Forrás: ÉS

Akiva Eldad és Idit Zartal izraeli publicisták 640 oldalon elemzik könyvükben (Az ország urai. A telepesek és Izrael Állam, 1967-2004), hogyan hatott az 1967. évi megszállás az izraeli demokratikus rendre. Nem arról szól a könyv, mit tett a megszállás a palesztinoknak – ez egy más kutatás témája; a könyv nem is a megszállás és a palesztin terrorizmus kölcsönhatásairól szól – ez is egy más téma. A palesztinok elidegeníthetetlen nemzeti jogaik, valamint az e jogok érvényesítése érdekében használt elítélendő terrorista harci módszerek (amelyek, egyébként, palesztin szemszögből, kontraproduktívak is) természetesen gyakran „súrolják” a megszállás problémáját, és kölcsönösen befolyásolják egymást, de a palesztin nemzeti jogok, valamint a palesztinok terroristamódszerei külön kategóriát képeznek, és támogatásukat vagy elutasításukat nem lehet kizárólag, vagy akár csak elsősorban is az izraeli megszállásból levezetni.

1967-ben, a „hatnapos háborúban” elért nagy győzelemnek Izraelben mindenki örült. Annál is inkább, mert eleinte félő volt, hogy érvényesülni fog az arab létszámfölény, és a zsidó állam nem állja ki az ostromot. A bibliai helységekkel való ismételt találkozást örömteli, de ideiglenes élménynek tekintették. Annyira, hogy Mose Dajan védelmi miniszter utasítást adott „gyorsan” kitörülni a térképről Kalkilija városát és három falut a Jeruzsálem felé vezető úton, hogy a kényszerű visszavonulás előtt legalább a legszükségesebb határkiigazításokat elvégezhessék az (akkori) demarkációs vonalak mentén. Kalkilija lerombolásának terve a nyilvánosság tudomására jutott, nem valósulhatott meg, a város máig fennáll; a három volt falu helyén kanyarog a Tel-Aviv-Jeruzsálem sztráda. És fennmaradt a megszállás is, amelyről annak idején mindenki – őszintén! – azt vallotta, hogy „felvilágosult” lesz.

Az idő múlásával az izraeli kormányok (mindegyikük: a jobboldali, a baloldali, a „nemzeti egység” kormányok egyaránt) csapdába kerültek. Egyrészt, tekintettel a nemzetközi nyomásra és más megfontolásokra, nem akarták vagy nem merték bekebelezni a megszállt területeket (Kelet-Jeruzsálemen és a Golan-fennsíkon kívül, de a nemzetközi közösség ezeket az annexiókat is törvényteleneknek tartja). Másrészt, saját akaratukból vagy a nacionalista körök nyomására a megszállt területekre zsidó telepeseket akartak telepíteni, mert a települések létében annak zálogát látták, hogy a területeket nem kell visszaadniuk – legalábbis nem teljes egészükben. „A települések fejlődése nem következhetett volna be állami, törvényes alapok által nyújtott masszív segítség nélkül”, szögezik le a szerzők. Minden izraeli kormány részvételének bizonyítéka lehet (a nemzetközi jog szerint minden építés illegális a megszállt területeken), hogy az építkezések a legnagyobb lendületet Ehud Barak kormányzása alatt érték el – aki a politikai tárgyalások során a megszállt területek 97 százalékának visszaszolgáltatását ajánlotta Arafatnak. Ez részben magyarázatot szolgál, miért fogadta Arafat bizalmatlanul Barak javaslatait – habár nem indokolhatja a javaslatok totális elutasítását. A legtöbb „munkát” e téren különböző állami funkciói teljesítése közben Ariel Saron végezte el. Szüntelenül új települések alapítására buzdított, és azon állami hivatalok pénzéből, amelynek élén állt, finanszírozta megalapításukat. 2000-ben, a Camp David-i béketárgyalások idején Saron (akkor éppen ellenzékben) kifejtette: „Minden nap egy új települést kell létrehozni és így bebizonyítani az amerikaiaknak, hogy Izraelben nem támogatják a kivonulást Júdeából és Szamáriából” (a megszállt Ciszjordániából). Mint miniszterelnök, aki realista megfontolás alapján a gázai zsidó települések felszámolásáról döntött (a térségben mintegy 7500 telepes él 1,3 millió palesztin között), Saron most akkori vetésének termését aratja. A telepesek szemében „nemzetáruló”, „zsarnok” lett, akihez hasonló állítólag a nácik óta nem volt.

