Forrás: Heti Válasz

Elek István

Nem lett volna nagy teljesítmény megjósolni a visszhangot, Orbán Viktor és vezetőtársai izraeli látogatásának hazai visszhangját. Ironikus fricskák, tanácstalan hallgatás, féktelen vádaskodás szellemi, politikai irányzatok szerint. A balközép, a jobbközép, a szélsőjobb jellemző hangfekvésének megfelelően.

„Súlyos hiányosságot pótolt Orbán Viktor izraeli látogatásával” – írja Dési András a Népszabadságban. „A Fidesz elnöke másfél évtizede a politikai aréna szereplője, de életében először most utazott el a zsidó államba… Orbán felfedezte az Izraelben élő magyar diaszpórát is. Már azt vizsgálja, hogy miként lehetne a magyar ajkúak 200 ezer fős közösségét a nemzet céljai érdekében mozgósítani. Erről a hazai szélsőjobboldalon valószínűleg másként gondolkodnak. Orbánnak nem kevés diplomáciai érzékre lesz szüksége, hogy az izraeli magyarok felé való nyitást eladja a szélsőjobb felé nyitott honi táborának, beleértve a párt mellett agitáló sajtót.”

Ami a felfedezést illeti, hiányosság pótlásánál többről van szó. Valójában a politikai pályán futó többiek, a rivális pártok vezetői közül egy sem jutott el idáig az izraeli-magyar kapcsolatok jelentőségének értékelésében, függetlenül attól, hogy jártak-e már Izraelben vagy sem. Idáig nem, hogy a két állam közötti kapcsolat erősítését ilyen hangsúllyal a zsidó-magyar viszony pozitív örökségére merészeljék alapozni. Azazhogy arra, ami ebből az örökségből a kapcsolatunk gyászos XX. századi fejezete után még megmaradt és ma is létezik. Izraelben is és Magyarországon is. Emlékekben, álmokban, vágyakban, egymás felé forduló és tovább is örökített sajátos figyelemben, érdeklődésben, ilyen-olyan arányú kettős érzelmi, kulturális kötődésben. És a belőlük a legtermészetesebben levezethető érdekekben. Külön-külön is, de az összekapcsolódásukban is. Valamint a sorsközösségből eredően feltételezhető érzékenységben egymás gondjai iránt.

A Fidesz elnöke az izraeli szellemi élet magyar ajkú meghívottjai előtt arról beszélt, Izraelbe jövetelük célja a hasonlóképpen „nemzeti” pártok, a Likud és a Fidesz közötti kapcsolatok szorosabbra fűzése mellett az volt, hogy szövetségest keressenek Izraelben a külföldön élő magyar kisebbségek nyelvi, kulturális, etnikai identitásának megőrzését célzó politizáláshoz. A magyar törekvések iránti megértést és támogatást éppen arra a példaszerű aktivitásra hivatkozva remélte, amelyet Izrael a saját hitsorsosai, a nagyvilágban élő zsidóság érdekében kifejt.

Ugyanerre utalt, hogy a meghívó Szilvan Salom külügyminiszterrel folytatott megbeszélés után többek között azt hangsúlyozták a felek: a mai magyarországi zsidóság és az izraeli magyarság hidat képez a két nép, a két állam között.

