a brit Economist legújabb száma? Hogy Magyarország sereghajtó az unióban. Kínos, Aczél, kínos.

A múlt héten azt ismertettem önnel – aki szintén leantiszemitázott (és hogy ez nálunk mit jelent, mindenki tudja) -, hogy egy izraeli diplomata státusban lévő úr az ATV Sajtóklubjának műsora után miként ígérte be likvidálásomat, amiért nem az ő szájíze szerint folyt a disputa a közel-keleti szembenállásról.

Meg kell vallanom önnek, hogy mintegy másfél évtized alatt likvidálással csupán három alkalommal fenyegettek meg. Ez volt az első. A második likvidációs fenyegetést a kormányváltást követően Tasnádi Pétertől kaptam, egyrészt telefonon, másrészt az ATV nagy nyilvánossága előtt, ahol már a vezető jobboldali újságírók mindegyikét egyenkénti levadászását ígérte meg. Érdekes momentum, hogy az említett diplomatához hasonlóan Tasnádi is zsidóként azonosítja magát. Ez persze csak csupán véletlen. És az is csupán véletlen, hogy az egész balliberális média – a nyugati világban páratlan és rájuk jellemző módon – nem a likvidálással fenyegetettek mellett állt ki, hanem a likvidátorságot beígérő mellett. Talán emlékszik arra, hogy a lopásért jogerősen elítélt Juszt László – mint valamelyik csatornalap címoldalán látni lehetett – csókkal fogadta a hozzá oly sokban hasonlatos barátját.

Az ATV minderre úgy reagált, hogy leállította a Sajtóklubot, nyilván azért, mert bennünket akart védelmezni (hahaha, amit azért teszek hozzá, mert nekem azt mondták, egyes olvasók nem értik a humort, hacsak nem jelzem).

A likvidálási fenyegetés – más politikai vezetők és újságírók megölésére való felszólítássál együtt – harmadik esete egy Fiala és valami Pajzs nevű ember nevéhez fűződik, akik ránézésre szintén hasonlatosak a korábbi likvidátorokra. Eközben – és nemcsak e likvidátorok, hanem balliberális lapok – még kiskorú gyermekeimről is hazudoztak.

Vagyis az én sokak szerint kiegyensúlyozott, mások szerint erőteljes verbalitásomra olyan emberek fenyegettek meg likvidálással, akiktől, illetve akik támogatóitól Szántó úr szerint nekem bocsánatot kellene kérnem. Nos, szerintem Szántó úrnak kissé elment az esze és itt a bocsánatkérésnek inkább fordított irányúnak kellene lennie. Ha én azt a modellt venném alapul, amit azok alkalmaznak, akiktől nekem (is) bocsánatot kellene kérnem, akkor én Szántó úrnak és társainak olyasmit ígérnék, amire nem- csak ön, hanem az ön egész oldala teleírná lapjait néhány hónapon keresztül. De hát az én szelídségem nem ismer határt.

(Folyt. a jövő héten)