Mindez nem történhetett volna meg az izraeli igazságszolgáltatás – amelyet nemrég még, és részben ma is, az izraeli demokrácia koronájának tartottak – bizonyos „prostitualizálása” nélkül. Hosszú fejlődés eredménye kellett hogy legyen, amíg az izraeli bíróságok elkezdtek gyakorlatilag eltekinteni a telepesek törvénytelen tetteinek elítélésétől. A megszállás előtt aligha történhetett volna meg, hogy egy bíró megértést tanúsítson egy zsidó földalatti terroristacsoport tagjai iránt, akik Hebronban hat arab egyetemi hallgatót öltek meg, és aknákat helyeztek arab polgármesterek kocsija alá, és hogy azt mondja róluk, hogy „alapjában véve jóakaratú, idealista emberek”. A gyilkosságokért elítélteket is hamarosan szabadon bocsátották. Az ügyészségen eluralkodott cinizmusról tanúskodik Plija Albek ügyésznő megrázó érvelése abban a perben, amelyben egy palesztin férfi kártérítést követelt, amiért a határőrség katonái megölték a feleségét. „A kérelmező csak nyert felesége halálával. Ha élne, gondoskodnia kellene megélhetéséről, így viszont nincs ilyen kötelezettsége, tehát legfeljebb nulla értékű veszteség érte”, mondta Albek asszony. Az államügyész ezért az indokolásért megdorgálta, de ennél több nem történt. Amnon Rubinstein szociológus, volt képviselő így összegezte a helyzetet: „Teljes jogú izraeli polgárok mellett [a megszállt területeken – Y. L.] nem-izraeli nem-polgárok, jogaiktól megfosztott emberek élnek”.

Az állami intézmények aktív, hallgatólagos, de nem kevésbé törvénytelen támogatásával a telepesek egy kis, jól szervezett, ideológiailag szilárd csoportja (a telepesek száma megközelíti a kétszázezret, vezetőik száma néhány száz lehet) nagy hatalmat és befolyást összpontosított a kezében, és gyakorlatilag az egész társadalomnak diktálja a saját politikai, nemzeti és társadalmi programját. Miután az „aki nincs velünk, ellenünk van” elv vezérli őket, azok is, akik tegnap még támogatóik voltak, de különböző okokból megváltoztatták véleményüket (nem csak Saron, Peresz is, sőt, annak idején Menahem Begin miniszterelnök is), gyűlölködő támadásaik célpontjaivá válnak: az egyiket „érzéketlen lengyel zsidónak (!), aki megszentségteleníti a nácik áldozatainak emlékét”, a másikat „istentelennek”, „az ellenség szövetségesének” nevezik. Külön fejezetet képeznek a települések rabbijai – a törvény szerint az államtól kapják fizetésüket, de nyíltan ellenzik a kormány politikáját -, akik fellépnek a demokrácia és a jogegyenlőség minden megnyilvánulása ellen. „Válogatott” szidalmaik és átkaik befolyásolják a fanatikus fiatalokat, akik aztán mindenre hajlandók és képesek. Jichak Rabin miniszterelnök gyilkosa, Jigal Amir bevallotta, hogy egy ilyen, a kormányfő ellen irányuló rabbiátok nélkül nem követte volna el tettét. Az izraeli biztonsági szolgálat reálisnak ítéli a veszélyt, hogy zsidó fanatikusok Saront is megpróbálják meggyilkolni, vagy a levegőbe repíteni a jeruzsálemi Szentélyhegy mecsetjeit és ezzel konfliktust robbantani ki az egész muszlim világgal.

E jelenségek befolyása alatt az antidemokratikus normák fokozatosan beszivárognak a megszállt területekről az eredeti Izraelbe is, és az izraeli társadalom – úgy tűnik – ezt bizonyos mértékig eltűri. „A zsidó települések a megszállt területeken előidézték, hogy az izraeli társadalom ma kevésbé demokratikus, kevésbé humanista, kevésbé racionális, ezzel szemben szegényebb, megoszlottabb, gyűlölködéssel és konfliktusokkal terheltebb”, írják a könyv szerzői, és megállapítják, hogy könyvük „haragot, nyugtalanságot és főleg szomorúságot vált ki” – de hát ilyen a valóság.

Yehuda Lahav

Jeruzsálem