Orbán Anita, bár azzal kezdi írását az előző Heti Válaszban, hogy „a magyar kormányok rendre megfeledkeztek arról, hogy Izraelnek kétszázezer magyar ajkú állampolgára van, akik egy sajátos magyar világot tartanak fenn, és ezt gyerekeikre és unokáikra is igyekeznek átörökíteni”, voltaképpen mégis amellett érvel, hogy – ha meglepett is egyes politikai köröket az út – nem valami rendkívüli eseményre került sor, hanem egy olyan látogatásra, amely több szempontból is természetes fejlemény. Megvolt az előzménye a magyar jobboldal és Izrael kapcsolatában. Következik abból is, hogy az európai jobboldali pártok általában intenzív kapcsolatokat ápolnak az izraeli jobboldali pártokkal. Harmadrészt logikusan levezethető abból is, hogy a magyar külpolitika egyik meghatározó feladata a határon túli magyarok helyzetének figyelemmel kísérése. Márpedig Izrael adottságai, ebből következő érzékenysége, érdekeltsége hasonlatos a mienkéhez. Az ötmilliós izraeli zsidóság mellett tízmillióra tehető a zsidó állam határain kívül élő zsidóság létszáma. A mi státustörvényünk felkeltette a figyelmet Izraelben. És akkor arról még nem is beszéltünk, teszem hozzá, hogy Izrael – az európai államokat nem számítva – az USA után a második legnagyobb magyarországi tőkebefektető. Ami nem lebecsülendő erős szál érdekeink összekapcsolódásában.

Mindezek alapján valóban érezhetnénk természetes fejleménynek ezt a látogatást, illetve azt, amit kifejez: az izraeli-magyar kapcsolatok hangsúlyos ápolásának szándékát. Ám épp azért, mert ez korábban is indokolt lett volna, és mégsem volt tapasztalható, nem mehetünk el mellette hűvös tárgyilagossággal, ha egyszer csak mégis bekövetkezik a fordulat.

Félrevezetnénk ugyanis magunkat, ha komolyan vennénk, hogy a magyar kormányok megfeledkeztek az említett kétszázezer magyar ajkú izraeliről, illetve a magyar-izraeli kapcsolatokban rejlő lehetőségekről. Természetesen nem erről van szó, hanem talán inkább arról, hogy korábban nem volt igazán merszük megbolygatni a kérdéskört, és feltárni ezeket a bizonyos lehetőségeket. Alighanem hiányzott ehhez a magyarországi zsidó-magyar együttélés múltjáról való, sebeket gyógyító nyílt beszéd, az együttélés tragikus és traumatikus fejleményeinek közösségi feldolgozása, megemésztése. Ami valamelyest talán mégiscsak előrehaladt az utóbbi fél évtizedben.

A Magyar Fórum címlapján Saron és Orbán. Csurka István heti jegyzetének természetesen központi témája a látogatás. A gondolatmenet címlapra emelt lényege: „Orbán Viktor izraeli látogatásával halálos közelségbe kerül Magyarország izraeli megszállása. Ha az izraeliek és a palesztinok közé falat építő izraeli kormánypárt és Saron kegyetlen arabmészárló testvérpártja lehet a polgári köröket és a népet holmi narodnyikként kérdezgető Fidesznek, sőt ezt a Fidesz elnöke nyilvánítja ki, akkor nincs tovább, akkor minden eddig mondott szó érvénytelen. A hatalomért mindent?”

Ha Csurkára és elkötelezett híveinek kis táborára gondolt a Népszabadság jegyzetírója, megnyugodhat – nekik aligha „adható el” a Fidesz izraeli magyarok felé való nyitása. Csurka Istvánnak és a Magyar Fórumnak ma már szinte alig van olyan közéleti mondandója, amely ne oda futna ki, hogy végveszélyben vagyunk, a világzsidóság és az Amerikai Egyesült Államokkal összefonódott Izrael tartalék államának készítenek elő bennünket. Ezen dolgozik, ennek szándékos vagy szándéktalan eszköze a MIÉP-en kívül voltaképpen minden magyar politikai párt. Sőt, a MIÉP belső kritikusairól is rendre kiderül, hogy ennek az akaratnak a kiszolgálói, beépített ügynökei. Ágy a Jobbik Magyarországért nevű párt is, amelyet részben korábbi MIÉP-esek alapítottak.

