Forrás: ÉS

DÉNES IVÁN ZOLTÁN

Szekfű értelmezései

Igaza van Czigány Lórántnak abban, hogy Szekfű Gyula nagy történetírói életművet hagyott az utókorra. (Mit is „vétett” Szekfű?, ÉS, 2005/25.) Ám az életműből néhány elemet emelt ki, és minthogy azokat felületesen mutatta be, nem vált érthetővé, hogy a történész életműve miért annyira vitatott. Magyarázata, miszerint a megosztott magyar szellemi élet résztvevői az életművet – tisztelet a kivételnek – elutasítják, félrevezető. Ágy kerülhettem jómagam, az első – a korabeli megbélyegzéssel szembeszálló – Szekfű-monográfia (A „realitás” illúziója. A historikus Szekfű Gyula pályafordulója. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976) szerzője, a marxista-leninista kritika, majd az eszményítés egyik képviselőjével egy platformra. A száműzött Rákóczit valóban politikai hisztéria fogadta, de az, ahogyan a hajszát Szekfű önmagának és olvasóinak megmagyarázta, üldözési mániát rögzített benne, és ez alapvetően befolyásolta a magyar történelemről kialakított véleményét. A magyar állam életrajza történetpolitikai írás volt, a Három nemzedék pedig antiliberális (és antiszemita) politikai pamflet. A Forradalom után eredeti címe – amelyet maga a mondanivaló is alátámaszt – Forradalom közben volt, s az – Szekfű levelezésének tanúsága szerint – félreértésből kapta azt a címet, amelyen végül megjelent. A Szekfű életművére vonatkozó eltérő értelmezések pedig mélyebb magyarázatot igényelnek. Annál inkább, mert a megbélyegzés mellett létezik és hat az eszményítő beállítottság is, de szerencsére vannak tárgyilagos megközelítések is.

Szekfű Gyula történeti elbeszélésének szűkebb kontextusa A száműzött Rákóczi-botrány, annak lélektani hatása volt. A szélesebb kontextust viszont a huszadik század elején már szinte mindent elborító magyar „közösségi skizofrénia” alkotta. Az, amely olyan szimbolikus személyek, események és értékek összeegyeztetésének a következménye volt, mint II. Rákóczi Ferenc és Károlyi Sándor, az aradi tizenhármak és Ferenc József, a függetlenség és az idegen uralommal kötött kiegyezés. „A mindebben rejlő reménytelen ellentmondás előbb-utóbb napvilágra kellett, hogy jöjjön: az egész ország nem helyezkedhetett Jókai Mór álláspontjára, aki – írta Bibó István – egész életében gyászolta az aradi vértanúkat, és minden este imádkozott azok kivégzőjéért, a királyért.” Szekfű Gyula ennek a politikai tudathasadásnak a konzervatív „realista” feloldási típusát képviselte. Azt, amely a szerző későbbi politikai metamorfózisai mögötti konstans bázist és folytonosságot képezte, s amelyen önazonossága alapult. Halála után, az ötvenes-hatvanas évektől Szekfű Gyula mint a Horthy-korszak reakciós, habsburgiánus és klerikális történetírója a marxista bírálat egyik célpontja lett. Ezt Mérei Gyula, Szigeti József és Pach Zsigmond Pál alapozta meg, majd bejáratott rítussá vált. A forradalom leverését követően, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján lezajlott Molnár Erik-vita viszont rehabilitálta Szekfű értékítéleteit: a rendi-függetlenségi és a kuruc mozgalmak bírálatát s a Habsburg Birodalom pozitív megítélését. A kiegyezés hatvanas évekbeli felértékelése szintén ebbe az irányba hatott. A politikai publicisztika Széchenyi-kultusza és Kossuth-ellenessége ugyancsak Szekfű reneszánszát táplálta. Igaz, Király István 1973-ban tartott akadémiai beszédében Molnár Eriket és Szekfű Gyulát együtt marasztalta el, és az újabb szellemi elzárkózás igényével hivatkozott a függetlenségi hagyományokra. A hetvenes-nyolcvanas években viszont már újjászülettek Szekfű eszményítő értelmezései.

Kosáry Domokos a polgári tudományosság európai szintű képviselőjének, a romantikus nacionalizmus következetes ellenfelének, az illúzióoszlató tudósnak a képét állította szembe az ötvenes-hatvanas évek „reakciós ideológus”-sémájával. Pamlényi Ervin a „másik Szekfűt” mutatta be. Nemeskürty István szerint Szekfű eljutott a realitáshoz, amikor moszkvai követ lett, életműve moralista írói alkotás. E. Fehér Pál, a rendszer publicista apologétája a realista történetírót és politikust méltatta. Pach Zsigmond Pál az életmű diszkontinuus elemeit hangsúlyozta. A másik megbélyegző, Mérei Gyula fejet hajtott megtagadott mestere emléke előtt. Kosáry Domokos értékelését a legnagyobb terjedelemben Glatz Ferenc alkalmazta, mindenekelőtt a Szekfű-kiadásokhoz írt elő- és utószavaiban. Erős Vilmos is ugyanezt követte. Fontos témát választott a Mályusz-Szekfű-vita feldolgozásával, de sokunknak okozott csalódást azzal, amilyen színvonalon tette azt.

Az indoktrinációt R. Várkonyi Ágnes törte meg Thaly Kálmán és történetírása című monográfiájában, és ezt folytatta kétkötetes pozitivizmus-könyvében. Irene Raab Epstein bölcsészdoktori értekezésében differenciáltan, de korántsem kritikátlanul tárgyalta a történetíró szakmai teljesítményét és publicisztikáját. Bibó István úgy látta, hogy Szekfű Gyula életművében „a konstans elemek az erősebbek, és a politikai mimikri a felületibb elem…” Gergely András Németh László Szekfűvel folytatott vitájának feldolgozása során, Lackó Miklós Szekfű munkássága és ideológiája értelmezésével fontos szempontokat adott. Szabó Miklós a magyar politikai kultúra huszadik századi jellegzetességeivel kapcsolatban alapvető vonatkoztatási rendszert dolgozott ki. Miskolczy Ambrus fontos forrásanyagot tárt fel, és számos árnyalt megfigyeléssel gazdagította a Szekfű-irodalmat. Trencsényi Balázs hazai és kelet-európai összefüggésbe ágyazta Szekfű történelmi elbeszélését. Jómagam közreadtam – egyebek között – Szekfű nyomtatásban megjelent műveinek és egyetemi előadásainak a listáját (Szekfű Gyula, Magyar Panteon, 10. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2001).

Szekfű Gyula igen kiterjedt életművet hagyott maga után. Kézirathagyatéka, egyetemi előadásai, több kézirata, széles körű levelezése kiadatlan és részben feldolgozatlan. Életműve és annak korabeli és későbbi visszhangja komoly, érdemi és elfogulatlan megközelítést igényel. A magyar politikai skizofrénia feloldása pedig sok-sok erőfeszítést, a politikai kultúra és a közösségi értékelés pozitív mintáinak meghonosítását és begyakorlását, s az egyéni és közösségi traumák kibeszélését és feldolgozását feltételezi.

Dénes Iván Zoltán

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 26. szám