Csurka István kis színpadi jelenetben ábrázolja, amint Orbán beszámol vendéglátóinak az elvégzettekről. „Az antiszemiták kiszorításával kapcsolatban elmondja, hogy kis elszívó ellenpártot létesítettek Jobbik néven, amely a MIÉP minden radikalizmusát átveszi, de nem antiszemita vagy csak nagyon szordínósan az, és annyi kell is, és az a feladata, hogy egy százalékot lecsípjen a MIÉP-től… Ezenkívül beszámolhat a leendő magyar miniszterelnök arról is, hogy hány emberét kötötték el eddig ennek a pártnak különböző ígéretekkel, alpolgármesteri, polgármesteri ígéretekkel, szerepajánlatokkal, pénzek ígéretével. A kimutatás ellenőrizhető, az információ forrása megbízható, az operatív munkát folytatjuk – mondja Orbán.” Legalábbis Csurka István képzelete szerint.

Különös belegondolni, hogy történhetett volna ez másképp is. Hol vagyunk már azoktól az időktől, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójától, amikor a kisebbségi érzésektől gyötört, védekező nemzetszemléletnek az első antiszemita reminiszcenciái fel-feltünedeztek Csurka szövegeiben! Nemzetféltő indulatát a magaménak éreztem, ezért is, korábbi kapcsolatunk okán is, ha szóvá tettem is ezeket, különös gonddal igyekeztem elkerülni, hogy többet olvassak ki a szavaiból, mint amennyi valóban bennük van, hogy előrevetítsem, ami esetleg következhet belőlük. Emlékszem, egy interjúban még tán 93-ban is azt mondom, én voltaképpen nem vádolom őt antiszemitizmussal, mert nincs okom rá, hogy ne vegyem komolyan, amikor méltatlankodik, tiltakozik az őt már a kilencvenes évek elején is gyakran érő vád miatt. Én csupán arra szeretném rávenni, hogy nézzen szembe a legalábbis ellentmondásos szavai hatásával, következményével. Számoljon a nyilvános közeggel, amelyben beszél. És döntse el végre, valójában mit akar mondani. Vagy ne teremtsen olyan látszatot, a zsidókérdés hazai és nemzetközi összefüggéseit érintve, amelynek az előidézése nyilatkozatai szerint valóságos szándékai ellen van.

Hosszú évek óta nem lehet már ilyen gondja a Magyar Fórum e tárgykörbe vágó közleményeit és különösképpen nem a Csurka István cikkeit olvasónak. Nincs félreértés. Ez az, aminek látszik.

Elképzelem, mennyire másképp alakult volna az MDF története, az Antall-kormányé és az egész jobboldalé és mindebből következően a rendszerváltó ellenzéki pártok egymáshoz való viszonya, hazai értelmiségi vitáink és bizony végső soron az egész magyar rendszerváltozás története, ha Csurka István gondolkodásán nem hatalmasodik el a zsidófóbia. Ha ez a különös, kisebbségi érzésektől gyötört nemzetféltő szenvedély nem hajszolja őt bele abba a szellemi, morális és politikai zsákutcába, amelyben hite és szándéka ellenére éppen ezzel az ámokfutással vált az eredményes magyar nemzeti érdekérvényesítés egyik legnagyobb fékezőjévé, akadályozójává a rendszerváltoztatás korszakában.

Képzeljük el, hogy Csurka István az elmúlt tizenöt évben a zsidó-magyar viszony tragikus fejezeteiből származó traumák gyógyítását szolgálja az érzékeny tollával! A sérelmek feldolgozását, a kölcsönös kiengesztelődést segíti hatalmas munkabírásával. A jelenben felfedezhető közös érdeket segíti világosabb alakra hozni zsidó és nem zsidó magyarok között határainkon belül és kívül. Ha a két nép közötti sorsközösség kétségtelen jegyeire, kapcsolatunk XX. századi tragikus fejezete után is megmaradt, létező közös szellemi, kulturális, érzelmi örökségünkre utalva éppen ő mutatja fel ebben a sikeres nemzeti érdekérvényesítés pótolhatatlan forrását, ösztönzőjét.

Elképzelhetetlen?